Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-25 / 276. szám
io Képújság 1979. november 25. KERESZTURY DEZSŐ: Remény Kicsordul a pohár, ha túl sok van benne, kicsordul a szív is fájdalommal telve. Gond fellege sűrűi, a szél is csípős már, elmentek a fecskék, kertek alatt ősz jár. Nagy égbolt, kis madár milyen egyek vagytok: volt, nincs, minden lejár, omlanak a partok. Határtalan tájon emlékek közt járok, valahol vadlúdak láthatatlan szállnak. Most délre röpülnek, de majd visszatérnek, mint a kihamvadó s felderülő évek. Megújulok én is, ha tavaszidő jön, s új kenyér érik majd a nyári mezőkön. Barokk Hehler László festménye ZELK ZOLTÁN: Idegen vánkoson Idegen vánkoson idegen álmokkal vitázva — úszik a fehér kórházi vaságy, vetül a budai tetőkre árnya. Hallom, egy utcára dobott kölyökkutya vinnyog a sárban, magamhoz intem, nyúlok is érte — : lábamnál kuporog a hála. Aludjunk loncsos szívű kiskutyám, tegyük el magunk éjszakára, jön úgyis majd a reggel, s visszaránt a lakhatatlan valóságba! Mario Persike: Egy szerelmes történetet elképzelek Egy nő és egy férfi mindenesetre kell hozzá. De nézzük csak sorjában! Előszóra férfi! Elképzelem magamban, ahogy lassú léptekkel halad az utcán. Lezseren öltözött, és az esze nem ott jár, ahol ő. így például kezdődhetne a történet. Nos, akkor jöhet a nő. Fontolgatom: hogy nézzen ki? A férfi még mindig az utcán lépked, s a végén az én telkemen szárad, ha lejárja a lábát, mivel nekem semmi nem jut eszembe ... Szóval jön a nő, és természetesen ellenkező irányból. Jól néz ki. Szőke. Fru- fruja van. Karcsú és irtó jól passzol a férfihoz, akit kigondoltam neki. Elkezdem alaposabban szemügyre venni a nőt. Megpróbálok behatolni leikébe. Huszonhárom éves és nincs férjnél. Most éppen annak örül, hogy végre tavasz van. „Egy éve már, hogy nincs velem. És ebben a korban bizony nehéz lesz valakit találni, valakit, aki igazán illik hozzám ...” A férfi már elég közel jár hozzá... De gondolatai még máshol járnak, ügy intézem, hogy találkozzanak — különben csődöt mond a történetem. A délutáni csúcsforgalom kellős közepén vagyunk persze. E pillanatban mindketten a kereszteződésnél állnak. A férfi az egyik, a nő a másik oldalon. Vállalom — értük teszem — a rizikót, hiszen meg kell ismerkedniük. Ezt a történet követeli meg tőlem. íme: a nő elindul, át akar menni az úton, megbotlik és elesik. De ott a férfi! Elintéztem. Tüstént odaugrik hozzá és felsegíti. Táskáját felemeli, összeszed mindent, ami kihullott, majd átkíséri a nőt a túlsó oldalra. Jaj, zavarban van ám a nő. Mosolyt erőltet arcára. Mondani kell valamit! De ki szólaljon meg előbb? Aha, a nő: — ... Nagyon köszönöm... Biztos megbotlottam... — magyarázkodik zavartan. A férfin a sor. Na, gyerünk már! Mondj valamit! — ... Igen, biztos... azaz ... örömömre szolgált, hogy segíthettem önnek. Ember! Micsoda badarságot hord ez itt össze, gondolom magamban. Remélem, kapcsol a nő, különben minek írnám a történetet? — Hogy köszönjem meg, hogy ... ? — kérdeztetem a nővel. Talán iszunk egy kávét. Mi a véleménye? így már O. K. Leesett a nőnél. Mégiscsak jó, hogy már egy éve elhagyta a barátját. Most feleltetem a férfit: — Mehetünk. És mennek. Hát persze, hogy egyetért a férfi. Hogyne értene egyet! Hiszen kikerestem neki, és csakis neki, ezt az annyira helyes, csinőt nőt. Bemennek egy presszóba. Útközben beszélgettek. Hogy miről? Azt én nem tudhatom. Én ugyanis azzal vagyok elfoglalva, hogy mindent megírjak. Leülnek és két feketét rendelnek. Most legyen egy kis csend, hallgassanak, gondolom magamban. A pincérnővel meg gyorsan hozatom, amit kértek, mert világért sem akarom, hogy mérgelődjenek. Nos, most kellene bemutatkozniuk egymásnak. Rájuk illő neveket keresek. Végül is valahogy folytatódnia kell a dolognak. Férfinév ... Talán Gottlieb? Á, nem. A nő valószínű kinevetné. Christian? Igen, ez az, Cristian. Már kezdi is: — Az én nevem Christian. — És kezét nyújtja. Minő udvariasság! Részemről a nő felé. Aztán a nő következik ... Igen, de mivel? ... Már meg is van: — Szólítson Kiarának. A férfi válaszol: — Ne magázzon már! A nő: — Jó, de akkor maga se engem! Látom már, jól haladok a történetemmel. A férfi: — Tehát Klara. És a nő: — Christian. Isznak egy kortyot. Ugye! Nem csak azt intéztem el, hogy külsőleg jól illenek egymáshoz, hanem egyébként is, gondolkodásban, ahogy mindjárt látni fogjuk. A férfi már pedzi is: — Engem a művészettörténet érdekel. Mire a nő: — Nahát! Téged is? Tulajdonképpen csak most kezdődik igazán a szerelmes történetem. Ismerik egymást, tegeződnek, későre jár és egyikük sem állt meg a kávénál. Egy üveg bor, a nőnek fagylalt. Természetesen a férfi fizet. S mivel ez az én törtéentem, én írom, hát fizessek is szépen helyette. Elvégre az írás rizikóval jár. — Messze laksz? Kérdezi a férfi. — Tíz perc innen. — Hangzik a nő válasza. Nem szeretném fölöslegesen hosszú lére engedni a történetet. Kísérje csak haza! A lakása bejáratánál tétovázva kérdezi a nő: — Van kedved még néhány percre felugrani hozzám? A férfi .— bár először sietve felfelé pillant —, mivel az én figurám, elég okos ahhoz, hogy dönteni tudjon. Ő nyit ajtót a nőnek. Még egy erős kávé, megisszák, de ennek ellenére elálmosodnak. A férfit haza kellene indítanom, töprengek magamban. Ekkor villan át az agyamon, hogy ilyen későn már semmi sem jár. A nőnek nincs telefonja. hogy taxit hívhatnának. Ember! Jól megcsináltam nekik. Most mi lesz? Hiszen holnap reggel korán kell kelniük. Mindketten dolgoznak. Valamit sürgősen ki kell találnom. Na nézd csak! Ezek már egymás mellett fekszenek ezen a szörnyű keskeny heverőn! Én itt már semmit sem tehetek. Mi több, már odanézni sem merek. Átkozottul szorosan ölelik egymást. Szerencse, hogy olyan jól összeillenek ... Hát már az irodalomban is azt csinálják az emberek, amit ők akarnak? ... Én meg állok, mint szamár a hegyen. Mondhatom. Mindent megszerveztem nekik, fizettem a férfi helyett, a nőnek férfit szereztem, s egyáltalán: megírtam a történetet. Mindenesetre ami történetem szerelmes mivoltát illeti, úgy tűnik, megértették, s bizonyára nem akarták kivárni — maguknak — az éh befejezésemet. Németből fordította: Niedzielsky Katalin Szép magyar nyelv Elvárás Manapság elképzelhetetlen olyan közéleti beszéd, főként ha rövidebb vagy hosszabb időre szóló tervet, feladatrendszert fogalmaz meg egy-egy szervezet, ki- sebb-nagyobb közösség számára, amelyben ne fordulna elő az elvárás szó, gyakran többes számban is. Használatának gyakori alkalma továbbá a termelőmunka egy- egy szakaszának lezárása, a mérlegkészítés. Amikor arról esik szó, hogy mit kellett volna tennünk, és valójában mit tettünk. Se szeri, se száma az ilyenféle kifejezéseknek, mondatoknak: „Az iskola elvárásai a tanulókkal szemben”. — „A társadalom elvárásai az iskolával szemben”. — „Milyen elvárásokkal lép fel a vezetőség a tagsággal szemben”. — „Az abszolút elvárással vetjük egybe az egyéni teljesítményt”. — KUTI HORVÁTH GYÖRGY: Arcodra „Nőhet a hallgatókkal szembeni elvárás mértéke”. — „Nőhetnek az elvárásaink”. — íme egy-kettő a megszámlálhatatlanul sok közül, amelyekkel beszédben és írásban egyaránt találkozunk. Miről is van szó tulajdonképpen? Az elvárás jelentése eléggé változatos. Akik elvárásukban csalódnak, azok nyilván a várakozás helyett használják ebben az értelemben, ugyanígy azok is, akik az elvárásnak nem felelnek meg. Sokszor a követelmény, követelés helyére tolakszik az elvárás. „A becsületes munka magától értetődő elvárás” — olvashatjuk a szemléletes példát. Leggyakrabban mégis ezt jelenti: valakivel vagy valamivel szemben támasztott igény. Az igény szót a nyelvújításnak köszönhetjük. Mindannyian tanúsíthatjuk, hogy eddig nagyon jó szolgálatot tett ezért hálátlanság volna sutba vetni. Nem ítélkezni akarunk. Ezt nem is tehetjük, mert az elvárás szó szerkezetét, képzésmódját tekintve kifogástalan, divatossá válása azonban óvatosságra int. Használatának kritikus pontja alighanem ott van, ahol az elvár igénk a közismert -ás, -és képző hozzáadásával elvont főnévvé válik. „Társadalmunk mindenkitől elvárja a becsületes munkát” — mondják azok, akiket még nem ejtett hatalmába a divat. A nyelvi divat kedvelőinek ajkán, tollán ez lesz belőle: „A társadalom elvárása az egyedekkel szemben”. Javaslatunk a következő: Ne tagadjuk ki szókincsünkből az elvárást, de csak akkor használjuk, ha a megszokottabb követelés, követelmény és főként az igény nem látszik megfelelőnek, nem illik bele mondatunkba, szövegünkbe. Föltétlenül helyesebb, ha pl. társadalmi vagy fogyasztói elvárások helyett társadalmi, fogyasztói igényekről beszélünk. RÓNAI BÉLA Szobaravatás f 1 Kiss István Kossuth-díjías édemes művész Tinódi Lantos Sebestyént ábrázoló szobrával gazdagodott a 700 éves Nyírbátor. A reneszánsz magyar krónikásának életnagyságú, vörösrézből készült szobra a nyírbátori református templom sétányát díszíti. költözött I. » Arcodra költözött az este, szemed kútjában, csillag ég, hangolom szívemet a csendre; virágszirmokon ring az ég. Hangolom szívemet a csendre; virágszirmokon ring az ég. míg szemed kútjában az este csillag-milliárdot tenyészt. II. Hiányod önmagad hiánya hiányod ércnélküli tárna hiányod hószín-párnán vérfolt hiányod napnélküli, égbolt III. Száműztem magamat léted dzsungelébe maradék életem föltettem reményre sohasem vétkezem ellened nem ártok óceán szerelmünk gyöngykagylóba zárom. Leültem hát az asztalkához, előszedtem a novellámat, és olvasni kezdtem. De alig ejtettem ki néhány szót, a monoklis fiatalember szörnyűt ásított: — Oá! Oá! Nem is ásítás volt az voltaképpen, hanem keményen tagolt, könyörtelen elutasítás. Mintha azt mondta volna: El ezzel itt! Meg kell adni, hogy a közönségnél nagy sikere volt, nagyobb, mint amilyenre én a magam humoros előaásával számíthattam volna. Mindenki kacagott, és a monoklis tekintetét körülj ártatva, elégül- ten zsebelte be a sikert. Máj elsüllyedtem szégyenemben; elvörösödve néztem rá, és a pillantásom némán könyörgött hozzá: — No, ne bolondozz, pajtás ... Hiszen nem a magam passziójára vagyok itt... Tudod az asszony vár a vendéglőben ... a vacsoráról van szó!... Újból belekezdtem a felolvasásba, de a monoklis néhány szó után újból merev arccal rákezdte: — Oá! Oá! — És most még nagyobb sikere volt vele, mint az előbb; vannak produkciók, amelyeknek sikere az ismétléssel növekszik. Nagyot keringett velem a világ, egyszerre elöntött az a bizonyos virtustermő hevület, amely annyiszor beszakasztotta már a fejemet. Hát hiszem magam is gyerekember voltam még, ha volt is feleségem és kisfiam. Ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy Ugocsá- ban született, és Biharban jogászkodott. Ugocsa non co- ronat! Eb ura fakó! Hát ha már a megalázkodot könyörgésem nem használt, gyerünk azzal a másik beszéddel. Kikaptam mellényzsebemből a monoklimat, és a szemembe vágtam, mert akkoriban jó- ravaló fiatalembernek nem mindig volt a zsebében egy koronája, de monoklija mindig volt. Odaléptem a színpad peremére, és egyenest a monoklis arcába mondtam: — Hát jó, elhagyom a novellát! Ahelyett egy kis mesét mondok el a vadszamárról. A monoklis újból oázni kezdett, de most már nem volt sikere vele. A közönség egyhangúlag lehurrogta: — Halljuk a vadszamarat! Végzetes jó szerencsém juttatta eszembe épp e pillanatban ezt a mesét. Egy királyról szólt ez a mese, aki büszke volt arra, hogy az övé a világ legtökéletesebb állatkertje. De egy német tudós figyelmeztette, hogy mégse tökéletes ez az állatkert, hiányzik belőle a vadszamár. Nosza kiadta a parancsot a király az udvari embereinek, hogy huszonnégy óra alatt teremtsenek elő neki egy vadszamarat, akár a föld alól is. Nagy volt a megrökönyödés az udvari emberek között, mert fogalmuk se volt róla, hogy ilyen rövid idő alatt honnan szerezhetnének vadszamarat Végre is egy tudós állott elő a mentő ötletével: — Én tudok egy módszert, amivel huszonnégy óra alatt is elő lehet állítani egy teljesen kifejlett vadszamarat. Vegyetek egy szelíd szamarat, öltöztessétek szmokingba, és ültessétek a kabaréban a hatkoronás helyre. Ott majd megvadul. A közönség tapsolt. A monoklis próbált oázni megint, de lehurrogták: — Aha! Ordít már megint a vadszamár! Most már akadálytalanul elmondhattam a mondóká- mat, amikor kitámolyogtam utána, Bródy István, a kabaré társigazgatója gratulált, és biztosított róla, hogy nagy sikerem volt. Nagy Endre: A kabaré regénye
