Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-31 / 305. szám
1979. december 31. rtÉPÜJSÁG 7 30 éves a Nem ünnepelünk, csak emlékezünk. Január 3-án lapunk XXX. évfolyamának 1. száma kerül olvasóink kezébe. Korábbi, sajtónapi számunkban bőségesen foglalkoztunk az újságírás múltjával, jelenével és ezen belül azzal a lappal is, melynél munkánkat végezzük és amelyet magunkénak érzünk. Szeretnénk remélni, hogy olvasóink nem kevésbé. Ezt a reményünket számlálhatatlan olvasói levél és még kevésbé számlálható személyes közlés igazolja. Néhány pillanatra azonban mégis szenteljünk figyelmet a legalább közelítő pontosságú számoknak. 30 év, esztendőnként durva átlagban 300 megjelenési napot jelent. Lapunk formátuma, terjedelme természetesen együtt változott az igényekkel és lehetőségekkel. Mégis megközelítjük a valóságot azzal, ha állítjuk, hogy évente 2400 újságoldal terjedelme erejéig igyekeztünk közelebb hozni a változó világot olvasóinkhoz. Ez 30 év alatt 72 ezer oldalt jelent. Gépelve hozzávetőleg 800 ezret, bár valójában ennek sokszorosát, hiszen javítások is vannak, újra fogalmazások és más szakmai „örömök”, melyekkel nem óhajtjuk traktálni az olvasót. Természetesen a terjedelembe a fényképek is beleszámítanak, sőt ahogyan sikerült áttérnünk a modernebb nyomdatechnikára, az ofszetnyomásra: — egyre inkább. Annak, aki benne él, meglehetősen nehéz elképzelnie azt, hogy kora, mindennapjai egykor kutatók számára lesznek érdekesek. Egyik- másikunk gyakorlatából tudjuk, hogy a sajtóban nemcsak „percemberkék dáridója tart”, hanem a leírt sorok forrásértékűek. Az utókornak. Még nem vagyunk önmagunk utókora, de megragadtuk az évforduló kínálta alkalmat és végiglapoztuk korábbi számainkat. Csak az évnyitókat és ezeket is abból a meggondolásból, hogy felfrissítsük emlékezetünket. Ami akkor fontos volt, az lehet, hogy napjainkra periférikus jelentőségű adattá vált, de ez talán nem is olyan egészen biztos. Vegyük sorra az éveket! 1949. január 2-án az MDP akkori Baranya megyei titkára, Mosonyi Jenő „Köszön tjui\. a ioinamegyei Dunántúli Naplót!” címmel írt cikket: — nem lapunkba, hanem abba az egyetlen oldalba, ami a Baranya megye újságjában Tolna megyét képviselte. 1950. január 2-án hírül adtuk, hogy „Jó eredményeket értek el a bátaszéki vasút dolgozói.” (Azóta is.) 1951. január 3-i közlésünk szerint „Ünnepélyesen nyílott meg Szekszárdon a munkásmozgalmi kiállítás.” 1952-ben „Sok ezer dolgozó parasztnak hozott villanyt az ötéves terv mások éve.” Egy évvel később Varga Lajos, a moszkvai Gorkij Egyetem hallgatója köszöntötte a megyéje- belieket. 1954. január 1-én arról írtunk: „Hogyan segítik a Paksi Konzervgyárban a dolgozó nőket?” Akkor a legnagyobb vívmány a bölcsőde megnyitása volt. Napjainkra már az is természetes, hogy az otthoni szennyest a gyárban, gyári mosógépeken lehet mosni. 1955-ben hentesáru-boltot nyitott a bonyhádi Dózsa Népe Termelőszövetkezet. Egy évvel később Boda Ferenc Kolleganő aaott szamot a fad- di Búzakalász Termelőszövetkezet boldog új évéről. 1957 érthető módon nehéz feladatok megoldásának kényszerével köszöntött az országra. Akkori lapunkat éppen ezért joggal uralta „A forradalmi munkás—paraszt kormány nyilatkozata a legfontosabb feladatokról” című írás. 1959-ben, gépkocsivezetők kívántak „Erőt, egészséget, személygépkocsikat, békét és boldogságot.” Egész pontosan: Bordás István, Gerner József és Sárközi János, aki utóbbinak azóta már a fia is kollégánk. 1960 új esztendejére fordulva «lett szövetkezeti község Tolna és Bony- hádvarasd, egy évvel később Regöly. 1962-ben köszöntötte Letenyei György Mészáros „Lacikát’, egy pusztahencsei traktoros fiát, aki — ha jól sejtjük, évei száma szerint — már sorköteles szolgálatát teljesíti. 1963-ban új egészségház nyílt Bogyiszlón. 1964-ben Arany István mözsi termelőszövetkezeti elnök boldogan jelentette, hogy a három évvel korábbi 6628 forintos ösz- szeget sikerült 17 ezerre feltornázni: — ami az egy dolgozó tagra jutó jövedelmet jelenti. A következő esztendőben Szabadi Mihály, az ismert tánckoreográfus, „Saját lakást, jobb klubokat!” kívánt önmagának és a köznek. Az elsőt megkapta, az utóbbiban higgyünk vele együtt. 1966. január 1-én Dörnyei István püspöki tanácsos méltatta a megyei tanács elnöke előtt az esperesi, préposti és apáti címet nyert papok nevében az állam és egyház közti kapcsolatokat. 1967-ben (ez a „közelmúltban” volt!) „Életbe lépett Vietnamban az új, 2 napos tűzszünet.” 1969-ben lett másodízben kiváló a kölesdi ifjúsági klub. 1970-ben szó esett majdnem ugyanarról, amivel olvasóink már a közelmúltban találkoztak lapunk hasábjain: — a népszámlálás Vidámságra ingerel a lépcsöház. A főfalak a szivárvány minden színében pompáznak, hangulatos tapétaborításuk ötletet sugároz. Csak hosszas szemlélés és némi „súgás” után jövök rá, hogy a falak nem méregdrága, különleges tapétával, hanem olcsó, jó minőségű csomagolópapírral vannak burkolva. A földszinti előtérben régi ház hagyatéka: barna asztalka, rajta rengeteg virág. Persze a virág minden szinten megtalálható. Idén februárban adták át Dombóváron az Ady Endre utca 9. számú épületet. Az átadást nyomban követte a birtokba vétel. Tél ellenére sorra költöztek a lakók, élettel telt meg a ház. Egy-;két hónap múlva már mindenki ismert mindenkit, a kölcsönös vizitek után megtudták, ki mivel foglalkozik, mihez ért, milyen az ízlése. Egymás megismerése hamar közösséggé kovácsolta a lakókat, ami a soklakásos házaknál igen ritka. — Elérkezett az első lakógyűlés. Olyan ötletünk támadt, hogy a közvetlen környezetünket, vagyis a lépcsőházat is varázsoljuk széppé, lakályossá — mondja Gyiimesi Györgyné, Rózsika. — Lakásonként hanminc-harmine forintot dobtunk össze (ezt mindenki kibírta), s íme, itt az eredmény. A lépcsőház tizennégy lakásában jobbára fiatalok élnek. De az idősebbek is boldogan tették le a harmincast, és vókisúkat a közös dekorálás mellett. Azon nyomban megalakult a „házi szakmunkásbrigád”. Mert a lakók között van asztalos, kőműves, festő-tapétázó szakember. — Délután, mikor hazajöttünk, újabb munkához láttunk — emlékezik Rózsika, s közben jókat derülve éli újra szakimunkásóráit. — Mi voltunk a culágerek. Kevertük a ragasztót, adogattuk az ív papírokat, mostuk az ajtókat, tisztítottuk az káékhoz a gyerekekre vigyázni. Az az igazság, alig várom, hogy a szülők elmenjenek hazulról. Akkor én vagyok náluk a nagyi. Jaj! Az a pici Gyurika! Hogy tud hízelegni, miket tud mondani... Különben nagyon egyedül vagyok. De Rózsikáéknál töltött óráim teljessé teszik napjaimat. Két szinttel följebb egy másik lakásba invitálnak. Egyetlen szó magyarázat sem kell, hisz látom, hogy az előszoba és a konyha tapétázása közös munka. Sőt itt a belépőrészt a lépcsőház maradék „tapétájával” borították be. Lefelé menet fiatal anyukával találkozom, aki csöpp gyerekét vezeti, másik kezét pedig két szatyor húzza. Paradicsomlé, néhány üveg sör a nehezék. — Este nálunk jövünk ösz- sze. — Kik? — A házbéliek. Akik ráérnek. Rendszeresen találkozunk, jó kis vitaesteket hozunk össze, no és megünnepeljük egymás névnapját. Búcsúzóul benézek Rózsikéhoz. — Azt nem mondtam, hogy a függönyök még nincsenek fölszerelve. Talán karácsonyra az is meglesz'. Ugyanis többünknek maradt egy-két méter függönye a lakásból. előkészítéséről. 1971-ben dr. Szily László, a megyei bíróság azóta nyugdíjba vonult elnöke emlékezett jogászi pályájára, 1972-ben pedig Szek- szárd és Dombóvár tanácselnökei mindarra, ami városukban az év során történt. 1973-ban a Szekszárdi Városgazdálkodási Vállalat igazgatója válaszolt egy máig se időszerűtlen kérdésre: „Tiszta lesz-e a járda, ha esik a hó, az ónos eső?” 1974-ben átadták Bonyhá- don a 100 férőhelyes óvodát. Mostanában a XII. kongresz- szusra készülünk, 1975. január 1-i cikkében K. Papp József a XI -kel foglalkozott. 1976-ban „Megalakult a Paksi Atomerőmű Vállalat”. 1977. januárjában Radó József, a dombóvári Unió Szövetkezetnek a Munka Érdemérem aranyfokozatával kitüntetett párttitkára úgy vélekedett, hogy „A munka szépségét mindjg az emljerek között találta meg.” 1978-ban Pál- kovács Jenő motorizált kéményseprőkről írt a lapban, tavaly pedig közöltük, hogy Paks város lett. Ami az idei évet illeti? A választást az olvasóra bízzuk.-r. -d. Azokat varrtuk meg, s tesz- szük fel a lépcsőház ablakaira. Sokakban élt félelem a „külön , élünk, együtt lakunkétól. Takács néni is szorongva költözködött. Rémítették is. — „Hogy mersz odamenni? Nem fogod bírni”, — mondogatták akkortájt. — Hogy nem bírom? Most vagyok boldog — válaszol magának. — A magány, az egyedüllét után barátok, kedves, segítő szomszédok és aranyos apróságok, akiket szerethetek és akik szeretnek... V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: DOMB AI ISTVÁN Az OTP-házaknál fehér holló az ilyen lépcsőház. ablakokat. Ügy éjféltájt végeztünk mindennel. De jó is volt másnap lemenni a lépcsőházba... özvegy Takács Jenőné egyedül él lakásában. — öreg vagyok én már az ilyen munkához. De nem tudtam volna meglenni bent. A fiatalok dolgoztak és vicceltek, én meg velük nevettem. Volt itthon egy kis borom. Kivlttem, hogy „igyatok, gyerekeim!” Azt a hangulatot nem lehet szavakba önteni. — áll föl a kényel- rhes fotelből, s az előszobába invitál. — Nézze csak kedvesem. Ezt is a gyerekek tapétázták ki, no meg a konyhámat is. Mikor készen volt a lépcsőház, a mi kis brigádunk végigjárta a lakásokat. Mindenféle kisebb-nagyobb munkát, > szerelést, polcfelrakást megcsináltak. Tudja, hogy esett ez nekem? Magam nem boldogultam volna. — Takács nénit nem zavarják a természetüknél fogva hangos fiatalok? A gyerekllárma? — Mi zavarna? Nincs itt soha zaj. A gyerekek jól neveltek, a fiatalokkal meg kölcsönösen tiszteljük egymást. Néha átmegyek RózsiKár, hogy az olvasó nem láthatja színesben ezt a képet
