Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-11 / 264. szám
IO ^népújság 1979. november 11, Szép magyar nyelv Szavak több szerepben OLÁH ZOLTÁN VERSEI: Hajnali séta Átfut a fákon a hajnal ébred minden mozdulat, most csak téged nézlek, — s halkan hozzád ér egy gondolatr Harmat játszik hinta-szélben Napra teszed két kezed, fejedben a világ csöndje bezárod a végtelent. Cím nélkül Csönd a könnyet mért nem érti engedj könnyedben fürödni tűz a tűzön mindig fázik az erősebb nem hibázik Nap a vizet mért öleli hisz csak fényét szeretheti szél a kövön mért nem pihen kő a szelet nem éri el csöppre tengert még ma ültess csillag-csöndbe engem fektess! Ha belelapozunk a magyar értelmező szótárba, azt tapasztalhatjuk, hogy legtöbb szavunknak több értelme, jelentése van. A szó mindaddig holt anyag; amíg a szótárban lapul, s csak akkor válik élővé, amikor közlésre szánt szövegben, beszédben felhasználjuk, azaz kimondjuk vagy leírjuk. Ebben a pillanatban azonban megindul a képzettársítás bonyolult gépezete, s a nyelvi környezettől, a mondat vagy a szöveg többi részétől függ, hogy egy-egy szó több értel- jne, jelentése közül melyik válik élővé. A közlés félre- érthetetlenségének a szavak közötti helyes kapcsolat is feltétele, az esetleges téves kapcsolás viszont a különféle hibák, meghökkentő hatások forrása lehet. Az ilyen felszólítás olvasásakor akaratlanul is elmosolyodik az ember: „A tanács és a rendőrség felszólítja a háztulajdonosokat és a ház- felügyelőket, hogy este és reggel homokkal vagy hamuval szórják le a gyalogjárókat.” — Az érdekeltek, a háztulajdonosok és a házfelügyelők azonkívül, hogy megértették, mit kell tenniük a síkosság okozta balesetveszély elhárítására, egy pillanatig arra is gondolhatnak, hogy £ homokszórást, a hamuhintést lehetőleg akkor végezzék, amikor gyalogosok jönnek-mennek a házuk előtt. Annyira nyilván nem érthető félre a felhívás, hogy a homokot vagy a hamut valóban rá is szórják a gyalogosokra. Mi okozza ezt a kétféle értelmezést? A gyalogjáró szavunk többféle jelentése. De ha az egyiket, az itt szereplő jelentést a járda szóval, a másikat pedig a gyalogos szóval jelöljük, egy csapásra elhárítottunk minden félreértést. Nem kevésbé humoros az a tudósítás, amely egy iskola tanulóinak a vasgyűjtésben elért eredményéről ad hírt, így: „Egy főre 42 hulladékvas esett”. — Tudván tudjuk; a 42 kg a gyűjtött vas teljes mennyiségének az egy személyre jutó átlaga, mégis ott viliódzik a kép lelki szemeink előtt, amint a derék vasgyűjtők fejére darabonként vagy kötegelve csaknem egy fél métérmázsa rozsdás vas „esik”. Ezért sokkal szívesebben vesznek részt papír- vagy rongygyűjtésben. A szocialista brigádmozgalom programját így fogalmazta meg egy üzemi újság: „A szocialista brigád az a közösség, amely a rendes emberből szocialista embert nevel.” — A szerző nyilván kétféle embertípust ismer: a rendes és a szocialista embert. A mai szóhasználat szerint a rendes ember egészen közel van a szocialista emberhez. Ebből sejthető, hogy a rendes itt nem a ma ismert értelemben fordul elő, hanem inkább átlagosat, hétköznapit, közönségeset jelent, olyan embert, amilyenből a legtöbb van. S ha az ilyenekből minél többet szocialista emberré formál, akkor valóban fölbe- csülhetetlen szolgálatot tesz a társadalomnak. A rádió hírei közül jegyeztük ki a következőt: „Az elkövetkező hónapokban fokozzák a sertésszállítást, hogy mind több és több sertés kerüljön a fogyasztók asztalára.” — Csekélyke kiegészítéssel természetesen mindenki örömmel hallja az ilyenféle hírt. Vagy úgy, hogy „pucolva” — egy kissé hétköznapján, vagy úgy, hogy sertéshús, de a disznóhús is megjárja. A következő hír azt példázza, hogyan kerülhet gyanúba az ártatlan polgár: „Egy neves építőmesternél tanulta a szakmát — 1942-ben .szabadult’. Azóta egész kis várost épített.” A szövegezés ellenére nem „sitten” volt a derék kőműves. A szavaknak ezt a különös természetét, sajátosságát szándékosan is fölhasználhatjuk a tréfálkozásra, miként ez a felirat, amelyet egy nevezetes templom tornyában olvashatunk: „Tárgyakat és túl hangos szavakat a toronyból ne ejtsen ki!” RÓNAI BÉLA SZEDER KATALIN: Táltos A csillaghomlokú kancát a kertek végibe űzték. Ne varázsolj zöld zivatart, ne varázsolj tiszta időt. NE VARÁZSOLJ úgysem kap rád a királyfi nem vagy csillaghomlokú mén SALOMEJA NERIS: (lett költő) Ha a meggyfa virágzik Az idő — csupa ünnep: Ha a meggyfa virágzik ...! Sietünk, suhanás visz, Örök-egyszeri tűnés. Csak örülj, ha örülhetsz! Örök-egyszeri nap süt: Ha madárral a tér leng, Ha a meggyfa virágzik. „Petőfi fájából” - Petőfi-szobor Pólyák Ferenc Matkó-pusztai fafaragóművész elkészítette Petőfi Sándor és a Petrovics-házaspár portré-szobrait Dömsödön a helyi tanács megbízásából. A költő fájának ismert hatalmas tölgyet az idén egy vihar kettétörte. A vaskos ágakból készült a három szobor, melyet a híres fa előtt állítanak fel a Duna-parti községben GALAKTION TABIDZE: (grúz költő) Szél forog Szél forog, szél forog, szél forog, szanaszét szállnak a levelek ... Hajlonganak ligetek, fasorok; hol lehetsz, hol lehetsz, hol lehetsz? Hogy esik, havazik, havazik, nem lelem sehol a nyomaid! Arcod űz, jár velem, jön velem: mindenhol, mindenkor, mindenen! Bút. ködöt szitálnak távolok. Szél pörög, szél forog, hánytorog...! (Tandori Dezső fordításai) A költő prózája- Nagy László könyvé tői Oláh János: A csiga Nagy László, aki verseinek „érvényt szerzett” a legszélesebb olvasó néprétegek körében, posztumusz prózakötetével (Kiss Ferenc gondozta és rendezte sajtó alá) emberi önmagához, fölszárnyalásaihoz, igazságtalan lehullásaihoz hív önkéntes tanúnak bennünket. Kevés prózát írt. de az ADOK NEKTEK ARANYVESSZÖT szövegei rokonköveket görgetnek a nagy versekéivel (a Ki viszi át a szerelmet, a Himnusz minden időben, a Zöld angyal, a Mennyegző, a Város címere és még százannyi társaságában) — együtt, Sziszüphosz modorában, de ravaszság nélkül, hitesebb kincsű elszántsággal. Kérdezhetnénk: miért e késedelem — kiadást értve ezen —, hiszen Ady Endre, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád — és sorolhatnánk a Nyugat-nemzedékek tagjait, majd Illyést, sőt József Attilát is elméleti írásai okán, s visszafelé Csokonaiig tekinthetnénk — valamennyien korán igazolták prózában megalkotott teljesítményeiket. Bizonyára maga Nagy László is költészete méltó kísérőinek tekintette a külön irattartóba gyűjtött „Próza”-anyagotó, de kiteljesíteni akarta, miként drámát is szándékában állott még írni — s maradt belőle „Balassi lázbeszéde”, s a Kortársnak adott egyik utolsó interjú 1977. decemberében... Szerepelnek itt az irattartóba be nem sorolt írások, nyi- latokatok is tematikus elrendezésben. önéletrajzi fogalmazványai történelmi levegő- jűek; a művészetéről, a nép- költészetről írt vallomásai kemény indulatú, kristály- tiszta állásfoglalások; ha a műfordításról szól az emberség nemzetközien egy-anya- nyelvű voltát emeli fénybe; néhány vitájában a szenvedély és értelem tisztasága sarkallja „verekedésre”. Számomra az az érzés fontos, ami olvasás közben elfogott: vers-erejű írások ezek, annyira tömörek, igazságra, egyediségre törők. íme néhány „verssor”: „Az Ady-per rég elkezdődött, de máig is tart. Tanúság ez arra, hogy Ady Endre él. Nem lehet preparáJni és kitömni a fekete király-sast. Nem lehet porban vonszolni az isten repülőjét.” Ez „csak” egy tv-bevezető szövegéből való. Igaz: „Ady élete-drá- máját” nyújtja át itt Nagy László „a versszeretőknek. Ajándékul a millióknak is, akikre örökül hagyatott Ady Endre költészete.” Vagy egész „strófát” kínál a Kallós Zoltán munkáját köszönő írás (a címadó Adok nektek arany vesszőt): „Hét éjszaka már csak a káprázatoknak élek. Kápolnavirágok, mennybe vitt lányok, befalazott nők meg bagolyasszonykák szorítanak. ... Hét éjszaka már itt ülök álmatlan a dunai ködben. Lehóhérolt kezek úsznak rám, kései rózsáktól fáj a fejem. S kölykeim szép kis hurkáit dögmadarak húzzák ágról ágra. Mert hét éjszaka már olvasom a balladák könyvét.” Méltóságukbaa fogadom el ezeket az írásokat. Mélységük mellett mentesek mindennemű arisztokratizmustól. Nagy László megértő még akkor is, mikor költészetének eleven sorsáról beszél: „Az én gondjaim is emberiek. Bizonyos vagyok abban is, hogy vannak, akiknek bármiféle költészet idegen, akár egyszerű, akár bonyolult. Ezek a versre süket lelkek. De ők is éhesek valamilyen formában a szépre. Például szabad idejükben szüntelenül fényesítik a kocsijukat. Megfigyeltem valakit, aki szombatonként áhítattal fazékban főzögeti a motorbicikli láncát a fáradt zsiradéktól.” Fő értéke a könyvnek úgy hiszem (amit Csíki László Szilágyi Domokos utolsó kötetét útrabocsátó soraiban olvashatunk, s Nagy Lászlóra is érvényes), ez: „Roppant biztosan tudta, hány részből tevődik össze az egész, és melyik a saját része.” S nagy formátumot tudott adni a. „mindkét szüléjére is — tettre és múltra — elárvult” gondolatnak. DEVECSERI ZOLTÁN Látszik a mozgásán, ahogyan hozzányúl és fölemeli a földről, csupa szakértelem. Egészen közel hajol hozzá, úgy vizsgálja. Ugyan, mire lehet ennyire kíváncsi? Eső után van, a fű, a levelek, minden csurom víz, és a felhőkön átcsattanó napsütés vastag párát szakít föl a földből, gomolygat elő a lombok alól. A házánál fogva tartja a kezében, forgatja, az állat mégis előkandikál, nem tudja legyőzni, úgy látszik, a párás, meleg levegő csábítását még a veszély érzete se benne. Biztosan éhes. ö persze, a fiam, másra gondol. Még nem tudja, mi az éhség. — Hogyha leveszem a házát, akkor házatlan csiga lesz belőle? — Ne vedd le, mert akkor megdöglik. — Nem veszem le, de ha levenném, akkor házatlan csiga lenne belőle? — Nem, döglött csiga lenne belőle. — És ha a szarvát vágom le? — vált témát,'mert látja, az előzővel semmiképpen sem boldogul. — Akkor nem lát többet. — Nem döglik meg? — Nern tudom. Lehet, hogy megdöglik, lehet, hogy nem. — Akkor levágom, jó? — Ne vágd le! — Miért? — Mert hátha megdöglik. — Jó, akkor nem vágom le — egyezik bele lemondóan, de érzik a hangján, hogy evvel nem tartja befejezettnek az ügyet, csak még egyelőre nem tudja, hogyan tovább. Egy darabig így forgatja, nézegeti csöndben a csigát, s csak hosszú fontolgatás után szólal meg. A hangja bizonytalan, de már tudja, mit akar. — És ha a fejét vágom le? — Akkor biztosan megdöglik. — Ez meglepi, pedig számíthatott volna rá. Tulajdonképpen nem akarja bántani az állatot, csak nem tudja mit kezdjen vele. Új lehetőséget keres. — Apa, és mit eszik a csiga? — Füvet. — Adok neki, jó? — Így nem eszik, csak ha békén hagyod. Ereszd el, akkor majd eszik. Engedd szabadon, jó? — Dehát nem bántom, csak adok neki füvet. — A csiga háza a két ujja között, a csiga maga a levegőben lóg, a másik kezében fűszál és avval piszkálja. — Itt a jó füvecs- ke! Mi van, nem szereted? — A csiga visszahúzódik a házába. — Apa, tfcsszament a házába. — Talán nem éhes. — De éhes. — Honnan tudod? — Az előbb evett belőle. — Biztosan jóllakott. — Mikor jön elő megint? — Nem tudom. — Gyere elő, na, nem bántalak. — De a csiga nem jön, pedig még énekel is neki. Nem figyelem, mi történik, mással vagyok elfoglalva, könyvespolcokat fűrészelek. > A fűrész, most metszettem, mohón harapja a fát, egy- egy mozdulatra fél centit, néha többet is előre halad a deszka hosszán. A port, ami kétoldalt csapódik ki a fogak mentén, azonnal elkapja és szanaszét, hol a fűre, hol a terasz kövére szórja a szél. Minden fehéren lisztes lesz tőle. Megfeledkezésemből váratlan kiáltás zökkent ki. — Au! — hallom. • — Mi történt? — kérdezem aggódva. — Leesett. — Mi? — A csiga. — Megköny- nyebbülök. — És? — Eltörött a háza. — Szegény. — Most mi lesz vele? — Megdöglik. — Még él. — Majd később döglik meg. Látod, mondtam, hogy ereszd szabadon. — Szabadon eresztettem. — Jó. — Akkor meggyógyul? — Nem. — És ha mégis? — Rendületlenül bízik. Odaviszi a lejtő szélét keretező bokrok alá, és elereszti. Ez a nagyvonalúság alighanem a lelki- ismeretfurdalás jele. Vissza- visszaugrik, hogy megnézze, él-e még. Szeretné, ha nem lenne igazam. Valahányszor visszajön a csigalátogatásból, szemrehányóan jelenti be, mintha én törtem volna a csiga életére: — Még él! Még él! Még él! — A buzgalma persze nem éri meg a száraz időt, alig tíz percig tart, és nem tovább.
