Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-11 / 264. szám
A NÉPÚJSÁG 1979. november 11. A kölcsönösség alapján Fízessünk-e a kultúráért...? Mottó: „A vállalatok és a szövetkezetek a dolgozók művelődésének feltételeit és azok fejlesztését elsősorban saját anyagi eszközeikből biztosítják. A lehetőségek jobb kihasználása érdekében a tanácsok a társadalmi szervezetek, a vállalatok és szövetkezetek egyesítsék eszközeiket a területi és munkahelyi közművelődési feladatok jobb ellátására.” (1976. évi V. törvény a közművelődésről. 36. § (1) í. Egy furcsasággal kezdődött. Végiglapoztam a dombóvári művelődési ház építésére és fenntartására, valamint a balatonfenyvesi úttörőtábor fenntartására készített együttműködési szerződéseket. Az esztétikus küllemű, műbőrbe kötött könyvecskéket a dombóvári tanács elnöke tette elém. Várong, Ka- pospula, Szakcs, Kocsola, Nak, Kurd, Gyulaj, Attala és Dombóvár termelőszövetkezetei a szerződő felek egyrészről, másrészről a tanács. Feljegyeztem a névsort, és amíg írtam, motoszkált a fejemben valami. Aztán rájöttem: a környék egyik kitűnően gazdálkodó termelőszövetkezetét hiányolom a listáról. A döbröközi Zöldmezőt. A dombóvári tanács elnöke, Vidóczy László rábólintott felfedezésemre: a döbrö- közieket hiába keresném. Elzárkóztak mindkét esetben az együttműködés elől. 2. „A közművelődés támogatása minden vezetőnek kötelessége.” [1976. évi törvény a közművelődésről. 4. §. (2).) A döbröközi Zöldmező Termelőszövetkezet irodoháza meglehetősen szerény épület, kicsi és egyszerű az elnöki iroda is. Staudt Jenőnek, a szövetkezet elnökének kertelés nélkül teszem fel a kérdést: anyagiakban bővelkedő szövetkezet létükre, miért vonakodnak a közművelődésügy támogatásától? — A dombóvári művelődésügyi központról van szó? — kérdez vissza. — Arról is. — Nézze, mi akkoriban határoztuk el, hogy félmillió forintot adunk a községi művelődési ház átalakítására. Szerettük volna, ha oda költözik ki székházunkból a mozi, mert szükségünk lett volna a helyre. Ugyanakkor nem adhattunk a dombóvári építkezés támogatására is pénzt, nem futotta volna. — Tudomásom szerint a művelődési házat nem építették át. — Nem. Műszaki okok miatt meghiúsult a terv. — És az ötszázezer forintnak mi a sorsa...? — Irodák, vizesblokk és irattár épült belőle. — Tehát végül nem művelődésügyre fordították. — Nem. Viszont építettünk a sporttelepen egy öltözőt. Húszezret adtunk az önkéntes tűzoltóknak, és legalább hatvanezer forinttal támogatjuk évente a sportkört is. — És a művelődést... ? — Erre nem tervezünk konkrét összeget. De nem zárkózunk el szükség esetén az anyagi támogatás gondolatától. — Végül is: a szövetkezet nem támogatja a közművelődést anyagiakkal. Ez Önöknél elhatározás kérdése? — Röviden válaszoljak? Igen. A vezetőség koncepciója. Ügy véljük, hogy tagságunk érdekei nem kívánják meg, hogy a művelődési ház tevékenységére pénzt szánjunk. Közel ötszáz nyugdíjasunk van. Őket nem érdekli ez a dolog. Viszont szerveztünk hat alkalommal országjárást — szóval, költünk mi is kultúrára! — Azok a szövetkezetek, amelyek közreműködnek a dombóvári művelődési központ fenntartásában, most részesültek a színházi bérletekből. A közeljövőben sorra kerülnek a bemutatkozásban is: a művelődési központ egy hónapra az „övék” lesz. Nem sajnálják, hogy mindebből kimaradnak? — JövŐFe majd mi is visz- szük az érdeklődőket színházba. Nemcsak Dombóvárra! Már eldöntöttük. 3. „A dolgozók művelődését minden munkahelyen társadalmi és munkahelyi közösségi érdeknek kell tekinteni.” (1976. évi törvény a közművelődésről. 14. {. (1).| Egy két éve készült felmérés szerint Tolna megyében a művelődési intézmények kiadásainak fedezéséhez a mezőgazdasági termelőszövetkezetek körülbelül hatszázezer forinttal járultak hozzá. Ez az összeg azóta — Vancsó István, a Mezőgazdasági Termelőszövetkezetek Tolna megyei Szövetségének szövetkezetpolitikai főmunkatársa szerint — nem' nőtt, igaz, nem is csökkent. Változatlanul vannak olyan szövetkezetek, amelyek elzárkóznak a művelődésügy támogatásától. Nem is kevesen: az összes szövetkezet egynegyede. A döbröközi köztük annyiban egyedülálló, hogy kerek perec ki is mondják. A szemléletváltozáshoz — úgy látszik — nem elég sem a párthatározat, sem a közművelődési törvény. Persze, a dolgozók kulturális ellátottságával való törődés nemcsak úgy nyilvánulhat meg, hogy a szövetkezet pénzzel támogatja a helyi művelődési intézményeket. Némelyik megyei szövetkezet — Nagykónyi, Mözs — például önellátásra törekszik. Egyik jól, a másik rosszul... Aztán vannak olyan községek is, ahol az utóbbi években éppenséggel a legtöbbet tette a művelődésügyért a tsz, akad település, ahol egyre inkább számíthatnak rá — mint Ozorán, Pincehelyen, Dunaföldváron. — Elég nagy gond számunkra, hogy a művelődési intézmények sem veszik komolyan a kölcsönösséget. Csak várnak a szövetkezettől, anélkül, hogy tudnák, mit is nyújthatnak cserébe A megyei művelődési központtal közösen készítettünk egy együttműködési megállapodás-mintát, a következő tervezéskor már ott lesz minden érdekelt félnél. így talán sikerül olyan szerződéseket világra segíteni, amelyek mindkét fél érdekeit szolgálják — mondja Vancsó István. Mostanában, amikor a gazdálkodásban a korábbinál is szigorúbbak a feltételek, és nagy szerepe van az ésszerűségnek, ügyelni kell rá, hogy ne lanyhuljon az érdeklődés a kulturálódás módozatai iránt. A művelődés szerepe nem csökken, világhoz való viszonyunkat változatlanul alakítja, befolyásolja. 4. Epilógus. Nem tartoznak szorosan a művelődésügy fogalomkörébe a játszóterek. Hadd szóljunk most befejezésül mégis egy játszótérről. Döbröközön létesült, a képünkön is látható csúszda például a tavasszal. Társadalmi munkában készítették a döbröközi kisgyerekek számára — a dombóvári Láng Gépgyár szocialista brigádjai. V. F. É. Simonffy András: Amikor a csorda széiedni kezd Józsi bácsi hajnaltól napestig kint ül a réten. A koromfekete Bogi kutya őrzi, meg Ribanc, a hófehér kertalj i kanturmix. Bogi szeme a teheneken, Ribanc a bokádat ápolgat- ja állkapcsai között, ha letelepszel Józsikám mellé. Egyetlen rossz mozdulat, és hegyes foga már át is harapta inadat. — Megtámadtak már egynéhányszor — mesélgeti Józsi bácsi. — Részegen jönnek a falubeli legények, aztán jó mulatság nekik. Azóta tartok két kutyát. Az egyiket a jószágra nevelem, a másik engem véd. Elmar ez mindenkit, ne is próbáljon barátkozni vele. Nem mész... ! Egyszer jött erre egy pesti ember. Amolyan kirándulóféle. De vele voltak a gyerekei is. Meg az asszony. Hogy adjam el neki a tarisznyámat. Nem ezt, az előzőt. Ezt a feketét most varrtam. Nincs már meg az a másik... Hogy ő megvenné. Mondom neki, nem eladó. Erre rángatni kezdi a nyakamból, hogy adod ám, te rühes paraszt, dehogynem adod! Vannak ilyenek. Vannak. Na, a kutya a karján lógott abban a szempillantásban, végighasította a bekecse ujját. Hogy hívjam a francba a kutyámat. Beszart nagyon. A Ribanc jól megzavarta, aztán visszajött. Futott az egész család. Ez a kutya meg azóta is morog, ha világosbarna bekecset lát valakin. Pedig már több mint egy éve esett meg ez a dolog. Rángatta lefele a nyakamból azt a bőrtarisznyát. Vannak ilyen emberek... Pisszentés Bogi kutyának, iramodik, megkerüli' karéjban, egybetereli a csordát. — Eredj, vidd delelőre őket. Bogi pattan, tereli' be a huszonnyolc tehenet a Duna kőgáttal kettémetszett, kiszáradófélben levő holtágába. Huszonnyolc tehene volt tavaly a hatszázhúsz lélekszámú falunak. És több mint négyszáz nyugdíjasa. Késő délután előkerül a nagy, fedeles zsebóra. Józsi bácsi hunyorítva nézi, eltartja magától. Nem ártana már szemüveg. Szemüveg a bőrök, .kolompok mesterének? A hírhedt macs- kanyúzónak? Pisszentésre iramodó kutyák mesterének? Nincs szemüveg, nincs ám, nem engedi a hiúság. — Idő van, Bogi. Eredj, indítsd haza őket. Józsi bácsi mást sem tesz, csak ballag a csorda meg a kutyák után. Tízéves ismeretségünk alatt hirtelen mozdulatát nem láttam, elhamarkodott szavát nem hallottam. — Hogyan neveli fel ezeket a kutyákat, Józsi bácsi? Sze- dett-vedett korcsok, mégis fél szóból értenek. — Éppen azért. Okos ám a kutya. Csak Pesten hülyítik meg őket a sok dresszírozással. Amelyiket megtanítják parancsra pacsit adni meg ugatni, az kikapcsol. Mindent az embertől vár. Az enyimek egymástól tanulnak. Meg a szagokból. Nem játék a kutya. A kutya kutya, embert se lehet belőle nevelni. Meg kell hagyni kutyának. Ezt a kicsit a Bogi tanította be. A Boginak megvakarhatja a fülét, az nem bánt senkit, mióta tudja, hogy a Ribanc dolga védeni engem. Az mán nem az ő dolga. De ha meglátja, hogy valamelyik marha elkujtorog, szólni sem kell, keríti vissza azonnal. Otthon, Józsi bácsi nyári konyhájában cinezett sárgaréz kolompok. Akad három-négyliteres is. Gulyást lehetne főzni bennük, akkorák. Bongásuk ultrahanggá vékonyul, csípi az ember fülét, visong az idegpályákon. Józsi bácsi tizennégy gyereke kézzel varrott borjúbőr csizmában jár. Zoli már hároméves korában maga terelte ki a csordát, ha apja nem ért rá. Kint a mezőn rábízta a jószágot a kutyákra, aztán visszaballagott, be az óvodába. Barátkozott a fiammal, aki akkor ötéves volt. Ha Zoli hozta ki a csordát, mindig kicipelt a barátjának egy teli kanna frissen fejt tejet. Letette a sátor mellé, hiszen aludtunk még odabent. Idén másfelé szerződött el Józsi bácsi. Egyre kevesebb saját falujában a jószág, egyre több a nyugdíjas. A marhapásztornak pedig — tudniillik — darabszám fizetnek a gazdák is, a szövetkezet is. Hírlik, hogy idén százharminc tehenet őriz valahol fent, a Börzsöny völgyeiben. A régi cselédszálláson alszik Zoli fiával, az asszony hetenként kétszer viszi a főtt ételt, a váltás fehérneműt. Az elhagyott huszonegynéhány tehén pedig új csordás keze alá került ott, a Duna-parti faluban. És ó jaj!, az addig jámbornak és engedelmesnek látszó állatok különösen kezdtek viselkedni. Látom ám, hogy az új ember — nevezzük Lajosnak — egymaga üldögél a domb szélében. Valami kutyaforma szőrcsomő is heverészik mellette. A homokbánya pereménél, tőlük jó kétszáz méternyire három bávatag tehén. De hol a többi? Négy még odább, a parti füzesben, öt-hat meg betört a kis sziget sátorozói közé. Nosza, a nyalka, pedigrés nyaraló-kutyák rémületükben besuvadtak a bokrok alá vagy nyüszítve hátráltak biztos fedezékbe. Hadonászó, kurjongató nomádok, tíz lépésnyi távolságban, rémült, egy lépést előre-kettőt hátra férfiak husángokkal a kezükben. A tehenek meg csak úgy odábblépnek néhányat a harmatos fűben, nem zavartatják magukat. Haditanácsok alakulnak, rendszabályokról, közös erőfeszítésről, sőt, feljelentésről beszélnek, ha ez még egyszer megismétlődne! A tehenek válasza csak egy-két érett lepény a tűz mellé, a sátrak tövébe pottyantva. Aztán, ahogy jöttek, tovaballagtak a kőgát irányába. Élvezték a szabadságot, amit Lajos „uralma” alatt élvezhettek. Amikor már harmadjára tettek látogatást az állatok a kis sziget sátrainál (alacsony vízállásnál könnyen átjöhettek a sekély gázlón), csodálni kezdtem Lajost. Mert ő nem volt ideges. Ült ott és úgy, ahogy Józsi bácsi tette volna — csak éppen egyetlen tehén nélkül. Estére valahogy összegyűjtögette őket innen-onnan, aztán irány haza. Hiszen, gondolhatta Lajos, minek azoknak együtt lenni, az állat maga tudja a legjobban, hol terem épp az ő számára a legkövérebb fű. A kempingesek veszteséglistája egyre nőtt. A tehenek megettek egy női szalmakalapot, két súrolókefét, egy műanyag dömpert, egy gumimatracot, és lepénnyel megjelöltek két fűzöld pokrócot. A felháborodás tengernyivé dagadt. De igazi sivítozás-visongás akkor lett, amikor egy kutya-megkergette bika tört elő a bozótosból, és vágtára fogta a dolgot. Lángot fújt, orrlikai kitágultak, szeme vérben forgott. — A vöröset! Tüntessetek el minden vöröset! Űristen, a gyerekek! Egyetlenem! Kincsem! Hol van itt egy férfi?! De a (heréit) bika megijedhetett a lenti sátrak vörös színétől, mert éles szögben irányt változtatott, s eltűnt a sziget bokrai között. Lajost ekkor sem láttam a jószágok nyomában — a kutyáját sem. S hogy a felügyelet mennyire laza lett, arra abból következtettem, hogy most már annyira sem tartottak össze ezek az állatok, hogy legalább hármasával- négyesével jártak volna... Nem, már egyesével, saját vágyaiknak engedelmeskedve közeledtek. Lajos meg csak üldögélt egymagában kint, a domboldalban, jó kilométernyire onnan. Kezdtem nagyon becsülni Józsi bácsi tudományát. Mígnem egyszer — már augusztus vége felé — megjelent a Lajos is a szigeten. Egymagában. A kutyaszerűség sem volt mellette. Nagy kampósbottal a kezében igyekezett át a táboron, főztem éppen. S csak úgy, loholtában odaszól nekem: — Nem látta erre a teheneimet? — Ma még nem jártak erre — válaszoltam. Ö meg ügetett tovább, a kőgát felé. Aztán jutottak csak eszembe a jobb válaszok. Ilyesmit kellett volna felelnem Lajosnak: — Fél tíz felé szoktak erre jönni, most meg már dél is elmúlt. Máskor korábban jöjjön, ha itt akarja érni őket. — Vagy: — Nem láttam a jószágot, de üljön csak le békével, várja be őket, nem maradnak el, meglátja. — De lehetett volna hosszabban is: — A heréit bikát a kocsmában láttam sörözni munkaidő alatt, a Riska kenyérért áll sorban, mert késik a szállítás, a Rozit az alsó táborban fejik éppen, mert ott sok a gyerek, az a sovány fehér-tarka tóllaslabdázik a tisztáson, Samu bika három tehénnel nyaralót épít a szigetorrban, lopott vállalati téglából, egy borjút beküldtem a postára bélyeget nyalni, négy szociális otthonba vonult, három meg kék útlevéllel külföldre szakadt egy IBUSZ-út során. A maradék marhából meg éppen most főzöm a príma gulyáslevest, kóstolja meg. Talán mert túl nagyméretű volt Lajosomnál a bot, nem jutott eszembe semmiféle ehhez hasonló, epéskedő válasz, s mert másnap nekem is haza kellett költöznöm a folyóparti nyárfák alól, máig sem tudom, hogy ráakadt-e a jószágokra, vagy most már örökké egymás sarkában bolyonganak — Lajos és a tehenei — valahol a dunai ártereken, ahogy tenni fogják majd, minden bizonnyal, a nyugalmasabb égi mezőkön is. Addig meg bátran meditálhatunk arról, mi minden megtörténhet olyankor, ha nem mérce már a rend s a fegyelem. A játszóteret készítették...
