Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-31 / 305. szám
IO ÍvÉPÜJSÁG 1979. december 31. Szép magyar nyelv A divatszavak „nyomában” A túlságosan gyakran, kellő ok nőikül használt szavakat, kifejezéseket nevezzük divatszónak. A legtöbb a hivatali nyelvben, és a sajtó, illetve a rádió, valamint a televízió nyelvében fordul elő. A gyakori használat következtében elkopnak, kiüresednek, tartalmatlanná válnak. Az újságnyelvben, a hiva- ,tali nyelvben, általánosabban: a közélet nyelvében számos divatszóval, divatos kifejezéssel találkozunk, amelyek rövid idő alatt közhellyé, sőt haszontalan frázissá, értéktelen beszédtöltelékké si- lányodnak. A divatszavak — nevükből következőleg — folyamatosan cserélődnek, vagyis minden korszaknak megvannak a kedvenc szavai. Néhány évvel ezelőtt a komoly és a döntő volt a legnépszerűbb, az elnevezésnél maradva: a legdivatosabb. Napjainkban mintha egy kissé háttérbe szorulták volna, helyüket mások foglalták el. Riportnak, újságcikknek néhány évvel ezelőtt még nem volt könnyű érdekes, vonzó címet találni. Amióta azonban egy leleményes újságíró feltalálta a csodálatos varázsszót, a „nyomában”-t, azóta nincs gond, megy minden, mint a karikacsapás. Valóban példátlan karriert futott be a „nyomában”, főként amióta nemcsak valóságos értelmében használják, hanem képesen is. Valakinek vagy valaminek eredetileg csak akkor lehettünk a nyomában, ha az a valaki vagy valami menekült, bujkált, vagy legalábbis ha a helyét változtatta. Manapság azonban? Nincs nap, hogy az újságokban, a rádió- és a tv- műsorokban legalább fél tucat nyomában ne kelletné magát. Kinyitom találomra az újságot, s ezt olvasom: „A római kori Sopianae nyomában” (Tudósítás a Pécsett folyó ásatásokról, a római kori emlékek feltárásáról.) Lapozok egyet, s ezt látom: „Harminchétezer tonnás lemezadósság nyomában”. (Ez ipari tárgyú cikk.) Megnézek egy képes újságot. Fényképes riportot közöl Lőcséről. Nem nehéz kitalálni a címét: „A fehér asszony nyomában'. Szinte lehetetlen felsorolni, hogy a szemfüles újságíró és a még életrevalóbb riporter mi mindennek járhat a nyomában. Jár például a munkaerkölcs nyomában, a házasság nyomában, sőt az alkoholmentes üdítő italok nyomában is. Nyilván kezdetben jó fogás lehetett a nyomában képes értelmű használata. De hol vagyunk már éttől? Ma már sokkal izgalmasabb az a riport, amelynek címe: „Beszámoló a liptói túróról”, mint az, amely ezt a „divatos” címet viseli: „A liptói túró nyomában”. A tél csengettyűi 0 Káldi Judit rajza Káldi János: Egy leányhoz, aki a gyermekruhák színeit és mintáit tervezi A szívünket, a jövőért tüzest, azt tervezd rá, és a szeretetet. Azt lássák ott tündér szemükkel a parkban játszó gyerekek. Aztán rá a friss-dús, tavaszi fényt. A nárcisz lángját is fesd oda. Zöldelljen rajta múlhatatlan a magyar tájak fasora. Könnyű, szelíd szín legyen az alap. Tán sejtelem-féhér vagy égikék. S daloljon ott egy kismadár is. Zengje-fújja az énekét. Töttős Gábor: Képeslap verébdal: hajnali hang-szemét az ég csecsemőszemű kék fehér papíron ugráló repkedő szavak: ' virrasztalak Ifathy Zsuzsa: Kiállítás A gyerek fogja az asszony kezét, rángatja. Vagyis, nem gyerek, ezt nem szabad mondani. „Előbb elviszem a gyereket óvodába”. Felháborodott tiltakozás. „Ne mondd, hogy gyerek”. Később, iskolás korában is. „Nem vagyok gyerek '. Mennek, egészen elvesznek a budai palota márványlépcsőin. Legyünk pontosak, a lépcsők nem márványból vannak. Annyi márványra nem telt a magyar királyoknak. Királyoknak? Király nem látta ezeket sose. Ferenc Jóska se. A Kormányzó Ür Öméltósága sem. Micsoda története van ennek a budai várnak is! Fölégette a villám, a török, az osztrák. Használták istállónak, raktárnak. Szétlőtték, szétbombázták, újra szétlőtték. Legalább ötször ... A gyerek szőke, hatéves, kislány. Erősen fogja az anyja kezét. Már délben azt kiabálta a függőfolyosón, jó hangosan, hogy mindenki hallja „mikor megyünk kiállításra, anyu, mikor megyünk kiállításra?” Ez a játékkiállítás szerény kis rendezvény a Várban. Legalábbis a mérete. Egyetlen terem, térelválasztókkal sok részre osztva. Látni annál nagyobb öröm. Színes textíliák, ügyességét próbáló fűzőjátékok, logikai játékok, szemet gyönyörködtető színek. Az ember itt újra megtanul látni. Tiszta, egyszerű formák, amelyek nyilván bennünk vannak, csak elfedi őket a sok silányság. Hátul, a különteremben tánctanítás, játékkészítés, rajzverseny. De a különterem most zárva. Félóra múlva bezár a múzeum is. Az utolsó látogatók kapkodva nézelődnek. Plexiüvegből szélmalom. Az anya megpörgeti, a gyerek szeme fölcsillan. „Meg szabad fogni?” Ezután mindent megfog. De nem engedi el az anyja kezét sem, így a kiállított tárgyak előtt húzzák-vonják egymást. — Záróra! Le a lépcsőn. Hatalmas méretek, ünnepélyes, nyomasztó csönd. Rengeteg fehér fény. Itt-ott a palotában szobrok guggolnak. Szervátiusz Dózsa szobra. A hatalmas alak a hatalmas térben félelmetes hatású. Aki látja, malomkövek alatt érzi magát. Kegyetlen présben. A kislány hátrahőköl. — Ki ez? — Dózsa György. — Rózsa György? — Nem. Dózsa. — Ki volt Dózsa György? Mire az anyja észreveszi, már benn járnak a véres-szörnyű történetben. A történelemben. A gyerek arcán kíváncsiság és iszonyat. A kíváncsiság erősebb. — Megsütötték? Hogyan? Jaj! Ki kellett volna előle térni, miért is kezdett bele? Megsütötték, és a húsából megetették a társait. El lehet ezt mondani? Ki lehet ezt mondani egy hatéves előtt? Csak ne ezen a kijáraton jöttek volna. Csak ne kezdte volna el. És ha nem kezdi? Majd tanulja az iskolában. A történelemből nem lehet kihagyni. „Izzó vastrónon őt elégeté- tek”. — Mivel égették meg? A lépcsők végtelen hosszú sora. Még egy forduló. Még egy. Válaszolni kell. Az iskolából úgysem veheti ki. * Vathy Zsuzsa novellája a Központi Sajtószolgálat 1979. évi novellapályázatán II. díjat nyert. A gyerek keze igen erősen kapaszkodik. — Félt? — Nem félt. Csak annyit kellett volna mondania, hogy megbán mindent. De nem mondta! Pedig megmenekült volna. De akkor se mondta! Végre a ruhatárhoz érnek. Mellette mosdó, akkora, mint egy uszoda. Szép zöld, csillogó. Eljátszogatnak a csapokkal, a kéz- szárító ventillátorral. Kinn már sötét van, ragyog a város. A Halászbástya, a hidak, Pest lámpaerdeje. Morajlik, ragyog a város. Az asszony megnyugszik, végre szépet, jót is tud mutatni. A gyerek hallgat, csendesen bámészkodik. Látod a Dunát? Ott választották királlyá Mátyást. Hunyadi Mátyást, aki híressé tette ezt a várost. A királyi palotát. A gyerek gyanakszik. — A Dunán választották királlyá? — Igen. Húszezer ember ... vagy tíz... nem is tudom... Mégis inkább húsz ... Ott állt a jégen, és várta, hogy fenn a várban megválasszák Mátyást. — De miért a jégen? — Tél volt. Be volt fagyva a Duna. A fő- urak nem akarták Mátyást, saját emberüket akarták. De lenn az a húszezer ember ... vagy tíz ... morajlott, mint most a város. És a Várban nem merték a másikat választani. — Kik nem akarták Mátyást? — Az ellenségei. Akik lefejeztették Hunyadi Lászlót. A bátyját. A gyerek az anyjára néz. — Lefejezték a bátyját? Jaj! Szilágyi Erzsébet arca. A ^ereszt alatt János, és Madonna! — Hogy fejeznek le valakit? Mondd el! Hogy fejezik le? — Pallossal... A pallos egy nagy kard, akinek a nyakára ütnek vele, leesik a feje. De Hunyadi Lászlónak háromszor kellett a nyakára ütni. Pedig ilyenkor már kegyelmet szoktak adni. De neki nem adtak. A nádor intett... Csönd. Az asszony fogadkozik, hogy több borzalmat nem mesél. Inkább hazudik, vagy hallgat. Csak ne kérdezne, csak ne kérdezne többet! A kislány kezére teszi a fejét, baljában a játékkiállítás katalógusát szorítja. Szótlanul, szomorúan nézi a Dunát. Az asszony torka összeszorul. Nem, a lánya már nem gyerek. Már fölfogja, már érzi a szenvedés végtelen áradatát; azt a mélységes mély vérfolyamot, az emberiség történelmét, amibe beleszületünk. Pedig szeretnénk, nagyon szeretnénk kiverekedni magunkat belőle. De csak el-visszá, elvissza. És a gyerek szeme alatt a friss árkok a szomorúság korán megszerzett tapasztalásai. Szeretné megfogni, maga felé fordítani. Vagyis inkább visszafordítani. Vissza a gyerek-létbe. Kivenni az iskolából, kivenni a történelemből. — Menjüník. — Megfogja a gyerek kezét, gyalog baktatna le a hegyről. Hamar elérnek az Erzsébet-hídhoz. — Ki az ott? — kérdezi a kislány a reflektorok fényébe mutatva. — Gellert püspök szobra. — Gellért — bólint a gyerek —, akit hordóba tettek és lelöktek. De miért? — Visszanéz a szoborra. — Ki lökte le, és miért? Lány virággal Szóváltás az árkádban Belépek az Astoriánál az árkádba, kilép a divatlapból egy barna fiatalember és kérdi? — Csejndzs? Dollár, pezó, schilling, frank, márka, lira, gulden, drachma, jen, escudo? — Nem váltok! — mondom, mielőtt a cruzeirót, o fontot és a pezetát is említené. — Ja, maga nem dzsermán, maga hungaris! — fogja meg erre bizalmasan a kabátujjamat, nehogy továbbmeniek— Igen, magyar vagyok! — súgom bizalmasan a fülébe, miközben megkapaszkodik a szemem egy negyvenkilences villamosban, hogy tényleg magyar földön járok-e az Astoriánál, és tényleg magyar vagyok-e. — Forint?! — kérdi most már anyanyelvemen kortársam. — Az van ... — Mennyi? — csillan a szeme. — Huszonkilenc ötven, kis címletekben — próbálom meg lerázni. — Na, én nem tréfát vagyok itt csinálni, hanem üzlet! — fojtja belém az elmenést. — Akarsz te szép nőt tőlem olcsón, aki van tudva egy kicsit magyar?! — Köszönöm, már megvettem az e hetit! — rebegem, nehogy azt higgye, hogy a szép nő nálunk hiánycikk. — Akkor akarsz ugye tőlem arany, mert a ti üzlet mostan nincs!? Mennyi kell? Egy kiló, két kiló? Hirtelen nem is tudom, hogy hol vagyok. Szerencsére arra jön egy hetvennyolcas autóbusz, és ennek látványa visszahoz a magyar törvények közé. — Vagy akarsz öt kiló?... De akkor telexeznem kell üzlettársak, bátyám München, unokatestvér Bécs, hogy itt jó kuncsaft! — Takarítást, parketta-csiszolást nem vállalnak? —igyekszem véget vetni a szóváltásnak. — Nejn! Az van piszkos munka nálatok. De ha van elintézetlen haragos neked, akkor talán! Kezdek megroggyanni, mert a szivembe talált. — Nem fél, hogy megüti a bokáját? — Nem vagyok félve, én ebben a bjutiful városbon vagyok nagyon jól! Von sok wandeful tervem, mert itt iz a gud bizniszben még lenni sok szervezetlenség. — Ne mondja!? — De én sej! En lenni mondva, hogy az utcai tiltott kosár-, kendő-, paprika- és fokhagymaárusokat beszervezem egy érdekvédelmi szakszervezet. Mert én tudni, hogy maguknál mi törvény! Még a jegyüzéreket is én menedzselni hamarosf Hátam kezd borzongani, mint egy nyomozókutya szőre, ha enyves lábnyomot szimatol. Izgalmamban idézeteket mormolok a Koránból. De ő folytatja: — Látom, hogy te be vagy rezeivel Félsz itten üzlet! Na, akarsz gépkocsi? Jegy a Mikroszkóp Színpad? Protekciót tőlem az egyetem?! Csakhogy én nem vagyok akarva, mert meg vagyok szédülve. Párizs, Róma, Tokió forog tengelyem körül, de aztán meglátom a Nemzeti Múzeumot, és mégiscsak rá kell jönnöm, hogy ez itthon történik velem. Ezért elökotorászok a zsebemből egy forintot a metróhoz. Szóváltó partnerem rámered a forintosra, és kérdi: — Csejndzs? Azonban nem váltom fel az egyforintosomat centavóra, pfennigre és centre sem, mert akkor nem tudok lemenni az árkádista üzletember elöl a föld alá! TORMAI LÁSZLÓ Rónai Béla Koszt» Rozália festménye
