Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-07 / 261. szám

Jószágszerető emberek Borza Péter j odaki Zoltán másfél H 'i hónapja szerelt le a katonaságnál, vissza- —J ment Földes pusztára tehenésznek és már az első hónapban feltűnő javulást ért el a standján. A tehenek ismét tiszták lettek, napi öt­ven literrel nőtt a tejhozam. Mestere a szakmájának ez a 24 éves, havi hat-hatezer- ötszáz forintot. kereső fiatal­ember. A főállatorvos nem győzi dicsérni: — Régen is az ő standja volt a legtisztább. Bealmoz, megmossa a tehén farkát. Nem iszik. Jól ivarzanak a tehenek. Figyel, gondos, köz­li, amit kell. A reggeli munka után be­szélgetünk Bodaki Zoltánnal az istálló előtt. Hatalmas is­tállók húzódnak a Paksi Ál­lami Gazdaság földesi tele­Csarnó Péter pén, az 500 tehénből Bodaki Zoltán 42-őt gondoz. — Nyilvánvaló, hogy a jó­szágot is szereti, nemcsak a munkát. Hol és mikor sze­rette meg, talán egy életre? — Igen, ez az igazság. Ott­hon megszerettem a tehene­ket, kilenc-tízéves korom óta tanulom ezt a munkát. Apám is tehenész volt 25 évig, tsz- ben. A lengyeli szakmunkás- képzőt 1972-ben végeztem el, nem akarok dicsekedni, de hasznosítottam öt év alatt, amit tanultam. Szóval a be­vonulás előtt már öt évig dolgoztam itt. Mindig jól ke­restem; kétszobás lakásunk van, teljesen berendezve. Nálunk minden megvan, ami kell, a mosógéptől a lemez­játszóig. A feleségem hasonló érdeklődésű, az ő szülei Al- sópélen tehenészek. Tejházi dolgozó a feleségem. Két erős kisgyerekünk van, a fiú négy kiló negyven dekás súllyal született, a kislány négyhúsz volt. Ök már biztos könnyebb munkát választ­hatnak, amikor felnőnek. Nem mintha a mi munkánk nem könnyebbedett volna, hiszen gépesített istállóban dolgozunk, de például min­den reggel fél négykor kelek. — Ha választani lehetne, milyen foglakozásra cserélné fel a szakmáját? — Semmilyenre. Szeretem, amit csinálok. Hívtak a pak­si focicsapatba. Nem töp­rengtem, hogy maradjak-e vagy menjek, pedig tulaj­donképpen csak sportolni kellett volna. Gondos János telepvezető: — Nagy hozzáértés és tü­relem kell. Az, hogy szinte együtt érezzen a gondozó az állattal. Borza Péterről pél­dául azt tudom elmondani, hogy amíg nem ő dolgozott a telepen az ellésre váró üszők mellett, sok üszőt kel­lett selejtezni, sokszor min­den ötödiket. Borza Péter­Musztaj Karim: * Hosszú, hosszú gyermekkor Részlet Az én idősebb édesanyámat mindenki bábaasszonynak hívja, engem meg bábaembernek. Én még kicsi vagyok, alig- alig érek föl fehér ujjasának zsebéig. Pedig ez bűvös zseb, mert hol egy kis darab cukor, hol egy marék mazsola, hol apró szemű meggy, hol meg pörkölt borsó bukkant fel ben­ne, Finomabbnál finomabb dolog ez mindegyik! Máskor meg rézpénz is megcsörren ebben a zsebben (a pénz erejét pedig már mindnyájan ismerjük!). Szóval, ez a zseb kifogyhatatlan, bűvös zseb. Lám csak, most is: alighogy bedugtam ujjaim végét ebbe a zsebbe, két nagy aszalt barack gurult a markomba. Egyi­ket rögtön bekaptam. De nem vagyunk ám mi olyan mo- hóak: nem szoktuk ám a finom dolgokat bekapni és rögtön elnyelni. Most is a számban tartom, és estig fogom szopo­gatni. A másikat pedig az új, ma először felvett nadrágom zsebébe rejtem. Amikor hazamegyünk, majd elosztom a hú- gocskáim és az öcsikém között. Lehet, hogy mától kezdve nekik zseb lesz az enyém is. ,,Adakozó kézbe visszatérnek a javak!” — szokta volt mondani idősebb édesanyám. Odaértünk Kara Jomagolék kapujához. A gazda, aki va­lamilyen kötelet font a fészer előtt, félbehagyta a munkáját, és futva nyitott ajtót. Idősebb édesanyám rögtön besietett a házba. Nekem most már magamnak kell magamról gondos­kodnom. A házba nekem nincs bejárásom, ezzel már régtől tisztában vagyok. A keménykötésű, köpcös kis Kara Jomagol szemgolyói vibrálnak a puffadt szemhéja alatti szűk rés­ben, úgy kérleli idősebb édesanyámat: — Legyen fiú, nagyon kérlek, édesanyám, hiszen elsőszü­lött! Sose fogom neked elfelejteni. Idősebb édesanyám, futó keze alig érintette vállát, amint biztató szóval eltűnt az ajtórésben. — Jól van na! Ha választani kell, a fiút választom. De eredj a dolgodra! — De nagyon kérlek, édesanyám! — Kara Jomagolnak valamitől reszket a keze. Visszamegy a fészerhez, és újra munkához lát. Én meg tőle nem messze fölkuporodom a tus- kóra, és — amennyire lehet — kényelmesen elhelyezkedem. Méltóságteljesen viselkedem, hisz tudom, hogy ki vagyok: a bábaasszony fia. Kara Jomagolt csak akkor méltatom szóra, amikor úgy érzem, hogy már eleget ültem. — Mit fonsz? — vetem oda neki. — Pányvát. Ha az ember fon, gyorsan múlik az idő. Se vége, se hossza, csak fon, csak fon. •Musztaj Karim baskír író gyermekkorát idéző elbeszélése szá­munkra egzotikusnak tűnő világba vezeti az olvasót, ahol él még a nemzetiségi hagyományok szigorú rendje, és ebben még a népi hiedelemvilág. A teljes mű a Szovjet Irodalom 11. számában jelenik meg. nél még soha nem volt se­lejtezés. Az istállója is min­dig fehérre van meszelve. Borza Péter 50 éves, ép­pen szabad napja van, a fia lakodalmára készül, jólöltö- zötten, borotváltan jön a be­szélgetésre. A harmadik mondatnál kiderül, boldog, ha beszélhet a munkájáról. A Hortobágyon kezdte, kis- bojtár volt két esztendeig. Tolna megyébe került családi kapcsolatok miatt. Szakmun­kásvizsgát 1961-ben tett Ju- hé pusztán. Egy időre, csa­ládi okok miatt elkerült Föl­desről, de örömmel tért vissza és nagyon Szívesen fogadták. A főállatorvos mondja, beszélgetés közben, hogy Borza Péter a legki­válóbb állatgondozó, és ez ki is derül, tudniillik az ő mun­kája a legbonyolultabb és a felelőssége a legnagyobb, mégis maradéktalanul helyt­áll mindig. Az ellésre váró üszőket öt­től kilenc hónapos korig gon­dozza, de még a kisborjakat is, tíz napig. Selejtezés nála nincs, mint mondotta a te­lepvezető. Van viszont bő­ségesen tej, kezdettől. Az el­ső fejősnél már 15—20 liter. így magyarázza Borza Pé­ter: — Jó üsző kell ahhoz, hogy jó legyen a tehén. Ma­gamhoz szoktatom az üsző­ket, minél több feltételes reflex alakuljon ki. A jószág megismer, megkedvel. Szok­tatni a fejőgéphez, óriási türelmet igényel némelyik jószágnál. Engem is fölrú­gott már egyik-másik. Nem vertem meg, természetesen, hanem szépen újra kezdtem. Mindig sikerült. Olyan nincs, mint már hallottam több­ször, hogy alkalmatlan a te­hén gépi fejősre. Persze az elléshez való felkészítésnél igen fontos a jó és egyenle­tes abrakolás. — Aki felváltja a szabad napokon, nem ront egy ki­Gondos János csit a maga nagyon jó ered­ményein? — Nem, mert a feleségem a váltó, ö egyébként a tej- házban dolgozik. Szeretjük a rendet. A szép eredménye­ket. Ilyen az egész családom, mondhatom nyugodtan, öten dolgozunk az állami gazda­ságban. Tehát a feleségem és én, azután a fiam, ugyan­csak Borza Péter, ő gép­kocsivezető. A vöm, Vépi Mihály ellető tehenész, aki tudja, mit jelent ez, magas fokon, annak nem kell ma­gyarázni lelkiismeretesség­ről. Lányom pedig, tehát Vé­pi Mihályné, Mária, borjú- nevelő. Megnéztem Borza Péter ,,területét”, a karámtól az újszülött borjakig, biztos vol­tam benne, hogy érdemes. Bebizonyította: kezes a jó­szág. Mellette a munkasze­retetnek olyan magas fokát érzékeli az ember, amit ki­fejezni nehéz. A beszéde okos, sokat tud állatokról, technológiákról. Rengeteg munkáját mindig tudatosan végzi és a siker legalább annyira boldogítja, mint a jó pénz, ez kiviláglott a sza­vaiból, kimondatlanul. Csarnó Péter 55 éves gon­dozó. Azt mondja, nyolc éves korában kezdett bojtárkodni, sokáig juhász volt, például Ürgeváron. A paksi gazda­ságban 1961 óta dolgozik, kezdettől fogva tehenész. A legjobbak között. Az ő kere­sete is eléri a havi hatezret. — Kézzel hány évig fejt? — öt esztendeig. Kemény dolog volt. Most gyönyörűen megy, a géppel. Nálam a na­pi tejhozam általában 490 li­ter, harminc tehéntől. Szóval a standomon most ennyi a fejős. — Mit tart legfontosabb­nak a gondozásban, ahhoz, hogy sok tejet adjanak a tehenek ? — A tisztán tartást és a nagyon gondos fejést. Gép­pel se úgy megy, hogy neki­rontok az állatnak, éppen el­lenkezőleg. A legfinomabb módon kell kezelni a tehe­net. Gondos János telepvezető: — Itt lakunk helyben. Csak úgy lehet pontos a szolgála­tunk, ha mindig itt vagyunk, elérhető közelségben. Millió esemény történhet és a vár­ható dolgokra készülni kell. Nekem például nincs kötött munkaidőm, de reggel négy­kor az istállóknál vagyok és este hétkor hagyom el a te­lepet. Éjszaka megtörténik, hogy bezörget az éjjeliőr, ne­héz ellés van. Megyek én is. Bodaki Zoltán Végig állattenyésztésben dolgozott. Otthonról vitt tu­dásával, későbbi szaktanfo­lyammal, továbbképzésekkel mindig lépést tartott. Brigád­vezető és törzstenyésztő volt a gazdaságban, képzettebb gyakornokok ismerték meg keze alatt a gyakorlati tud­nivalókat. — A birítói tehenészetben mindig az országos átlag fö­lötti volt a tejhozam — mondja. — Most hova kerül az itt termelt tej ? — A kölesdi sajtüzembe. Naponta hatezer liter. GEMENCI JÖZSEF Fotó: G. K. A tizenötödik tölti Földesen. esztendőt Dächert Imre brigádvezető éppen harminc éve dolgozik a gazdaságban, nincs is má­sik munkakönyvi bejegyzé­se. Decembertől nyugdíjas­nak számíthatja magát, ok­tóber 1-én telt le a 30 év. Dächert Imre Fekete Jomagolt zárkózott embernek tartják: „Ügy kell kilapátolni belőle a szót!”, de ma megoldódott a nyelve. Hallgatott egy kicsit, aztán hozzátette: — Ezen a világon, édes öcsém, mindent kötél tart össze. Ha nem lenne kötél, az egész világ széthullanék. — Mikor fejezed be a pányvát? — könnyítek magamon a kérdéssel. — Majd befejezem, ha megszületett a fiú. — Az ám! De ha a fiú sokára születik meg? — Megszületik! Háncsom meg van egy egész szekérrel, akár öt napig is fonhatok. Idősebb édesanyám néhányszor előjött. Valamilyen fiatal- asszony három válljárom vizet hozott. A nap már nyugovó­ra hajlik. Az az aszalt barack már régen elolvadt a szám­ban. A mag meg egyszer csak csússz, lecsusszant a gyom­romba, ahol semmi más nincs: csak ez a magocska csúszkál ide-oda. Még mielőtt hazahajtották volna a csordát, ugyan­az az asszony, aki vízért ment, ennivalót hozott nekünk. Bár száraz koszton vagyok, de elütvén éhemet, vidámabban ér­zem magam. Megint feltelepszem arra a tuskóra. Kara Jomagol meg újra hozzálát a háncsfonáshoz. A pányva, ha kihúzzák, már biztos felérne a mecsetünk félholdjáig. Sokat font! — És aztán miért kell neked olyan hosszú? — Itt, ebben a fészerben fogom tartani. És ha Hebibulla tizenhét éves lesz, neki adom. — És neki minek kell majd a pányva, ha tizenhét éves lesz? — Azt kérded, minek? Hát, ide figyelj! — Hát ide figyelj! — ismétli Kara Jomagol. A hangja most nem olyan sipító, mint még az előbb, hanem öblösen öm­lik elő melle mélyéből, azt hinné az ember, hogy énekel. Várom, hogy szem nem látta, fül nem hallotta titok tárul­jon föl előttem. Ö még fülel. A házból csöndön kívül más nem" hallik. Hebibulla még nem adott életjelt magáról. — Látod találkozik a föld az éggel — bök Kara Jomagol áliával a végtelen felé. — Mögötte van egy magasba nyúló hegy. Urálnak hívják. Annak a hegynek a legtetején van egy zúgó, sötét erdő. Abban az erdőben van egy kerek tisz­tás, azon a tisztáson van egy kerek tó. Ezt a tavat csak het­venen körben állva érik körül, feneke pedig nincs is. Ebben a tóban nincsenek halak, és nincs semmi más élőlény, mint egy arany sörényű, ezüst patájú ló, Akbuzát. Ez a ló szá­guld, mint a szélvész, repül, mint a madár, a várt jövőt kö­zelebb hozza, a múltat visszatéríti, az emberrel emberi han­gon beszél, Isten titkait ismeri. Ilyen ez a ló! Napéjfordulón éjjel egy órakor, amikor virágba borul a mogyoró, kicsurran a méz a hársvirágból, lével dúsulnak a füvek, fröcskölő sö­rényével átszakítva a víz sima tükrét, előbukkan Akbuzát. Ilyenkor pitymallatig füvet tépdes, nem tart senkitől, nem fél semmitől. Ha nagyon ügyes az ember, és nyakába tud vetni egy hetvenöles pányvát, övé lehet a ló. Erre csak egy hős dzsigit képes, olyan, aki nappal látja a csillagokat, éj­jel pedig fenevadakra vadászik. Mindennap egy hónapot, minden hónapban egv évet fog nőni az én fiam. És amikor tizenhét éves lesz, vállára veti a hetvenöles pányvát és el­indul a táltos paripáért. Isten kegyelméből ez így is lesz! Ülök, és magamban irigykedem. Nem is rosszul indulnak ennek a Hebibullának a dolgai! Még meg sem született, és a zúgó, sötét erdőben a kerek tó partján már füvet tépdesve legel Akbuzát, és őt várja, sőt a ló nyakára való pányva is meg van már fonva. A'ranyosan csillog a lenyugvó nap fé­nyében, hogy pontosan tizenhét év múlva rátekeredjék a táltos nyakára. És a most születendő Hebibulla egyszerre csak megjelenik előttem: arany hajú, ezüst körmű hős. Láro, őt várjuk mi most! Befejezvén történetét, Kara Jomagolnak mintha kedvét szegték volna. Reménykedve pislantott a ház irányába, és újra a pányvához látott. Leszállt az alkonyat. Ahogy kisimul a víztükör, úgy der­medt meg a kékség. Gondolataim újra annak a tónak a partjain cserkésztek. De most nem ez a még meg sem szü­letett Hebibulla, hanem én magam ülök a tóparton, kezem­ben pányvával. Most előbukkan a vízből a ló szép feje. Lám, feljött, felbukkant, rázza sörényét, és zengő hangon horkant. — Megszületett! — Kara Jomagol még meg is hajol egy kissé. — Megszületett! Megszületett a fiam! Már majdnemm hanyatt-homlok a házhoz rohant, de visz- szahőkölt, és megfordult. Odafutott a fészerhez és serényen fonni kezdett. Szemmel nem is lehet követni a kezét. Ügy illik, hogy amíg a bábaasszony meg nem érkezik az öröm­hírrel, ő várjon türelmesen. De látszik, hogy már alig bírja, hogy megfeledkezik magáról! Én lábamat lógatva, nyugodtan ülök a tuskón. Mi haszna a kapkodásnak? Ha kijönnek, majd hírül adják. De miért nem jön az idősebb édesanyám? Énbelém is belém mar az aggodalom. Jomagol riadt szeme elővillan a szemhéja alól. Abbahagyja a munkát. Sóhajt. A gyönyörű tisztás, a tó, part­ján Akbuzát, a táltos paripa, mind eltűntek valahol az al- konyatban. Félek a ház felé nézni: mindjárt feltárul az aj­tó, és szörnyű hír röppen ki. Ez persze lehetetlen, hisz az én idősebb édesanyám van ott. Az előbbinél még hangosabb, még zengőbb kiáltás tört ki a házból. Kara Jomagol összerezzent. Ereimben valami me­legség futott végig. Nem, nem arra született ez a hang, hogy 1 rögtön utána örökre elhallgasson. Majd eljön az az idő is, amikor verőfényes hajnalon fek­szem egy tölgyfa alatt, és a mezőt valaki halál előtti búcsú­kiáltása tölti be, amely nyomán eszembe jut és szíven üt ez a kiáltás is, és sok tucat más kiáltás is. — Örömhír, Jomagol! — szól a tornácon megjelent, és ott mozdulatlanul álló idősebb édesanyám. — Mi lett? — rohant fel a tornácra, és térdepel le idősebb édesanyám előtt Kara Jomagol. — Két fiú! — Két fiú?! Egyszerre kettő?! És miért kettő?! És a má­sodikat hogy hívják? — Ej, te oktondi! Hát kettő jobb, mint az egy. A néven nem múlik, majd te magad választasz neki. — Igen, igen, jobb, jobb a kettő... Nevet majd találunk neki, Allah segítségével! — ott rögtön a bábaasszony előtt térdepelve elmondta a hálaadó fohászt. — A jó hírért, édes­anyám, neked egy bárányt. Nem, két bárányt. Allah Akbar! — Meghibbantál?! Igaza van a közmondásnak: „Sovány lónak nagy az étvágya.” Egy bárány bőségesen elég! TORMA JÖZSEF fordítása A tehenész nem ment el focistának

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents