Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-07 / 261. szám
? fff;;: xAf- ' 1 májammá 1 W® IRODALOM Színház- három hullámban „Mindenféle kategóriájú színházat, amelyet hasznosnak és művészinek ismernek el, az állam tart fenn, az igazgatóságok által előterjesztett költségvetés alapján az állam által meghatározott helyáraknak és fizetéseknek megfelelően”. Tehát minden színház, amelyet hasznosnak és művészinek ismertek el, állami kezelésbe került, pontosan hatvan évvel ezelőtt a Szovjetunióban. S ebből a hatvanból immár több mint harminc esztendeje a magyar színpad is nyitva áll a szovjet dráma, a szovjet színház- művészet előtt. Ez a három évtized három hullámát hozta el ennek a színházművészetnek. Mindegyik más arcát, más jellegzetességét mutatta, ha nem is éppen pontos kronológiában, mert időbeli átfedések is előfordultak. A harmadik hullám indulásának talán éppen most vagyunk kortársai. Nem kell oknyomozást folytatni, hogy 1945 után a felszabadult magyar színház miért fordult olyan érdeklődéssel a forradalmi szovjet dráma felé. A Kreml toronyórájában, vagy a Viharos alkonyaiban az éhezés, a nemzeti széthullás veszélytudatában élő, bizonytalankodó értelmiségiek útja a faragatlanul is emberi igazságokat megfogalmazó matrózokhoz és munkásokhoz; példa és válasz volt hazai kérdésekre is. Mint ahogy egy évtizeddel később az Optimista tragédia kemény komisszárasszonyának erkölcsi és fizikai győzelme az anarchia felett, ugyancsak példa erejű volt 1957-ben a magyar színpadokon. A második hullám a hatvanas években ért partot a hazai színházakban. Részben a második világháború drámái voltak ezek; úi és új megközelítést adva azoknak az embert próbáló szörnyű időknek; részben a termelés emberi drámái kerültek előtérbe, vagy az olyan fordított tükröződése a társadalmi gondoknak, mint amit Pogogyin Arisztokratákja jelentett. Ez a harmadik, mostanában hozzánk érkező hullám folytatja mindazt, amit az előző évtizedekben a szovjet dráma képviselt nálunk. (Nem beszélve termé- * szetesen Osztrovszkij, Csehov, Gorkij és a többi klasz- szikus állandó jelenlétéről.) Az idei magyar színházi évad részben a szovjet dráma jegyében zajlik. Az őszi első bemutató, amit az új vezetésű Népszínház tartott Celldömölkön — s természetesen viszi tovább a darabot szerte az országban —, Arbuzov Irkutszki történetének új változata volt. (A szerző maga dolgozta át, s most Egy szerelem történeté címmel játsszák.) A termelési és egyéni konfliktusok metszéspontját kereste már a negyvenes évek végén ez a dráma, s erre a nagyon jellegzetes új ellentmondásra talált rá Gelman a Pré- mium-ban és a Visszajelzésben. Az érdekviszonyok új felfogásának példája ez a két nagyhatású mű, hiszen azt bizonyítják, hogy a társadalom és az egyén érdekeit nem feltétlenül hozza harmóniába a közbülső csoportérdek és ez rendkívül súlyos morális, etikai konfliktusokhoz, magatartás- zavarokhoz vezethet. BERNÄTH LÁSZLÓ 1979. november 7. • Forradalom Vasas Károly szobra Forradalmi plakát Lebegyev: Az Oroszország- határát védő Vörös Hadsereg és Flotta Jevgenyij Dolmatuvszkij: Európa közepén Itt van e földrész közepe, vagy alig távolabb. Buda kertekbe öltözött. Belgrádig hét órát fut a vonat, s hat óra az út Pest és Bécs között. S vasút visz Prága és Kijev fele, mert centrum itt ez, akármerre nézed. Szimmetrikus az utcák rendszere, éjjeli parányi pontok — lámpafények. Valamikor már jártam én itt, egy bérpalota állt egy szép úton, kívül vadszőlő futotta be végig, - ^ s csobogott belül csöndes nyugalom. Csipke borult az ablakokra lágyan, s a falon, mint egy obeliszken állt: „Házat átnéztem. Aknát nem találtam”. S aláírás: Boriszkin lejtenánt. Még negyvenötben volt éz, — és a szó a téglán ma is olvasható! Bekopogjak az ajtón? Nem merek... Csak éljenek békén az emberek. Boriszkin ezt a házat sorra nézte, jutalmat, s hálás szót se várva érte. A ház Boriszkint talán elfeledte, magam sem tudom, él-e vagy halott. Csak a felirat villan még szemembe a város közepén az öreg hársak árnyéka alatt. Ezt láttam. És, mint mondani szokás: a természet után készült e kép. S most: minden jót, sok boldog, szép lakás! Ragyogjon rátok kékellőn az ég! (Ágai Ágnes fordítása) Artyom Veszjolij Gyönyörök kertje Egy elhagyott, fűvel benőtt mellékutca egyik megroggyant, otromba faházában élte le egész életét egy elaggott tisztviselő, Kazimir Sztanyiszlavovics. Kisebb nyugdíjat kapott a jövedéki hivatalnál töltött negyvenévi szolgálata után. Az élet gond- jai-bajai már régóta hidegen hagyták; ki sem lépett az udvarból. A külvilággal — s ez inkább csak a piac volt — élete hű társa, Olimpiáda Vasziljevna tartotta fenn a kapcsolatot. A félhomályos konyhában húzták meg magukat; a napfényes nappalit, de a fi- kusszal, száraz virágg al teli másik két szobát is átengedték szárnyas kedvenceiknek. Az ablakdeszkákon homok volt, apró etető- és itatóvályúk, tányérkák és csészealjak, hogy bennük förüdjenek a madarak. Kalickák voltak az ablak alatt, a falakon, de a plafonról is azok lógtak: alacsony, négyszögletes, meg kör alakú kalickák, magasak, kupola alakú tetővel, ülőrudacskákkal és létrává fűzött ülőrudacskákkal; ritkás vászonnal, meg olajos papírral bevont kalickák; kalickák az előtérben meg a kertben — elvadult, nyomorúságos kert tartozott a házhoz. A madarak — kivéve, amikor hullott a tollúk — már hajnalok-hajnalán vidám csivitelésbe kezdtek. Először Röppenő, a csengő hangú rigó zendített rá, vagy Varázsló, a kis csalogány, amelynek — úgy tűnt —, szikrázva dübörgő trilláitól megrendülnek a falak. Berzenkedve, torkát köszörülve hangolt Petyka, a vén kanári, amely oly jól értette a dolgát, hogy megrendelésre még nótákat is tudott fütyülni. Az ablak előtt sűrűn burjánzó akáclombokon keresztül betűztek az első sugarak a szobába. A ken- dericék, kékcinegék és isten többi jámbor teremtménye a maguk módján köszöntötték az új napot. A madarak ébresztették az öregeket. Kazimir Sztanyiszlavovics csupasz lábaira húzott papucsban, vállára vetett folt hátán folt hivatalnokköpönyegben álmosan pislogva járta be birodalmát; közben mosolygott és évődve dörmögött. A kékcinegék egymásnak ugrottak a többi ingerlékeny madárral az etetőknél. A pacsirták fürödtek a homokban. Két fiatal pinty — hím és nőstény: egy pár — az egyik ülőrúdról lökdöste le nagy hancúrozással egymást. A nyitott kalickákban tartott erdei pintyek és poszáták légyre vadásztak, és a gerendafalhoz lapulva pókot kerestek a repedésekben. Kazimir Sztanyiszlalovics gyorsan megmosdott, majd csoszogó lépteit szaporáz- va, kiment a konyhába reggelizni. — Mit gondolsz? — kérdezte élete hű táráát —, nem kéne Bajánnak még egy rudacskát betenni? Vagy így több helye van? Hm? Olimpiáda Vasziljevna kitöltötte a teát, és szokása szerint hallgatott; Kazimir Sztanyiszlavovics folytatta: — Vadóc valamiért elengedte magát... Még két hete is hogy énekelt. Istenem... Igazi tehetség... Nem kéne vászonnal be- húzatni a kalickáját? Talán maga akar maradni? — Nem tartok én szövődét, apus. Hon- nét szerezzek vásznat? Nincs egy fölösleges rongy, de még arra sincs, hogy az asztalt letöröljem. — De bökős vagy. Hát hogy visz rá az Isten, hogy ilyet mondj! Szakítsd le az ingem ujját, mosd ki, és tessék, már van is... Minek nekem az ujja, megvagyok én anélkül is. — Mondta az öreg ragyogva, és megkönnyebbülten heherészett. — Na, jól van, te sátán — hagyta rá bánatosan, ősz fejét csóválva az öregasz- szony. Gazdájuk hívó füttyére hozzáröppentek a pirókok, cinkék, kékcinegék; karjára, vállára, fejére telepedtek, és morzsát csipegetve az asztalon zsinatoltak. Néha borízű hangon rázendített valaki az ablak alatt: — Drótozni, fótozni! Lavórt, vödröt, szamovárt javítok! Az meg aztán végképp istencsapása volt, ha vándorkovács ütötte fel a közelben a tanyáját. Kazimir Sztanyiszlavo- vicsnak ráncba szaladt a homloka; a kalapács szapora csengése és a vas csörömpölése sértette a madarak finom hallását. — Sztyepan Perfiljev az, vagy a Gorbil... Látni sem bírom ezeket a részeg disznókat. Hallod-e, Olimpiáduska, adj neki tíz kopekot, hadd vedeljen be, aztán majd csak elhever valahol. Olimpiáda Vasziljevna isten hírével túladott a kovácson, egy füst alatt a gombozó, snúrozó gyerekeket is elzavarta a ház elől. Még egy korty híg kávé, és vége a reggelinek. Az Uracs rigó felrebben gazdája válláról, de aztán megint nekibátorodik, az uj- jára telepszik és kezdi kiszedni bajszából a morzsát. Kazimir Sztanyiszlavovics gyengéden megcsippenti Uracs lábát, és átviszi a szobába. Ilyen törődéssel, gonddal teltek a napok, múltak az évek. Az öreg táplálta, fürdette a madarakat, lenyírta töredezett, elvadult karmukat, pucolta a kalickákat, csőrükhöz tartott toliról tojássárgájával, zúzott tojáshéjjal, tejben áztatott sárgarépával etette őket, pásztorórákat hozott össze, a tudós vén énekesekhez fiatalokat rakott be, hogy tanuljanak, és hajkurászta a kertben a macskákat, a madarak megátalkodott ellenségeit. Egyszer Olimpiáda Vasziljevna rettenetesen felzaklatva tért haza a piacról. — Apuskám, kedves... Hadat üzentek a németek! — Ugyan, hagyd már, te mindig ilyen ostobaságokkal törődsz — legyintett ingerülten az öreg. — Hanem idefigyelj: Szvetlánának görcsbe áll a lába, meggyűlt az egyik karma, biztos szálka... Húzd be posztóval az ülőrudat... A feketerigó megbetegedett, második napja se nem eszik, se nem iszik. Bodza kellene neki. Vagy foghatnál pókot, vagy pincebogarat; ez jó a szorulásra. — Már hogy fognék! Nem vagyok én veréb. — Akkor vegyél mandulaolajat! Lisztkukacot teszek bele, és azzal etetem meg. Vagy talán... — Jól van, jól van, sátán... Vas léptekkel átvonult a háború, kitört a forradalom, a városban néhányszor gazdát cserélt a hatalom. Kazimir Sztanyiszlavovics semmiről sem akart tudni. A gyönyörök kertjében hallgatta kis énekeseit, örömükkel örült, bánatukkal szomor- kodott. Elmaradt a nyugdíja. Azt is egykedvűen fogadta. Néha gyengéden mosolyogva párja jóságos szemébe nézett, és ilyesmiket mondott: — Ugyan, Olimpiáduska, minek neked a menyasszonyi ruhád? Hiszen nem mész férjhez, ha kinyújtóztatom a lábam. Nálam jobbat úgysem találsz. — És ősz bajszával pajkosan mégcsiklandozta az öregasszony nyakát. — Minek nekünk a párna, a ládák, holmi vázák, serpenyők. Három éve volt utoljára palacsinta, amikor Perun féltékenységből kikaparta Záporzó szemét... Záporzó... Ó, hogy tudott az énekelni... Hogy csattogott, micsoda trilláit... Istenem!... — Nagyot sóhajtott, egy nehéz könnycseppet törölt le az arcából... Nincs több olyan csalogány, nem is lesz... Minek neked a nagykendő? Hisz vénecske vagy már. Hát a jegygyűrű? Hát a székek? Megvagyunk nélkülük. Fillérekért kótyavetyélték el a holmijukat az ócskásoknak. Valahogy eléldegéltek, rongyokon aludtak a padlón, de a madarok, akár eddig, semmiben sem láttak hiányt; az etetők tele voltak, a kalickákat tisztán tartották, az akáclombokon keresztül beragyogott a nap. Aztán hatalmas sereg zárta körül a várost. Kazimir Sztanyiszlavovics egész éjjel macskákkal álmodott. — Mi a csuda, dörör az ég? — kérdezte és kinézett a konyhaablakon. — Az eszed tokja, sátán... Hogy dörögne ilyenkor? Ágyúznak. — Kik? Miféle ágyúzás? — Hát te aztán... — legyintett Olimpiáda Vasziljevna, és átment a szomszédba egy kis lisztért, hogy valami íze legyen a kotyvaléknak. Kazimir Sztanyiszlavovics a kertben ka- pálgatott: kukacot keresett, amikor egy lövedék telibe találta a házat: a porfelhő méhében láng villant, és az ódon faépítmény egy pillanat alatt lángbaborult. A robbanás a paréj, a csalán közé taszította az öreget; a döbbenettől meg sem tudott moccanni; tágra nyílt szeme előtt égett a ház... (Bratka László fordítása)
