Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-24 / 301. szám

e jniÉPÜJSÁG 1979. december 24. Faragó Jánosáé gyémántdiplomás pedagógussal — Régimódi bútorok, ovális ebédlőasztal, se- lyemernyős lámpa, vit­rinszekrény, blondel ke­retben festett portrék. Melyik tárgyhoz fűződik a legkedvesebb emléke? — Édesanyám menyasz- szonyi koszorújához, az arany- és gyémántdiplomá­hoz járó díszoklevélhez, amit itt őrzök a vitrinben. És a zongorához. Tudod, mikor betegségem miatt 49-ben nyugdíjba mentem, hogy a fájdalmamat némiképpen enyhítsem, igen sokat zongo­ráztam. Akkor határoztam el, hogy zenét is fogok tanítani. Ezt a készséget azt hiszem az őseimtől örököltem: a csalá­dunk majd minden tagja pe­dagógus volt, és nagyon so­kat zenéltünk. S ez valahogy folytatódott tovább az én családomban: Margit lányom zenei szakfelügyelő, János fi­am iskolaigazgató-helyettes Körmenden, Endre, a közép­ső gyerek pedig 9 évig ta­nult énekelni. Az egyik uno­kám zongoratanárnő Nagy­kanizsán, a másik Pesten óvónő. Szóval, a zongorata­nítás az életem része volt mindig. Emlékek? Igen, meg­lehet, hogy régimódiak, de például mikor ezt a bim- bam órát 28 karácsonyán megpillantottam a fa alatt, eleredtek a könnyeim. Hát persze, hogy ragaszkodom mindenhez, amihez emlékek fűződnek. — Hol, és milyen körül­mények között kezdte a tanítást, a pályát? — Én pontosan akkor kér­tem a felvételemet a Pécsi Tanárképzőbe, mikor kitört az első világháború. Küzdel­mes éveim voltak: hideg szo­bában, silány koszt mellett tanultunk, s kézimunkaórán katonasapkákat, érmelegítő­ket kötöttünk. A képesítő vizsgát 1919 decemberében tettem le. A vizsga sikerült, s mi öten szekszárdiak elha­tároztuk, hogy akárhogyan is, de karácsonyra hazajövünk. Szakadó hóban, hason csúsz­va szöktünk át Bátaszéknél a demarkációs vonalon. A lö­vések elől egy kukoricagóré- ba bújtunk, majd tovább­mentünk Sárpilisre. Ott egy jólelkű gazda megsajnált bennünket, befogott a szán­ba, s hazahozott Szekszárd- ra. A szüleim öröme leírha­tatlan, — pláne, mikor a ru­hámban elrejtett, átizzadt diplomát elővettem. A követ­kező év elejétől a Béri Ba­logh Ádám utcai iskolában mint helyettes tanítottam: az összevont első és második osztályban 85 kisdiákom volt. Mikor először kinyitottam az osztályterem ajtaját, szomo­rú kép fogadott, a gyerekek dideregve, lyukas cipőben, sá­padtan ültek a padokban. Gárdonyi költeménye jutott eszembe: Mikor először lépsz az iskolába, legyen arcodon a jóság nyájassága, szólítsd magad köré a kisgyerekeket, simogasd meg kis kezecské­jüket, és ha látsz közöttük rútat, rongyosat, gyermeki arccal búbánatosat, tekintsd benne a korán szenvedőt, öleld magadhoz, és csókold meg őt. — Mit tehetett abban az időben egy néptanító a szegény gyerekekért? — Én elhatároztam, hogy ezeken a szerencsétlen sorsú, sokat szenvedett apró magya­rokon segíteni fogok. Elmen­tem a kereskedőkhöz, felke­restem a bankot, a módosabb álsóutcai parasztembereket és gyűjtést rendeztem. Az el­ső tanítási év karácsonyi ün­nepségén már nem volt ron­gyos ruhájú, lyukas cipőjű gyerek az osztályunkban. Az arcuk is kiszínesedett; a te­hetősebb gyerekek szüleivel megbeszéltem, hogy dupla tízórait csomagoljanak, s így minden gyereknek egyformán jutott ennivaló. — Itt tanított mindig a városban? — Mindig. Mint mondtam, negyvenkilencben betegség miatt nyugdíjaztak, — rá há­rom évre meghalt a férjem. Én ismét tanítani kezdtem, a kórházi napköziotthon ve­zetését vettem át. Három évig működött ez az iskola- rendszer, majd beolvadt a Wosinsky utcai napközibe. Később a Garay fiúiskolában vezettem tanulószobát. Hat­vannégy éves koromban, 1962-ben mentem másodszor is nyugdíjba, de ez nem je­lentette azt, hogy végleg el­szakadtam az iskolától. A nyugdíj kevés volt, a fiam ti­zenkét éves, és én egyedül neveltem. A Babits iskolá­ban kilenc évig dolgoztam még, mint élelmezésvezető, fgy telt az életem: sokat, na­gyon sokat dolgoztam, küsz­ködtem. — összesen hány évet tanított? — Negyvenöt évet számí­tottak be. — Melyik volt életének legkritikusabb korszaka? — 1922. december 25-én te­mettem az első férjemet, a kislányom akkor négyhóna­pos volt. öt év után mentem ismét férjhez, a férjem pe­dagógus kollégám volt. Há­rom gyereket neveltünk fel együtt. — Mi volt a legmegha- tóbb élménye? — Beszédgyakorlat órát tartottam, s a különböző fog­lalkozásokról volt szó. Há­rom gyereket állítottam az osztály elé: az egyiknek munkás, a másiknak paraszt, a harmadiknak értelmiségi foglalkozású volt az apja. Nektek — mondtam — be­csülnötök, tisztelnetek és sze­retnetek kell egymást, mert együtt kell dolgoznotok, s a világ csak akkor megy előre, ha ti összetartotok. Ekkor lé­pett be a tanterembe egy idős, bőszoknyás, fáradtarcú parasztasszony. Megfogtam a kérges, ráncos kezét és meg­csókoltam. A csend döbbene­tes volt. Akkori tanítványaim — akik között bizony már nyugdíjas is van — máig is emlékszenek erre a beszéd- gyakorlat órára. — Az én kedves tanító­im — mint ez sok más embernél is így van — tőlem messze élnek. Ami szépet és jót tőlük ta­nultam, megköszönni rit­kán van alkalmam. Azt viszont tudom, hogy itt Szekszárdon Margit né­nit nagyon sokan szere­tik, s így emlegetik: „ö egy igazi tanító néni volt”. Mitől igazi egy ta­nító néni? — Ki az igazi tanító néni? Én azt hiszem az, aki szíviből szereti a gyerekeket, anyás­kodik felettük, példás életet él és ezt átsugározza környe­zetére. Az igazi tanító jóra, szépre és lelkiismeretességre tanítja a gyerekeket. Te! Tu­dod, ez olyan megfogalmaz- hatatlan. Én is annyi álta­lánosságot mondtam. Szóval megyek tudod az utcán, és érzem, hogy tisztelettel kö­szönnek nekem az emberek. Vagy ezzel a rossz, trombó- zisos lábammal cipekedek hazafelé a boltból, tele a két kezem szatyorral,.és egykori tanítványaim, ismerősök, sőt ismeretlenek kiveszik a ke­zemből a csomagot. — Én úgy tapasztalom, hogy az iskolásokból ma­ximálisan igyekszünk ki­préselni mindazt a tu­dásanyagot, amit a tan­terv előír, s ami még emellett különórákon le­hetséges. Viszont érzel­mileg gyerekeink mintha sivárak lennének. Hogy is mondjam? Mikor Ne- mecsek Ernő meghalt, a tévénk előtt ülő négy gyerek közül csupán egy­nek potyogtak a könnyei. — Ne csodálkozz. A szü­lők túlságosan elfoglaltak, hazaviszik a munkát, mel­lékállást vállalnak, tanulnak és kevés idő jut a gyerekre. Pedig szegényke délelőtt, délután az iskolapadban ül. Ezek a mai gyerekek az ég­világon mindent megkapnak, s mégsem becsülik meg, mondjuk, a játékaikat. Nem szabadna a szülőknek annyi sokat adni abból, ami pén­zért megvehető. A gyerek érzelmi életével kellene töb­bet törődni, s beszélgetni ve­le, nagyon sokat beszélgetni. Hogy is hatódna meg Neme- csek Ernő halálán az a gye­rek, aki otthon azt látja, hogy a nagymama halálhírére szá­ra z marad az anya szeme? Szóval a bensőséges családi élet igen nagy hatással van a gyerek fejlődésére. A gye­reken ez látszik. A nyugodt, kiegyensúlyozott házasságban élő gyerek nevelésének je­gyeit magán hordozza. De sajnos egyre több a csonka család. S ami engem végte­lenül elkeserít; ha -találko­zom az iskolából hazatérő gyerekekkel, megdöbbentő kifejezések' tömkelegét hal­lom. öreg vagyok, meglehet régimódi, de úgy érzem, hogy a jövő nemzedékére jobban kellene vigyázni. — Ennyi év után bizto­san tudja a választ arra a kérdésre, amely engem izgat: az emberek értel­mi képességének, szor­galmának, szívósságának rendkívüli változatossá­ga. — Az öröklött és a szer­zett tulajdonságok határoz­zák meg jórészt, hogy kiből milyen ember lesz. És per­sze a családi tűzhely, amiről már beszéltünk. Az egyik ember gyengébb képességű, a másik értelmesebb, kitar­tóbb, szorgalmasabb, aha- nyan vagyunk, annyi félék, így kerek ez a világ. Én csak azt tudom mondani, hogy ne a hibát, hanem a jó tulaj­donságokat keressük egymás­ban, még abban is, aki va­lamiért nem szimpatikus ne­künk. S mielőtt ítélkeznénk mások tettei, viselkedése fö­lött, mélyedjünk el alaposan önmagunkban. — Vannak olyan tanít­ványai, akikre nagyon büszke? — Tíz kéz nem lenne elég, hogy összeszámoljam. Büsz­ke vagyok Illés Erzsikére, aki csillagász, dr. Scherer Sán­dorra, aki gyerekorvos, Nagy Annuskára, aki pedagógus, Gombos Annára és Katalin­ra, — pedagógusok ők is —, Szabiár Béla mérnökre, Gombos Gabriella kozmeti­kusra, Pap Irénke röntgen- asszisztensre, és sokan má­sokra, akik tisztességgel, be­csülettel megállják a helyü­ket a munkában, az életben. — A tanítóképző főisko­la idei tanévnyitóján gyémántdiplomát kapott, s az idős pedagógusok nevében beszédet mon­dott. — Hát igen. ötven év nem kis idő, gyémántdiplomát is csak ketten kaptunk. Engem végtelenül meghatott a kol­legák, a főiskolái hallgatók szeretetteljes gratulációja. Miután átvettem a főigazga­tótól a díszoklevelet, kértem: hadd mondjak néhány szót az Idős tanítók nevében. Pár­huzamot vontam az én pe­dagóguspályám és a mostani, a jövendő pedagógusok mun­kája között. Meséltem nekik az én első osztályomról, a hideg tantermekről, a sovány gyerekekről. Most mindenütt bőség van, az életszínvonal magas, a tanórán végig ta­nítani lehet és nem kell a gyerekek cipőjét szárítgatni. Már annyira elkoptattuk a szót, hogy alig-alig merem kimondani: hálásnak kell lennünk mindazoknak, akik­nek a munkájával a mai életszínvonalat elértük. — Margit néni 78 éves. Hány tanítványa van most? — Hat gyereket tanítok zongorára, hetet pedig kor­repetálok. — Hogy kezdődik az el­ső zongoraóra? — Minden gyerektől meg­kérdezem, kit szeret legjob­ban. Szinte mindegyik ezt feleli: az édesanyámat. Per­sze, hogy az édesanyját, hisz a gyerek mellett a legtöbbet az édesanya van, az édes­anya, aki kilenc hónapig a szíve alatt hordta a gyere­két. A zongora fölött anyám portréja függ, rámutatok a képre, és elmondom a gyere­keknek, hogy én is nagyon szerettem tisztalelkű, önzet­len édesanyámat. Elmondom nekik, hogy a legtöbb örömet az életben az anyai szeretet meg a zene adta nekem. Ügy érzem, ezzel az apró momen­tummal egy életen át tartó érzelmi kapocs teremtődik a gyerek és a zene szeretete között. — Megkérdezem, amit mindenki más megkér­dezne: nem fáradt el? — Nem. Nem vagyok fá­radt. Nézd. Én sohasem unat­kozom. Minden áldott reggel pontosan megtervezem a na­pomat, méghozzá úgy, hogy legyen valami érdekes új do­log is azon a napon. Tudod, nagyon fontos, hogy az em­bernek mindig legyen értel­mes elfoglaltsága, különben szétesik, elfásul, s nemcsak testileg, de szellemileg is megöregszik. — December van, kinn bánatos, szomorú az idő, olykor az eső is elered. Ezt a hangulatot melyik zongoradarab tudná pon­tosan visszaadni? — Erdő mellett estvéled- tem, subám fejem alá tet­tem ... — EIjátszaná nekem? — Nagyon szívesen. D. VARGA MÁRTA Múltunkból Az elmúlt években, évti­zedekben igen eredményes kutatás folyt a Magyar Ta­nácsköztársaság Tolna me­gyei eseményeinek felderíté­sére. Ismeretessé váltak a tu­lajdonviszonyok és az osz­tályviszonyok megváltoztatá­sára tett intézkedések, és közismertté váltak a szociá­lis és kulturális rendelkezé­sek is. Sikerült feltárni a forradalmi és az ellenforra­dalmi erők küzdelmének sok apró részletét, megismertük a helyi jelentőségű és az or­szágos eseményekhez kap­csolódó ellenforradalmi láza­dásokat. Számos ismeretre tettünk szert a vörös hadse­reg és a vörös őrség szerve­zéséről, az áprilisi választá­sokról, a direktóriumok és intézőbizottságok tevékeny­ségéről. Közzé tettük köte­tekben az első proletárdikta­túra Tolna megyei dokumen­tumait és megjelent több ta­nulmány is erről a témáról. A Tolna megyei Levéltár­ban azonban tovább folyik az 1919-es események feltá­rása. Ennek során az elmúlt héten előkerültek olyan ira­tok, amelyek arról tanúskod­nak, hogy 1919. május végén Tamásiban lezajlott ellenfor­radalmi lázadásnak SZAKÁLY KÖZSÉGBEN jelentékeny visszhangja tá­madt az ellenforradalmi kö­rökben, s kísérletet tettek a tamásiak követésére. A források tanúsága szerint a Tamásiban szervezkedő el­lenforradalmárok a közel eső községekben igyekeztek meg­nyerni céljaiknak a rendszer ellenségeit, és arra bírták őket, hogy vegyenek részt az ellenforradalmi megmozdu­lásban. Mint ismeretes, Ta­másiban átmeneti sikerrel járt a lázadás, lefegyverez­ték a községben járőrszolgá­latot teljesítő vörös őröket, utána az őrsöt is megroha­mozták. Elmozdították a köz­ségi és a járási direktóriu­mot. Megkezdődött a haladó gondolkodású személyek ül­dözése. Ebben az akcióban több szakályi ember is részt vett. Ott volt Kiss József ve­zetésével Lehőcz György, Hi­deg Vendel és Szabó Pál. Amikor a győzelmi mámor­tól fűtve hazatértek, úgy ha­tároztak, hogy a községben átveszik a hatalmat és kido- boltatják a tamási események hírét azzal, hogy mindenki csatlakozzon a Tamásiban el­kezdődött eseményekhez. Nem számítottak arra, hogy a községben lévő forradalmi erők meghiúsítják tervüket. A helyi_ erőket segítette a Tamásiból érkező vörös őr­ség is. A fent nevezetteket letartóztatták, több órán át fogva tartották a községhá­zán. Bevallották tervüket. A vörös őrök a vagyonos ellen- forradalmároktól hadisarc címén jelentős mennyiségű élelmiszert, textilt és pénzt rekviráltak. Kiss Józseftől 32 inget, 30 db alsónadrágot, 3 és fél mázsa füstölt sertés­húst, 50 kg zsírt és 26 296 ko­ronát; Hideg Vendeltől 2 mázsa sonkát, nagy mennyi­ségű kolbászt, 40 kg zsírt, 40 kg-os élő malacot, meg nem nevezett mennyiségű textilt; Lehőcz Györgytől fél mázsa szalonnát és sonkát, továbbá 7200 koronát zsákmányoltak. Szabó Páltól pedig egy te­henet és egy másfél éves üszőt rekviráltak. A rekvirált élelmiszert és a fehérneműt a vörös őrség ellátására fordították, a pénzt beszolgáltatták a parancs­nokságnak. Szakályban ezt követően már nem mertek fellépni a tanácshatalommal szemben a reakciós erők. Meghúzták magukat. Amikor azonban az intervenciótól vereséget szen­vedett a proletárhatalom, és Szakályban is visszakerültek a község élére az egykori ve­zetők, azonnal akcióba kezd­tek. Feljelentették Kiss Fe­rencet, Herczeg Jánost, Mar- kovics Pált, azokat, akik meg­akadályozták június elején a hatalomátvételt. A feljelen­tést letartóztatás követte. A szekszárdi törvényszék 1921. június 11-én gyorsított eljá­rással tárgyalta az ügyet és súlyos ítéletet szabott ki. Kiss Ferencet 5 évi fogház­ra, Herczeg Jánost 2 évi fegyházra, Markavics Pált egyévi börtönre ítélte. A pernek voltak további vádlottjai is (Gábriel József, Szabó József, Lehőcz Antal), de őket a törvényszék fel­mentette. Ellenük az volt a vád, hogy földosztást köve­teltek, s azt a vagyonos osz­tály terhére akarták megva­lósítani. A bíróság azzal az indokkal mentette fel e vád alól a nevezetteket, hogy „az ún. proletárdiktatúra idején a földosztásokat az ún. föld­osztó bizottságoknak a kerü­leti gazdasági felügyelőségek útján tett előterjesztésére maga a népbiztosság, tehát az ún. tanácsköztársaság leg­főbb szerve rendelte el, s an­nak foganatosítása a földbiz­tosok kötelessége volt, akik­nek erre vonatkozó rendele­téit a direktóriumok és a ta­nácsköztársaság egyéb szer­vei és közegei feltétlenül tel­jesíteni tartoztak, s így amennyiben a nevezett vád­lottaknak valami szerepük volt is a kérdéses földosztás­ban, e tekintetben ők csak felsőbb utasítást hajtottak végre...” Feltűnő az ilyen indoklás, ritkán lehet ilyet olvasni a korabeli ítéletekben, Emiatt is érdekes megnézni, kik vol­tak a felmentettek: Gábriel József vagyonos, Szabó Jó­zsef nyugalmazott csendőr, Lehőcz Antal vagyonos. — így már érthető a felmentő ítélet... GYORSÍTOTT ELJÁRÁS A szekszárdi királyi tör­vényszék már 1919. november 18-án tárgyalta Fürst József hőgyészi lakos perét. Azt rótták fel bűnéül, hogy ellen­ségesen szemlélte a tanács­hatalom elleni aknamunkát. A perirat szerint a bűncse­lekményt azzal követte el, hogy „Hőgyész községben a tanácsrendszer fennállása alatt, közelebbről meg nem határozható időben, több íz­ben és többek jelenlétében nyilvánosan hangoztatta, hogy a hőgyészi fehérekről naplót vezet és ha majd a vörösök Hőgyészre jönnek, feljegyzéseit azokkal közli, s akkor a fehéreket felakaszt­ják; ezen szavaival a Tanács- köztársaság érdekében a népköztársaság államformája ellen lázított.” A bírák ezúttal is szigorú­an ítélkeztek, kétévi fegyhá- zat mondtak ki Fürst József­re. Nem érdektelen megje­gyezni, hogy a szekszárdi ki­rályi törvényszék 1919 augusztusától hosszú hónapo­kon keresztül a polgári de­mokratikus rendszerben ho­zott néptörvények alapján mondotta ki elmarasztaló íté­leteit — noha az ellenforra­dalmi rendszer ugyanúgy el­vetette a polgári demokrá­ciát, mint magát a Tanács- köztársaságot. Ez a joggya­korlat felfedi azt a nyilván­való tényt, hogy az ellenfor­radalommal hatalomra ju­tott magyar burzsoázia szá­mára mindegy volt, milyen paragrafus alapján mondják ki az ítéletet, de mondják ki, és távolítsák el a közéletiből a haladó gondolkodású sze­mélyeket. Az ellenforradalom bírósága gyakran a néptör­vények alapján idézte maga elé a községi intéző bizottsá­gok tagjait, akik a községek­ben igyekeztek érvényt sze­rezni a Magyar Tanácsköz­társaság rendelkezéseinek. Ezeknek a törvényeknek alapján mondott ki 5, 8, 10 évi fegyházbüntetést, vagy életfogytiglani börtönt. A Szekszárdon elítéltek közül többeknek a Szovjetunió nyitotta ki cellájuk ajtaját, és a hadifogolycsere kereté­ben biztosított számukra emberséges életet* K. BALOG JANOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents