Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-04 / 259. szám
1979. november 4. ^PÜJSÄG 7 Tisztelettel, a 100 évesnek! súlyos sérelem a megszokott rendet. Nyanyust már csak az étkezések röpke idejére ereszti el az ágy. Különben ott a legjobb, a legbiztonságosabb. Ott jő világra az ember és oda tér, amikor már nagyon sok évet rakott rá az élet. Egy esztendővel ezelőtt Te- ra néni még szívesen üldögélt óraszámra kint a gangon, ha engedte az időjárás. Nem sokkal korábban pedig fölöltözött nagy ünnepeken szépen, és elballagott ma 79 éves lánya karján a templomba, hogy a távolmaradás miatt nehogy nyugtalan éjszakái támadjanak. Most már se üldögélés, se ballagás. Az imakönyv is megszokásból van csak a kezeügyében. Régóta nem megy már az olvasás. Mikor még ment, unokájának nyomdában dolgozó férje nem úszta meg pirongatás nélkül, ha netán elfelejtett hazahozni újságot. — Elvisznek valahova? — kérdezi aggodalmaskodva az asztal mellől, mikor betop >a- nunk hozzá. — Dehogy viszik Nyany is- kám! Eljöttek meglátogatni miagát! — A kapcámat akkor is add ide. Fázik a lábam. A „kapca” — jó meleg, kötött harisnya — fölkerül a függőleges testhelyzetet már alig kívánó öreg lábakra, ölbe ereszkedik összekulcsoltan a kéz, jelezve, hogy akkor hát beszélgethetünk. Először még kérdezgetve, utána már kérdések nélkül. De nem ám! Nem volt ő kórházban sohase. Még amikor húsz évvel ezelőtt elesett és a medencecsontja eltörött, akkor se fárasztotta az orvosodat. Igaz, egy eljött kíváncsiságból, de nem volt rá semmi szükség. Kevés pénzt kellett elkölteni patikára is. Hát persze a szegény ember gyerekének ideje se nagyon volt nyavalyáskodni. Hétéves korában már dolgozott az apja kocsija mellett. De el,kellett menni szénát gyűjteni, kapálni, meg aratni is. Mindent kellett csinálni akkor. — Négyen voltunk testvérek. Három lány és egy gyerek. De a Gyuri elhalt már 10 hónapos korában. A többiek közül pedig csak én élek. Száz éve! Még kimondani is sok! Csak azt nem tudom, mivel érdemiem én ezt. Jó lenne már meghalni. — Emlékszek. Hát persze, hogy emlékszek én mindenre, ami akkor volt, amikor apám megvette ezt a házat. Akkor én már éltem. A József utcából költöztünk ide, a Köröszt utcába. Hívták aztán ezt Árvaház utcának is. Budámé Fehér Teréz Szek- szárd, Szakály testvérek utca 17. szám alatti lakos október 13-án ünnepelte családja körében a 100. születésnapját. A kivételes alkalom mást nem ösztökélt ajtónyitásra, pedig az egész megyében alig fél tucatnál több 100 évesünk van. Sokkal kevesebb, mint amennyit számon tartani nehéz lenne. Nyanyus — mert a családban így nevezi^ Tera nénit — szerencsére nem vette rossznéven a lakóhelyi csinnadratta elmaradását. Övéi, illő módon, nagy szeretettel köszöntötték, fel koccintás is volt. Kerek maradt tehát a világ idegenek nélkül is, és ami nagyon fontos, az ünnepelt megúszta kifáradás nélkül az ünneplést. Nem érte Akkor csupa nádas ház állott itten. Az volt a mienk is. Ezért égett le olyan könnyen. Nézték, csak nézték az üszkös gerendák az eget. Október elején történt, én olyan nyolcéves voltam. Ez sokszor jut eszembe. A tűz előtt valamivel, vett apám 50 forintért egy csikót. Az akkor szép pénz volt. Szép volt a csikó is, de nem szívlelte a fehérnépet. Féltünk tőle. Nem mertük kiengedni az égő istállóból. Bennégett. Nekünk mindenünk odaveszett akkor, mert búzát, lisztet, mindent a padláson tartottunk. A volt az éléskamra. Kenyerünk is azért maradt, mert édesanyám éppen aznap sütött és nem hoztuk még el a péktől a kenyeret. — Mi okozta a tüzet? A szomszéd gyereke játszott, az gyújtotta föl. Leégett három ház. A mienk volt a középső. Mire édesapám Ózsákból hazáért, már vége is volt a házunknak. Mintha ma is hallanám, azt mondta: „Is- tenemuram, engem ugyan megvertél!” Tanakodott aztán édesanyámmal, hogy most mi legyen? Fölépítsük a házat, vagy eladjuk?” Azt felelte etre édesanyám, hogy „a te gondod, te vagy a gazda, néked kelt előteremteni a rávalót, ha felépíted”. Jött aztán a Kelemen Jóska bácsi, ígért az égett falakra 2000 forintot. „Még tízért se adom. Nem eladó” — mondta édesapám, aki vett föl valami hitelt, a többit meg kikereste a lovaival. Szegényember volt, de többet tudott dolgozni, mint a Kelemen Jóska bácsi. — Hát a születésnap Tera néni, az, hogyan volt? — Nem tudom már. — Hogyne tudná, hiszen arra a tűzre, meg szép dolgokra olyan jól emlékszik. — Úgy, úgy... a régiekre, a tűzre. Ami régen volt, azt jobban tudom. Te Bözsi, ma nem eszünk?! Száz év! Kimondani is sok! A névtelen utca panasza- és az Ügyintézés Azon a beadványon, mely- lyel Huszti Pálné 1979. július 20-án fordult a szekszárdi tanács műszaki osztályához (és amelyre 1979. október 31-ig még- nem kapott választ), az szerepel, hogy a Kandó Kálmán utcai társas- házak közműépítésével kapcsolatban panaszkodik. A megjelölés nem egészen pontos. A Kandó Kálmán utca végéig el lehet jutni gépkocsival. Aztán a látogató egy salakból készített, kecskejárásnyi ösvényre tér és eljut egy utcába, melynek egyelőre neve nincs. Itt tizenkét család kereken ötven családtaggal nagyon szép társasházakat épített. A házak műszaki értéke (OTP-kölcsön + vállalati támogatás -j- szociálpolitikai kedvezmény + saját erő) 8 millió forint. A házakban lakni nem lehet, vagy legalábbis kockázatos. A lakók a területet a 91970. (IV.. 16. ÉVM—PM rendelet 2. § (2) bek. alapján közművesítettként vásárolták meg. Az előközműve- sítésre már 1976-ban befizettek családonként 10 ezer forintot. Természetesen kaptak OTP-kölcsönt és természetesen fizetik is a részleteket. Ugyanakkor laknak régi lakásaikban, albérleteikben, ami dupla költség. A vakmerőbbek ástak egy-egy űrgödrös illemhelyet, olyasfélét, amilyenek régi falusi vendéglők udvarain láthatók. A Kelemen, Huszti, Farkas, Posta, Gyimóti, Németh, Dobán, Kövecses. Vigh, Pártái, Kovács és Kiing családok panaszait Husztiné előbb említett beadványa jobban összegezni, sem mint azt az újságíró megtehetné. Idézzünk tehát ebből: „Az OTP T. m. Igazgatósága felszólított bennünket, hogy a Szekszárd, Kandó Kálmán utcában lévő társasházunk lakhatási engedélyét 1979. július 1-ig szerezzük be és egyben kezdjük meg az OTP-hitel törlesztését. Az OTP kérésének önhibánkon kívül eleget tenni nem tudunk, miután -a közműgerinc, melyre a műszaki tervek szerint csatlakoznunk kellene, nem épült meg. A szennyvízelvezetés meg-- oldatlansága lehetetlenné teszi az üzemeltetést, így lakhatási engedélyt nem kérhetünk. Nem kapunk továbbá végleges villamos energiát, így a lakások fogyasztásának egyenkénti mérését nem lehet biztosítani. Nem készült el a társasházak előtti út sem, emiatt az utóbbi időben történt felhőszakadások alkalmával a Mérey-domb csapadékvize a lakásokba folyt, ott kárt okozva. Félő, hogy hasonló esetek ismétlődése folytán az alapépítményben komoly károsodás keletkezik, melyért a lakó- közösség anyagi felelősséget nem vállalhat.” Jártunk a helyszínen, ez a júliusi jóslás októberre már valósággá változott. De folytassuk! „Az építkezés megkezdésekor közművesített telekárat fizettünk.” Ami emögött rejtőzik, azt alpáribban úgy szokták fogalmazni, hogy a lakók becsapottnak érzik magukat. Kértek halasztást az OTP- től és kaptak is egy évre szólót. Az OTP azonban bank és nem jótékonysági intézmény : „Tekintettel arra, hogy a beköltözhetővé tételben mai napig is akadályoztatva vagyunk, kértük további halasztás megadását, de ettől az OTP elzárkózott.” A továbbiakban ez olvasható: ■Kérjük fentiek miatt az OTP-vel a fennálló problémánkat rendezni szíveskedjenek, valamint a közművek kiépülésének konkrét időpontját közölni, hogy ennek birtokában esetleges további intézkedéseinket — ha erre rákényszerülünk — megte- hessük.” A válasznak nincsenek birtokában, noha a levelet, melyből a fenti részleteket közöltük, a műszaki osztályon átvette Kóródi Éva. Némi késéssel bár, de igyekeztünk meggyorsítani ezt a páratlanul lassú ügyintézést és mindazzal, aminek az olvasó idáig figyelmet szentelt, Gallai Ferenchez, a városi tanács főmérnökéhez fordultunk. Válasza a következő: — A lakóknak, Husztiné- nak is, igaza van abban, hogy az írásos válasz elmulasztásával hibát követtünk el. Ez úton is elnézést érte. Az utácnak egyébként — melyet ön „névtelennek” titulál — van neve. Október 30-án adtuk ki a használatbevételi engedélyt a Körösi Csorna utca 15—26. házszámokra. Ami a közművesítést illeti! 1978-ban megbíztuk a Tolna megyei Beruházási Vállalatot az ügy lebonyolításával. Hitelfedezetet is biztosítottunk. A lebonyolítás egyik ügyintézője éppen a panaszos, Husztiné volt. (Erről ottjárta idején e cikk szerzőjét a panaszosok nem tájékoztatták.) — Kivitelezési kapacitás híján 1979. júliusáig valóban nem történt szerződéskötés. A lakosság érdekében új kivitelezőt kerestünk. Ez a Közúti Építőipari Vállalat, mely az idei évre a szennyvíz-elvezetés megoldását, a jövő év első felére a teljes közművesítést vállalta. Szeptember 11-én felszólítottuk a Beruházási Vállalatot a haladéktalan szerződéskötésre, a terveket is átadtuk. Kisebb műszaki problémák miatt szerződéskötésre a mai napig még nem került sor. de az előbb említett határidő betartását a KÖZÉP ennek ellenére is vállalta. Bízunk bennük. Ami az iszapelöntést illeti, ezzel kapcsolatban csak any- nyit mondhatok, hogy szakszerű kivitelezés és a megfelelő állagmegóvó munkák esetén ilyesmire nem kerülhetett volna sor. Ez nem a tanács, hanem az építők dolÍV ga. Az olvasó ezek után joggal kérdezheti, hogy hol rejtőzik a megoldás. Talán a bizalomban ...? ORDAS IVÁN Nem költöttem patikára A kérdés a lányának szól, aki nevetve meséli, hogy jó órában legyen mondva, Nya- nyusnak nincs semmi baj a gyomrával. Harangszót nem hall, látása meggyengült, de jól tudja az időt óra nélkül is, hogy mikor kell reggelizni, ebédelni, vagy vacsorázni. Néha megkíván egy-egy pohár borocskát, kupica erőset. Meséli azt is, hogy kicsit el volt szontyolodva Terus néni október 13-án, amikor megtudta, hogy aznap 100. évét tölti be. Utána aztán csak fölvidult. Sorra kérdezte, hogy ki hol van, mikor jön? S mind ott voltak, akiket várt, akiket szeret, és akik őt szeretik. Hogy közülük hányán élnek meg olyan tisztes életkort, netán kerek századot? Azt mondják, talán egy sem lesz, aki ilyen szép kort megér. Pedig az élet egynek se ígér olyan terheket, amilyenek a Nyanyus vállát próbálták megroskasz- tani. LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Komáromi Zoltán----■’--E gy hang a kórusban Alkotás: azt jelenti, hogy valami új, társadalmilag hasznos, sőt nagyszerű dolog jött létre. Hogy gazdagodtak ismereteink, tárgyi és eszmei javaink. Alkotás egy város, egy gyár, egy vers, egy felfedezett és megfogalmazott természeti törvény. Alkotás az új technológia, a festmény, vagy egy újítás. Fontos ez a minőség. Senki nem mondja azt, hogy megalkották az atombombái, a neutronbombát, a szuperbombát. Mert a rettegést hozták vele létre. így hát ez nem alkotás, legfeljebb szakmunka. Az ember — akarja, nem akarja — elhelyezi magát a világban, s a világot is magában. Világnézete van, amely cselekedeteit befolyásolja. Tehát a külvilág tényei valamilyen módon — könnyen vagy nehezen meghatározható csatornákon — hatnak rá. Amikor a politikusok erőfeszítéseit figyeljük, akkor arról szerzünk tudomást, hogy hogyan alakulnak — a sokszor és sok nagy fórumon elmondott — békés alkotómunka feltételei. Budapest, Vlagyivosztok Washington, Helsinki, Bécs — éppúgy ide tartozik, mint az... Mint az, hogy milyen feltételek között dolgoznak az emberek a gyárban, a földeken, hogyan bánnak a fiatal szakemberekkel, a kezdő és nem kezdő kutatókkal, elég-e a fizetése a tanárnak, s megfelel-e a tapsvihar a színházban, a művész által nyújtott produkciónak. A közvetlen környezetnek természetesen nagyobb jelentősége van, mint a távolabbi, általában „csak” a politikai közérzetet befolyásoló dolgoknak. S ezek a közvetlen feltételek — gyakran rosszak. Hány helyen fognak vissza indulni akaró embereket? Hány helyen féltékenyek mások képességeire, tudására, sikereire? Hány helyen nem is veszik észre, hogy mit ad és mire lenne még képes az az ember? Pedig hát az alkotás, az alkotómunka — s a mindezt természetesen követő siker vagy kudarc — nem magánügy. Sem a létrehozott dolog, sem annak az embernek — és közösségnek — a közérzete, aki létrehozta. Sokszor beszélünk az alkotóképességek kibontakoztatásáról, hiszen nincs olyan mozgásformája a társadalomnak — a gazdaságtól a kultúráig —, ahol erre ne lenne szükség. Ha már szó van róla, tegyük fel a kérdést: mi kell ehhez? És válaszoljunk: tehetség és ennek mozgásához szükséges feltételek. Nézzük meg: mi van és mi nincs. Hogy tudjunk segíteni, ha kell, javítani a dolgokon. S ne higgyük, hogy ami tőlünk távol van — a külvilág tényei — az teljesen független körülményeinktől. Beleszólni, igaz, nem tudunk, de rászólni igen. Ez is egy hang a kórusban, az alkotás ölömével. Közvetlen környezetünk: a munkahely, a család, az ország. Ebből és ennek érdekében teremtődnek, illetve teremtjük meg az alkotómunka feltételeit. Az erőt a nagyobb lépésekhez. Mert — ahogy a költő mondta — „naggyá nem lenni gyalázat”. S így fejezte be a verset: „mind nagggyá legyetek”. BÁNKI PÉTER