Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
1979. december 24. NÉPÚJSÁG 7 Imre bácsi mesél CSALADFAiA természetesen mindenkinek van, csak éppen nem mindenkinek volt módja, alkalma, ideje arra, hogy feljegyezze. A manapság furcsán újraburjánzó ge- neológia kutatói az itt láthatóval aligha lehetnek elégedettek. Címer, nemesség dokumentálását éppúgy hiába keresi rajta az olvasó, mint ahogy a születési-halálozási éveknek se szenteltünk figyelmet. Csak a munkahelyi ösz- szefüggéseknek, annak, hogy egy idős simontornyai munkásember fel- és lemenői, oldalági rokonai közül hányán dolgoztak ott, ahol ő — néhány nap múlva épp fél évszázada lesz, hogy — dolgozni elkezdett. A Simontornyai Bőrgyárban. Ha az első és másodfokú unokatestvérekre is kiterjeszkedünk, akkor ez a családfa betölthetné lapunk teljes oldalát. A Perger család; — munkásdinasztia. A bőrgyár Simontornya életében két évszázada meghatározó jelentőségű. E kettőről, a kettő összefüggéséről lesz szó. A DÉDANYA, néhai özvegy Vörös Istvánné gyárban töltött éveiről épp úgy nem adhatunk számot, mint ahogyan a veje — Perger* Sándor — negyedszázados bőrgyári emlékei is elszálltak. Mindkettőjükkel a sírba. Aki rájuk emlékezik, idős Perger Imre tímár, ma nyugdíjas. Akkor jár be a gyárba, ha hívják, mert a meózásnál szükség van szakértelmére. Gyakran hívják. — Nagyanyámnak és a protekciójának köszönhettem, hogy 1930. január 8-án felvettek — mondja. — Mert akkor kitüntetés, széles körökben emlegetett szerencse volt „gyárinak” lenni. Nagyanyám az 1920-as évek előtt került be. Segédmunkás volt, de amellett híres kenőasz- szony, akit kedveltek az urak, így Kwitt Izsó igazgató úr is... (A „kenőasszony” szót a mai olvasók többségének alighanem már meg kell ma. gyarázni. A napjainkra másértelművé vált „kenés” akkor masszírozást jelentett, gyúrást, a reumás tisztviselői izmok dögönyözését és szerényei bár, de többletkeresetet.) — 15 éves voltam és az első munkám az, hogy másod- magammal vízhordó fára akasztott ceglédi kannákban hordhattam az ivóvizet a munkásoknak, a mai tanácsháza előtti kútról. (Az ivóvíz volt a „védőital”, de torzítanánk a kor történetén és hangulatán, ha azt hinnők, hogy ezért bárki neheztelt a tulajdonosokra, Fried Pálra és Fried Imre Munkás életek kormányfőtanácsosra, tehát „méltóságos úrra”. A körülményekhez képest emberséges kapitalisták voltak, ami úgy is érthető, hogy ismerték a saját érdekeiket.) — Volt külön munkásfürdő és tisztviselőfürdő, betegsegélyezőbe a Vas doktorhoz lehetett járni. Később ebédlőt is építettek, de nagyon hosszú ideig kint ebédelt a nappali műszak az ég alatt, az árokparton, a mai főbejárat hosszában. Két műszak volt, reggel 6-tól este 6-ig és estétől hajnalig... * BESZÉLGETÉSÜNK színhelye a volt ONCSA-telep, ma József Attila utca 19. számú ház. Némi átépítés után mondjuk úgy, hogy másfél szobás, patyolattiszta, barátságos munkásotthon. Most kissé egy munkásmozgalmi múzeumra emlékeztet, mert az újságírók kérésére a háziak kirakták a fekhelyre id. Perger Imre valamennyi kitüntetését, szám szerint mind a tízet. Ezekről azonban majd később ... — A sokadik otthonunk — folyik tovább a szó. — A Székeli utcai partlakásokból, ha úgy tetszik barlanglakásokból indultunk az öt testvéremmel. Aztán kaptunk gyári lakást, majd laktunk a Kalap-hegytől nem messze, de onnan a fűtetlenség visz- sza vert bennünket a löszbe, aztán a „Nagysága-telepre” kerültünk, majd jött a front és végül ismét a magunkéban vagyunk. (Az 1930-tól eltelt tizenöt esztendőben csupa olyan „apró” dolog történt, melyet senki nem jegyez, csak egy család emlékezete őriz. A vízhordó fiú előbb kőművesek mellé került, majd két év után az „igazi” gyárba, a kikészítőbe, később a boxe- reibe. Többnyire volt munka, amikor nem, Friedék nem eresztették el az embereiket, hanem ilyenkor el lehetett menni vagont rakni, csépelni, vagy a hazai kizsákmányolás történetében is előkelő helyre kívánkozó ötödös (!) kukoricát vállalni a Bagó-hegyen, netán vályogot vetni. Kellett • a pénz, mert a ma már „idősebb” megkülönböztető jelzőt viselő Perger Imre fiatalon, 19 éves kólában nősült.) — Természetesen a gyárban ismerkedtünk meg, — mondja a felesége, Juliska néni. — Én akkor 17 éves voltam. Szombaton esküdtünk, hétfőn már nem mehettem be a gyárba. Hiába könyörögtem a méltóságos úrnak, akkoriban egy családban nem lehetett két „kiváltságos”, vagyis gyári. Megkaptam a nászajándékba mindenkinek dukáló két pár lábbelinek valót és a-lászol- gája! * SIMONTORNYA 1945 körüli szenvedéseinek krónikája és a gyáriak hőskölteménye még szerzőjére vár. A Perger család tagjai, akikkel beszélgetünk, nem költők, „csak” átélők és túlélők, ilyesformán krónikások. Amit mi elmulasztottunk, egy helytörténész megtehetné. Azt, hogy hasonló beszélgetésre magnetofont visz magával. — A Némedi útnál már álltak a németek messzehor- dó ágyúi, amikor még termelt a gyár és Szilas felől még lőttek, amikor ha töredékesen is, de újra dolgozott. A maradék anyagokból, a szovjet csapatoknak. (Közben a község egy tucatszor gazdát cserélt. Id. Perger Imrének azzal szerencséje volt, hogy csak segédszolgálatra lévén alkalmas, otthon lehetett a családjával. Az apósát agyonlőtték, a felesége szilánkot kapott, neki „csak a lába ment ki”, Imre fiának a hasfalát tépte fel egy bomba- szilánk.) Házi múzeum A Perger család A „Nagysága-telep” — ma — Gyerek voltam, rettenetesen tetszett az egyik présházban a szovjet rádiósok munkája. Máig emlékszem, hogy „Janacije” volt a hívójelük, akivel pedig beszéltek, az „Havaria” -fedőnéven jelentkezett. Sajnos mindez a németeknek is tetszett és megszórták a környéket bombákkal. Akkor sebesültem meg. — És a szovjet rádiósok? — ök egy ideig még megmaradtak. Áttelepültek Sza- lay Lajos bácsi házába, ott haltak hősi halált valameny- nyien. (Simontornya körül a ma olyan békésnek tűnő dombgerinc Pergerék szerint egyetlen, nagy temető. Le- igázók és felszabadítók ezrei fekszenek ott, a simontor- nyaiákkal együtt. Az, hogy ifj. Perger Imrével egyáltalán beszélhetünk, a háború egy olyan véletlenének köszönhető, amit valószínűleg csak a frontot jártaik hisznek el teíljesen. Egy németül tudó szovjet tiszt kiáltott át a képzelhető, hogy milyen messzire lévő „túloldalra”. Sebesült gyereke érdekében megy tejért egy „német oldalon” lévő te'henes gazdához az anyja. Amíg térüli-fordul, tűzszünet. Megtartották.) ♦ — A MUNKÁSSÁGNAK, ezeknek a nagyszerű simon- tomyai embereknek köszönhető, hogy a gyár újjáépült — meséli tovább id. Perger Imre. — Az, hogy valami nagy politikai képzettségünk lett volna, az nem igaz, hiszen még az egyszerű Népszava-vásárlásért is pofon járt: — részem volt benne. De munkásöntudatunk, az volt és az a tudat, hogy a gyár a falunak az élet az országnak fontos, az ország pedig már a miénk. (1945-ben lett szakszervezeti tag, 1947-ben vették fel a pártba. Előbb szakszervezeti bizalmi volt, majd üzemi bizottsági tag, 1949 és 1954 közt pedig — Igari János után — a bőrgyár második munkásigazgatója. Közben vörösakadémiát végzett és tartalékos tiszti tanfolyamot is.) — Nem változott a baráti köröm. És hogy írigyeim lettek volna? Mit lehetett akkor egy igazgatón irigyelni? Vdlt szaktársam, aki az orrom alá dugott egy cipónyi, vizes, ragacsosHkenyeret: „Ezt régen az asztalra vágtam volna, de most, veled dolgozunk!” Persze, hogy jólesett. Megmondtam lenn és megmondtam fenn, hogy kémiai folyamatokkal nem lehet játszani. Amíg az erdőben lesz fa, ez a gyár le nem áll. Volt, amikor valósággal raboltuk a szenet, egyszerűen lecsatoltuk valamelyik szerelvény két vagonját. Az országnak szüksége vollt bőrre, 1200 munkásnak meg munkára, keresetre. (Azokban az években a kádermozgás teóriája járta és az, hogy egy gazdasági vezető ne melegedjen meg egy helyen. Perger Imrének gyárigazgatói állást ajánlottak Budapesten és Pécsett.) — Nem mentem. Az ember ne szakadjon el a munkástársaitól. Főművezető lettem, ebből a beosztásból mentem nyugdíjba. * KITÜNTETÉSEK:. 1948: él- munkás. („Ez két hét galya- tetői üdüléssel járt. Akkor üdültem életemben először.”) 1967: vállalati kiváló dolgozó. Ugyanabban az évben a könnyűipar kiváló dolgozója és a szocialista brigádjelvény aranyifokozata. 1968: ismét a könnyűipar kiváló dolgozója. 1974: a Munkaérdemrend bronzfokozata. 1975: törzsgárda-aranygyűrű és a szak- szervezeti munkáért kitüntetés ezüstfokozata. 1970: a Felszabadulási Jubileumi Emlékérem. („Ezt csak ketten kaptuk meg Simontor- nyán.”) 1979: 1919-es Tatáesköztársaság emlékplakett. Ezeken kívül megvan az MSZMP KB agit-prop.- munkáért adott emlékplakettje is. • MÁS ÉLET az enyém! — így ifjabb Perger Imre, maga is háromgyerekes apa. — 1948-ban a gyönki NÉKOSZ- kollégiumban lakva fejeztem be az általános iskolát, majd ugyanott érettségiztem. Jelentkeztem a műszaki egyetemre, nem vettek fel. Előbb a MOM-gyárban dolgoztam, majd itthon, a községi tanácsnál. Katonaidőm alatt és után villanyszerelői szaktechnikusi képesítést szereztem a ma már főiskolává vált Kandó Kálmán technikumban. Jelentkeztem a bőrgyárban, gondoltam majd jut nekem is egy íróasztal. Az apám nem így gondolta. „Jó helyed Jesz a villanyszerelőknél!” — mondta. 1960-ban megnősültem, természetesen a gyárból. Ekkor kaptam íróasztalt, pontosáéban egy felet: — mint anyagbeszerző. Korábban voltam DISZ- titkár, később szakszervezeti bizalmi, 1965-ben megválasztottak szakszervezeti titkárnak. Elvégeztem az MSZMP Politikai Főiskoláját Budapesten. Az idén, július 1-én lettem kereskedelmi igazgatóhelyettes. 1966 óta vagyok párttag. Hogy érzem magám? Amíg munka van, addig csak jól, munkátlan- ságtól pedig igazán nem kell félnem. (Ifj. Perger Imrénél is fel lehet sorolni a kitüntetéseket: vállalati kiváló dolgozó, a szocialista brigádjelvény ezüstfokozata, Munkaérdemrend bronz, szakszervezeti munkáért arany.) A BESZÉLGETÉS még sokáig húzódhatna, a munkáséletek tárháza kimeríthetetlen. Búcsúkérdéssel zárjuk: — Gazdag életútra nézhet vissza, Imre bácsi! Kinek köszönhetett sokat, kire gondol szeretettel? Mosoly; — Az egyik itt ül a szobában, a feleségem. Idegenek közül: Mohos János tanító úrra, aki tanította, felnevelte fél Simontornyát. A gyárból Küz- dy Endrére és Petres Pálra, aki előttem is, velem is raun- kásigazgató-helyettes volt. De legtöbbet azt hiszem a nagyszerű simontornyai munkásoknak köszönhetek. ORDAS IVÁN
