Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-07 / 261. szám
6 NÉPÚJSÁG 1979. november 7. Múltunkból Dr. Tóth Bálint, a Tolna megyei Népi Ellenőrzési Bizottság volt elnöke néhány héttel ezelőtt vonult nyugállományba. — Hogy érzi magát, mint nyugdíjas? — Ha ez már az első kérdés, akkor csak azt válaszolhatom rá, hogy még nem volt időm nyugdíjasnak érezni magaím. — Nem, nem a nyugdíjassal szeretnék beszélgetni, hanem a közéleti emberrel, ezért az első kérdéssel vágjunk mindjárt a dolgok közepébe. Évtizedek óta felelős beosztásokban dolgozott az állami, politikai élet különféle posztjain. Milyennek látja gazdasági és közéletünket? — A kérdést ketté kell választani. Az objektív fejlődés nagy, ezt én a felszabadulás óta látom, van tehát összehasonlítási alapom, tudom, hogy honnan indult ez az ország, ez a gazdaság és a buktatókkal együtt hova jutott el. Természetes, hogy ezt a hatalmas fejlődést a mai generáció nem tud ja érzékelni. Ök már a készet kapták, ezért a bírálatuk, amikor a hibákra rámutatnak, ha jogos is. A mi korosztályunk ilyen értelemben megértőbb. — Meggyőződésem, hogy az a gazdaságirányítási rendszer, amelyik 1968-ban kezdődött, sokat hozott, előbbre Vitte a gazdasági fejlődést. De az is igaz, hogy nagyobb a lehetősége a helyi szubjektivizmusnak, az esetlegességnek, olyan értelemben, hogy a központi akarat célja és a helyi végrehajtás eredménye nem mindig találkozik. — Ezt úgy érti, hogy „lent” nem hajtják végre a feladatokat? — Általában jószándékot tételezek fel a végrehajtásban és nem is arról van szó, hogy a célokkal nem értenek egyet, hanem a központi akarat értelmezése körül van baj. A helyi szükebb, csoport vagy egyéni érdekek nem mindig esnek egybe a népgazdaság érdekeivel. — Ez lenne az egyik oka a jelenlegi gazdasági nehézségeinknek? — Egyik összetevője feltétlenül. El kell mondani, hogy ösztönzőrendszerünk sokat fejlődött. Ennek ellenére szerteágazó, nehezen áttekinthető, ezért nem biztos, hogy mindig arra ösztönöz, amit el akartak érni vele. Nézzük például az export— import gazdálkodást. Állítom, hogy még ma is sok esetben többlettermelésre sarkallnak az ösztönzők, és nem is lehet látni a menet közbeni helyzetet, ez pedig nehezen teszi lehetővé a helyi ellenőrzést. Csak azt tudják a gazdasági egységek, hogy teljesítették-e a tervet, vagy nem, de hogy ez a népgazdaságnak jó, vagy nem, azt maga az érdekelt gazdaság is csak utólag látja, ha látja egyáltalán. — Emellett az általános kép mellett persze vannak felelőtlenségből, fegyelmezetlenségből vagy egyszerűen csak kényelmességből adódó hibák, de nem ez a jellemző. Úgy néz ki, hogy most nép- gazdasági szinten elmondható, ami régebben egyes termelőszövetkezetekben fordult elő, a tagság jól él, de a közös bizony gyenge lábon áll. Komolyba fordítva a szót, sok esetben az a helyzet, íz egyénék jobban élnek, a közös rovására, mint azt tevékenységük népgazdasági fontossága indokolná. Itt sem azt mondom, hogy nem vagy rosszul dolgoznának, csak nem olyan fontos a munkájuk, mint amilyen jövedelmező. — És a közélet? — Sok síkján mozogtam, de mindig behatárolt területen. A népi ellenőrzést, a közéletiség egyik lehetséges és fontos területének tartom. Gondolja meg, Tolna megyében másfél ezer népi ellenőr vesz részt a szocializmus építésének ellenőrzésében. — A közéletiség egyik nagyon fontos feltételének hiszem, hogy az emberek lássák munkájuk eredményét. A népi ellenőrzésnél, az évek során termelődött számokat megnézve látható, hogy igenis történt valami. Állami, párthatározatok születtek a megállapításaink nyomán, vagy felelősségre vontak embereket, ha kellett. — És másutt, a közélet más fórumain is hasonló a helyzet? — Nem szeretnék kifelé beszélni, maradjunk a népi ellenőrzésnél, de az biztos, hogy a közéletiség, a szocialista demokrácia fórumai kiépültek. Más kérdés, hogy ezekkel a lehetőségekkel nem élnek megfelelően mindig és mindenhol. Van ebben bátortalanság is, az emberek részéről, de még sok helyen a vezetők sem ismerték fel, hogy ezek a fórumok micsoda segítséget adhatnak a munkájukhoz. Persze van vezetői önélegültség is, vagy félelem a fiataloktól és nem egyszer kényelmetlenséget is tapasztalhatunk. Nézzük például a tanácsüléseken az interpellációk sorsát. Én is csak a megyei tanácson tudom, hogy mennyi intézkedés történik ezek nyomán. A közvélemény viszont nem tudja. Előbb szereznek tudomást az emberek arról, ha a parlamentben kap választ a képviselő a minisztertől, mint arról, hogy mit válaszoltak a saját tanácstagjaik interpellációjára. Jó volna, ha erről az emberek többet tudhatnának meg, keresni is kell a tájékoztatás formáit. — Beszéltünk arról a bevezetőben, hogy honnan indult az ország, és hova jutottunk el a fejlődés során. A megyei NEB elnöke volt, a megyei pártbizottság tagja. Személy szerint honnan indult el és milyen úton jutott el idáig? — Személyes sorsom nem különbözik — azzal együtt sem, hogy megyei vezetővé váltam — a többiekétől, akik a felszabadulás után indultak pályájukon. Alföldi paraszt- gyerek voltam, majd kereskedőtanonc, később segéd, a fel- szabadulásig. Megtanultam pofonok útján is — mert akkor az volt a tanonc sorsa — hogyan kell dolgozni. Mint annyi ember számára, ebben az országban, számomra is a felszabadulás jelentette a továbblépés lehetőségét. A párthoz és a párt politikájához is a felszabadulás után kerültem közel. Voltam belügyi dolgozó, vállalatnál is tevékenykedtem, majd tanácselnök, pártmunkás lettem, végül 1966-ban választottak meg a megyei NEB elnökének. Volt a pályámban egyenes előrelépés, és visszalépés is a koncepciós időkben, de erről nem kívánok bővebben beszélni. — Azért valamit kellene mondani erről az időszakról is. — 1946-ban kerültem a párt tagjai sorába. Mindig jártam valamilyen politikai iskolára vagy tanultam vagy tanítottam. A pártmunka minden oldalát a gyakorlatban próbáltam ki. Voltam párttitkár, bizalmi, propagandista, községi, városi, megyei pártbizottsági tag. Tizenkét évig a megyei párt vb-tagja- ként is dolgoztam. Ez az iskola természetesen emberi alakulásomhoz is hozzájárult. Négy polgári iskolám volt — ez a mai 8 általános iskolának felelt meg — és szakmám. Először belügyi iskolákat végeztem, aztán a tanácsakadémia következett, utána elkezdtem a jogi egyetemet, majd a marxista esti egyetem hároméves tagozatát, ezt követően pártfőiskolára küldtek. Körülbelül 14 évet töltöttem el a felsőoktatásban, munka, család mellett. Ez nagy önfegyelmet követelt és sok lemondást is a szórakozásról. — Igen közvetlen embernek ismerik, mégis keveset tudni a családjáról. — Hogy én ezt végbevihettem, abban nagy része van a családom segítségének. Otthon nyugodt légkörben tudtam tanulni, annak ellenére, hogy abban az időben volt a legtöbb baj a gyerekekkel is. — Hány gyereke van? — Négy. Hárman már családot alapítottak, hat unokám van és azt reméljük, hogy ezzel még nem zárult le a sor. — Mi a foglalkozásuk? — Van köztük értelmiségi, számviteli vezető, gépész- technikus, munkás. — Sokan azt mondják, könnyű a mai fiataloknak, elvégzik az egyetemet, értelmiségiek lesznek, aztán nyitva az út a vezetővé váláshoz. Mások szerint meg, ma sokkal nehezebb kiemelkedni. Tapasztalatai szerint, mi az igazság? — Mind a kettő igaz. Köny- nyebb is, meg nehezebb is. Ma több a lehetőség arra, hogy a fiatalok a kedvüknek, képességeiknek megfelelő munkát találjanak. Nehezebb is, mert már kialakult, kifejlődött viszonyok közé kerülnek, amelyekhez alkalmazkodni kell. Abban az időben, amikor mi kezdtük, nem rendelkezett ez az ország káderekkel, úgy kellett átvenni a vezetőposztokat, hogy nem voltak se szakmai, se vezetői ismereteink, menet közben kellett megtanulni. Sokaknak ez nem sikerült. Én külön szerencsémnek tartom, hogy sikerült élnem a lehetőségekkel, amelyek egyben követelmények is voltak. A mai értelmiségi pályára lépő fiatalok esetében van egy olyan gond is, hogy hosz- szú ideig élnek iskolapadban, már felnőtt korban kerülnek ki az életbe, nincs vagy alig van előzetes munkahelyi tapasztalatuk, gyakorlatuk. Elképzeléseik ezért nem mindig egyeznek a való élettel. Ebből aztán sok konfliktus adódik mindkét oldalról. Népi ellenőrzési tapasztalatok alapján mondom, hogy nagyon sok tehetséges fiatal kerül ki az iskolákból, nagyon kell vigyázni, hogy el ne rontsuk őket. Sokkal több a szellemi kapacitásuk, mint amennyit pillanatnyilag kihasználunk, vagy ki tudunk használni. Keresni kell annak a lehetőségét, a termelési viszonyok fejlesztésével is, hogy minél jobban ki tudjuk aknázni ezt a szellemi tőkét. Nagy a felelősségük a kádermunkát végzőknek. Nagyon fontos biztosítéka ennek a munkának a párt káderpolitikája. És még valami, amiről még nem beszéltünk, az a közösség, ahonnét a vezetőnek ki kell emelkedni. Sokat segíthetnek vagy sokat árthatnak a fiatalnak. — A Szocialista Munkáért Érdemérem, a Felszabadulási Jubileumi Emlékérem, és két Munka Érdemrend arany fokozat tulajdonosa. Köztiszteletnek örvend. Elégedetten ment nyugdíjba? — Elmondtam a tanácsülésen is, amikor felmentettek, hogy a kitüntetést nem tekintem csak a saját munkám eredményének, mint ahogy nem is az. A NEB tagjai, a munkatársaim és a népi él- lenőrök tevékenysége nélkül nem tudtam volna ezt a munkát végbevinni. Nem akarok a testület háta rrjögé bújni, de mindig arra törekedtem, hogy ne csak egyszemélyi vezető legyek, döntéseim nem egyéni döntések voltak, hanem a kollektíva véleménye is. Hagytam magam meggyőzni, ha másnak volt igaza. — A népi ellenőrzésben a hibákra is rá kell mutatni, néha személyeket is bírálni. Előfordult-e, hogy megpróbálták ítéletében, véleményében befolyásolni vagy éppen, durván fogalmazva, megvesztegetni? — Kezdő tanácsi vezető koromból emlékszem ilyen kísérletekre. A feladatokból adódó segítséget azonban nemegyszer megpróbálták honorálni, az már emberség kérdése, hogy ennek ellenálljunk. Ehhez nyilván hozzájárult a törekvésem a kollektív vezetésre, amiről már szóltam. — Milyennek tervezi a nyugdíjas éveket? — A munkám nem olyan, amit egyik napról a másikra abba lehet hagyni, a közélettől pedig nincs is szándékomban elszakadni. Most éppen a megyei pártértekezlet előkészítésében van sokunknak feladata. Ezentúl — remélem — több időt tudok majd fordítani szűkebb lakóterületem gondjainak, eredményeinek megismerésére. És nem titkolom, hogy családcentrikus va- .gyok, szeretnék az eddigieknél több időt velük tölteni. IHÁROSI IBOLYA Az utókornak mindig izgalmas kérdés: mit látott az egykori történelmi eseményekből az akkor élő nemzedék, vajon egyáltalán felismerte-e az események történelemalakító szerepét? A XX. század eddigi legjelentősebb eseménye 1917. november 7-én zajlott le: győzött a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Uj korszak kezdődött az emberi társadalom történetében. Megkezdődött a kizsákmányolástól mentes társadalom építése, megtörténtek az első lépések az osztály nélküli társadalom megteremtése felé. A magyar dolgozók részesei voltak ennek az eseménynek, hiszen százezrek voltak a forradalom' hazájában. Itthon is százezres tüntetés köszöntötte az oroszországi eseményeket a budapesti iparcsarnoknál. Miként fogadták a forradalom hírét Tolna megyében? Mindenekelőtt azért lelkesedtek az emberek, mert békét vártak tőle. Az 1914 nyarától dúló háborúban rengeteg vérveszteséget szenvedett hazánk. A Tolnamegyei Közlöny 1917. augusztus 12-i számában RITKA ÜNNEPÉLY címmel rövid hírt közölt olvasóival. Idézzük: „Hagymássy Zoltán, a völgységi járás rokonszenves és népszerű főszolgabírája könnyeket fakasztó gyönyörű beszédben adta át Éppel Jakab teveli tiszteletreméltó polgárembernek Ő cs. és kir. Fensége által ajándékozott feszületet azon alkalomból, hogy nevezett Eppelnek négy derék szép fia és veje hősi halált haltak a királyért és hazáért. Diczendy Pál községi jegyző meghatottan köszönte meg a szülők nevében a királyi kegyet, egyszersmind arra kérte a főszolgabírót, hogy a szülők köszönetét és háláját juttassa a trón zsámolya elé, amit meg is ígért.” — Az esemény 1917. augusztus 5-én volt Tevelen. A BÉKÉRE VÁRVA Joggal várt tehát békét az ország és megyénk lakossága. A Tolnamegyei Közlöny 1917. december 2-án a következőket írta: „Békeszivárvány íve játszik lelkűnkkel, amely keleten, az orosz front vérzivatarából látszik fölívelni a magasba, és csak az elgondolásra is örömtől ittasult képzeletünk már úgy látja, mintha felnyúlna íve a horizonton, áthajolva nyugatra, át a tengeren, felölelve az egész háborús világot.” Nem volt veszélytelen a háború súlyos eseményei közepette a békéről írni. S december 31-én újra a békéről szólt a megyei újság az orosz- országi eseményekkel kapcsolatban : „Három úi esztendő összes beváltatlanul maradt reménysége zsong, rajozva, mint a rajzó méhcsoport, keresve a történelmi jelen embercserjésében azt a kiemelkedő, erős fatörzset, kire reménységeinek rajzó tömegével, mint erős biztosítékra kapcsolhassa jövő életét. A letűnt ó- esztendővel szeretnénk temetni már azt a sok vért, azt a tömérdek könnyet, nyomort és szenvedést, amit a háború jelent. Szeretnénk a produktív munkát megkezdeni, gyógyítani a sebeket, vigasztalni a szenvedőket és a sírókat.” S néhány nappal később a Tolnavármegye és a Közérdek című újság a fentiekhez hozzáteszi: „A világnak beadott ha- zuságópium kezdi elveszteni hatását. A hatalmas orosz nép nagyot nyújtózva lerugdosta magáról gaz elaltatóit. De vájjon nem kerekednek-e még egyszer azok újból felül? S nem erőltetik-e a szájába a gyilkos orvosságot, amelytől aztán igazán elpusztul? Nagy kérdések vibrálnak a levegőben. Kérdések, amelyekre most még csak újbóli kérdésekkel lehet felelni...” Valóban igaz, 1917 őszén Keletről megérkezett a béke lehetősége. A tömegek lelkesedtek érte. S üdvözölte a háborúban lévő Magyarország is, a hivatalos szervek, de egészen más okból, mint a lakosság többsége. A kormány úgy vélte, hogy 1917 végül is a központi hatalmak győzelmét hozza azáltal, hogy Oroszország kivált a háborúból. Talán néhány hét és diadalra jutnak a központi hatalmak seregei, megvalósíthatják imperialista céljaikat... A tömegek pedig azért üdvözölték a béke hírét, mert hitték, véget vet az oroszországi forradalom a háborúnak, és hazajöhetnek a katonák, nem kell további véráldozatot hozni. A korabeli megyei újságok csakúgy, mint az országos lapok, valami NAGYON FONTOSAT ELHALLGATTAK a forradalomról. Azt, hogy s Oroszországban megdöntötték a kapitalizmust, megdöntötték a kizsákmányoló rendszert, a dolgozó tömegek vették kézbe a hatalmat. Erről a megyei újságban egyetfen sor sem olvasható. S éppen azért, mert e leglényegesebb eseményről hallgattak, elferdítették az 1917-es októberi forradalom egész lényegét. Márpedig a békedekrétum éppen a fentiek eredményeként fogalmazódhatott meg. Az oroszországi eseményekről tehát nem mindent tudhatott meg a megye lakossága. Más forrásokból ismerte fel annak lényegét. Az Oroszországból hazatért hadifoglyoktól, akik közül sokan részt vettek az ottani forradalmi eseményekben. A tör- < ténelmi leckét ott tanulták meg, s tudták, miként kell azt itthon, Magyarországon alkalmazni. Nem egy főszolgabíró jelentette az alispánnak 1918- ban, hogy az Oroszországból visszatért, volt hadifoglyok arról beszélnek, hogy nálunk is csak akkor lesz jó, ha győz a bolsevizmus, ha proletár- diktatúra lesz. A belügyminiszter többször is körlevélben hívta fel az alispán figyelmét arra, hogy tartsák szemüket a hazatérteken, s ha a legkisebb „izgatást” is észlelik, azonnal a törvény szigorával járjanak el velük szemben. Hiába volt azonban minden. A hazatérők már tudták, miként kell a magyar dolgozók helyzetén változtatni, miként kell megszüntetni a tőkés rendszert, s hogy hozzá lehet nyúlni a nagybirtokhoz. Oroszországban meggyőződtek arról, hogy a munkások képesek saját sorsuk irányítására, nyomorúságos sorsukat viszonylag gyorsan meg lehet változtatni. S amikor a történelem Magyarországon is napirendre tűzte a forradalmat, akkor nagy felelősséggel, forradalmi hévvel, öntudattal, végrehajtották, amit Oroszországban tanultak, 1917. októberében és az azt követő hónapokban. A világon elsőként követték orosz testvéreiket a magyar m proletárok, megvalósítva a Magyar Tanácsköztársaságot. A bevezető sorokban feltett kérdésre könnyen megadhatjuk a feleletet: A politikailag aktív dolgozó tömegek jól érzékelték a történelmi eseményeket, tudták, hogy világot átformáló eseményeknek tanúi, részesei. Mi már azt is tudjuk, hogy harcukkal megnyílott az emberiségnek a kapitalizmusból a szocializmusba vezető útja, s erre az útra egyre több nép lép rá. Az emberiség magasra emelte Európában, Ázsiában, Amerikában az ötágú vörös csillagot. E csillag beragyogja már a világot. K. BALOG JÁNOS ■ iMgT jllB |RSjn íJTTj'pTa dr. Tóth Bálinttal
