Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-18 / 270. szám
1979. november 18. Képújság 7 Csak a Hétfő maradt — Ott kezdi, ahol akarja. Mondjuk én reggel hatra megyek. A gyerek hétre, vagy nyolcra a bölcsibe. Na mindegy. Ha hatra megyek, akkor kettőig vagyok. Ha kettőre megyek, akkor tízig vagyok. Ha tízre, akkor reggel hatig. Akármelyik időközt nézi, a gyereknek szüksége van akár rám, akár az apjára. Ha hatra megyek, akkor el kell vinni, ha kettőre, akkor el kell hozni valakinek. A tízórai kezdés, ez jelent valami könnyebséget, mert akkor nyugodtan tudjuk váltani egymást. Ilyen későn már alszik a gyerek. Mondja meg őszintén, milyen szokásaink lehetnek? El tudja képzelni ezt az életet? A férjemmel a három műszak szerint hajtjuk egymást, mert másként nem tudjuk megoldani a gyerek gondozását. És ez még csak az első. Kell lenni még egynek, mert kettőt írtunk alá. Szabad szombaton ez a körforgalom megakad. Akkor együtt lehetünk. Ilyenkor legalább azt csináljuk, hogy levisszük vidékre a gyereket az én anyámékhoz — ők legszívesebben elvállalják —, aztán ilyenkor elmegyünk szórakozni. Van két hozzánk hasonló házaspár — félig- meddig barátok — vagy egyikhez, vagy másikhoz megyünk, vagy ők jönnek hozzánk. Beszélgetünk, főzünk valamit, van, hogy kártyázunk, ha meg érdemes műsor van a televízióban, akkor közösen megnézzük. * „Körül az apróság vidám mese mellett. Zörgő héjú borsót, vagy babot szemelget. Héjából időnként tűzre tesznek sokat: Az világítja meg gömbölyű arcukat.” A kép idilli, mint ahogy Arany János Családi kör című verse is — melyből az idézet való — az. Az? • — Nekünk gyerekeknek, az őszi-téli esték mindig tele voltak izgalommal. A felnőttek, a szüléink lehet, hogy unalomból jöttek össze, mi gyerekek azonban soha nem unatkoztunk. Tele voltunk izgalommal, feszültséggel, várakozással. Maga a népes társaság igen nagy élmény volt. Nyolc-tíz gyerek, aztán a felnőttek, összesen voltunk húszán, hu- szonketten is. Három család járt össze. Külön ültek a férfiak az asztal mellett. Beszélgettek, iszogattak. Külön az asszonyok. Az öregebbje a kemence vagy a rakott spar- helt körül. Kukoricát morzsolgattak, aztán a csutával tüzeltek. Arrébb a fiatalok. Kötöttek, hímeztek, varrtak. Közbe tanítgatták a lányokat is. Persze mi fiúk is odafigyeltünk. Idestova negyven éve már, de még ma is tudom, hogy hogyan kell kötni a tutyit. Férfi létemre. Belé- bökni, ráhajtani, áthúzni, másikba belebökni, aztán mind a kettőbe, ráhajtani, áthúzni... Mi azért főlég játszottunk. Meg füleltünk. Hallgattuk, hogy mit beszélnek a felnőttek. Csuda érdekes dolgokat hallottunk ott. Aztán mikor magunk között voltunk, akkor újra meséltünk mindent. Felnőttesen. Rettenetesen felnőttesen. Irgalmatlanul könnyen és kiszínezve mindent. Most, ahogy visszagondolok ezekre az estékre, úgy látom, hogy nagyon fontosak voltak. A felnőtté válásunk,- az idősek örökének átvétele szempontjából. Akkor az volt az eszmény, hogy megtanuljuk apáink, anyáink minden tudományát. — Mindjárt kifekszem az ilyen szövegnek. Ülünk szépen a pitvarban vagy mi a fenében, aztán morzsolga- tunk, válogatjuk az ocsút meg a magot. A tűz kandallózik a garádicsban vagy a hogyishívjákban. Az öreg mama meg elmondja, már kétszázadszor, hogy ő bizony azt mondta a papának, hogy nem és nem. De amikor kis- lingulta a staférungjába az utolsó nászkendőt is, akkor kötélnek állt. Kit érdekel ez? Kit érdekel ez? Mi értelme van az ilyen szöveget hallgatni? Ég és föld az akkori meg a mai. • A harmincas években így télidőben egymást érték a bálok. Iparosbál, Katalinbál, dalárdabál, batyusbál... Egy télen nyolc-tíz színdarabot is bemutattunk. Mi magunk tanultuk be mindet, mi készítettük a jelmezeket és saját zsebünkből álltuk a költségeket is. • Konzum idiotizmus. A kifejezés még nincs benne az idegen szavak szótárában, de amit takar, létezik. Főleg a fiatalság körében. Fogyasztás. A zene fogyasztása mondjuk a diszkóban. A diszkó fogyasztása, a kulturális rendezvények keretében. A kulturális rendezvények kereteinek a fogyasztása a klubban, a klub fogyasztása, ha tálcán van. És a tévéműsorok fogyasztása akkor is, ha mondjuk más célra már egyszer felhasznált újságpapírba vagyon csomagolva egyike-másika a fo- gyasztandónak. Mindenesti betevő kultúraadagunknak és életünknek annyira meghatározója lett a televízió, hogy egyébre nem is marad már idő, legfeljebb az adás szünnapján, hétfőn, Ekkor van ismeretterjesztő előadás a művelődési házban, ekkor van klubnap, megbeszélés, szülői értekezlet és- minden, aminek még néha- néha hely van. • Az életünk teljesen átalakult. Természetes tehát, hogy az esték eltöltésére is újabb szokások alakultak ki. Ebben nem is lehet semmi kivetnivaló. Az új milyenségében, minőségében látom én a hibát. A konzum idiotizmus nevű betegség népbetegséggé terebélyesedésében. A pasz- szívságban. Ülünk a televízió mellett és nem csinálunk semmit. Szellemünk edzésére, fejlesztésére öntevékenyen és aktívan alig-alig teszünk valamit. A régi színjátszó, irodalmi színpadi mozgalom, a fiatalok és idősebbek köz- művelődési mozgolódása már- csak elvétve őriz valamit egykori aktivitásából. Gyakran hallom népművelő ismerőseimtől a panaszt, hogy az ifjúsági klubban a fiatalok legjobban azt szeretik, ha üvölt a zene. Üvölt a zene és nem kell beszélgetni, nem kell semmit csinálni, még talán gondolkodni sem. A címben azt írtam, hogy „csak a hétfő maradt”. Némi nosztalgiával és reménnyel hozzáteszem: a hétfő szerencsére még megmaradt. CzakóAz anyák védelmében (Nemrégiben hírt adtunk arról, hogy szerkesztőségünknek német vendége volt. Karl-marx-stadti kollégánkat kísérve elsősorban tolmácsolással voltunk elfoglalva. Szavaiból, elejtett megjegyzéseiből mégis lecsapódott bennünk valami, amit alább kísérelünk meg összegezni. Ezzel bevezetve a magyar sajtóba az „utólagos interjú” fogalmát, amelynek során persze az alábbi kérdések — itt. vagy amott — mindig elhangzottak.) — Járt már Magyarországon? — Átutazóban. Interzug- gal. — Az mi? — Három hálókocsi és egy étkező, amit tőlünk Drezdából indítottak és lement egészen Bulgáriáig. Ott aztán a szerelvény egy mellékvágányra tolták és kéthetes ottlétünk alatt szálloda-étteremként szolgált. Önöknél ilyen nincs? — Meglehet, hogy van, de még nem hallottunk róla. És szállóvendégként, Interzug nélkül, milyen benyomásai vannak hazánkról? — Jók! — Ezt feltehetőleg a kötelező udvariasság mondatja önnel... — Is. Nézze, én mindenhol elbűvölő, őszinte vendégszeretettel találkoztam. Egy szép országban, kedves emberek között óhatatlanul jól érzi magát a vendég. — Mi is jártunk már az NDK-ban. Az Érchegység környéke se csúnya és az önök vendégszeretete ellen csak rosszindulattal lehetne kifogást emelni. Tehát ezt talán hagyjuk! Mi volt újszerű? — A temperamentumuk! Tudja, a magyar nyelv számunkra rejtély. És az is rejtély, hogy milyen sebességgel beszélik. Hellyel-közzel azt hittem, hogy nyomban ölre mennek, aztán a tolmácsolás során kiderült az ellenkezője. Az éppen lezajlott Fradi- meccset beszélték meg. — Nehéz nyelvünkből épp a Fradi szót sikerült elsajátítania? — Igen! Franzstadtot jelent, ugye? — Valóban! De feltehetőleg nem azért jött hozzánk, hogy ötvenegy éves fejjel leckéket vegyen anyanyelvűnkből, amit mellékesen szólva olykor mi is hibásan beszélünk. — Természetesen nem. Azértjöttem, hogy embereket, életmódot, környezetet, életviszonyokat ismerjek meg. Ez nem könnyű játék, öreg újságíró vagyok és szentül hiszem, hogy ha a nyelvi különbségeket leszámítom, az egyszerű emberek nagyjából mindenhol egyformák. — Szabad kételkedni? — Persze, hogy szabad! De azt hiszem, hogy nekem van igazam. — Észrevette, hogy mi magyarok meglehetősen szeretjük a gyomrunkat? — Van miért és miből! A konyhájuk fejedelmi! — És drága! — Minden bizonnyal. Mi az ilyen gasztronómiai élvezetekre sokkal kevesebbet költünk. Ha már nagyon ragaszkodik a bírálathoz, akkor ezt úgy is mondhatnám, hogy talán takarékosabbak vagyunk, mint önök. — Mi más tűnt fel még önnek? — Az a fantasztikus munka, amit műemlékeik megóvása érdekében végeznek. Mielőtt ide jöttem, tanulmányoztam történelmüket, még az Árpád-házról is tudok. Nos, az önök történelme elég viharos volt! — Az önöké nem? — De igen, bár többnyire magunk tehettünk róla. Nálunk mégis valahogy több műemlék maradt meg. Önök viszont a keveset jobban óvják, ami nem lehet olcsó. — Csakugyan nem az, de örülünk ha mindez megnyerte tetszését. Közelebb kerülve szűkebb pátriánkhoz, Tolna megyében mi? — Szekszárd panorámája a Kálvária-dombról. A dombóváriak városépítő buzgalma. A bátaszéki tanács vezetőinek kedves közvetlensége. Egy öreg simontornyai bőrgyári munkás, akinek már a nagyanyja is ott dolgozott, a fia pedig ugyanabban a gyárban kereskedelmi igazgató. Nem sokat értek a mezőgazdasághoz, de tetszett a bonyhádi és a teveli termelőszövetkezet dolgozóinak cseppet sem falusias élete. Soroljam még? — Talán ne! Bár magyar fülnek mindig kellemes jót hallani a magyarokról. De ugye nem akarja velünk elhitetni, hogy semmi kivetnivalóra nem bukkant? — Épp nekerp kell ezt elmondanom? Önök nem veszik észre? — Valószínűleg igen. De tudja, mi furcsa náció tagjai vagyunk. Többnyire szívesebben hallgatunk az idegen szavára, mint a magunkéra! — Nos, legyen igaza! Azt hiszem a sorbaállás fogalma ismeretlen önöknél. Ezen kívül pedig — de ugye nem haragszik? — az utcáik lehetnének egy kicsit tisztábbak is! — Csak egy kicsit? — Ne kívánjon tőlem túl sokat. A futó vendég már- csak a kötelező udvariasság miatt se vállalhatja magára azt a szerepet, hogy vendéglátói kemény kritikusaként lépjen fel. Elhiheti, hogy ezt megfordítva se szereti senki. — Minden bizonnyal igaza van. Tehát próbáljunk talán úgy öszegezni, hogy mi a haszna-értelme az ilyesfajta látogatásoknak, mint amilyennek ön is részese volt, illetve amilyenben részesített bennünket. — Elsőként a személyes tapasztalat erejét, fontosságát hangsúlyoznám. Se a televízió, vagy más hírközlőszervek jóvoltából, se akár a legjobb útikönyvet forgatva se kerülhet valaki olyan közel egy országhoz, mint ha személyesen oda jut. Hogy ez fárasztó is? Kétségtelenül az, hiszen viszonylag rövid és sajnos nagyon körülhatárolt idő alatt ömlenek rá új és új ismeretek, személyes információk, melyeket el kell raktároznia és magában feldolgoznia. Az ismeretszerzés irányításában nagy szerepe van a vendéglátóknak, amiért nem győzök eléggé hálás lenni. De az sem utolsó élvezet, amikor az ember egyedül bóklászik az utcákon, nézegeti a kirakatokat, egy sosem látott város sürgését, mindennapját. Tudja mi jutott eszembe? — Honnan tudnám? — Az, hogy legközelebb már én játszom majd az idegenvezetőt Magyarországon. „Maszek” alapon, lehetőleg mielőbb, a feleségem mellett. — Kellemes élményeket kívánok! ORDAS IVÁN Megütközve hallgattam fiatalasszony ismerősöm kálváriáját. Munkahelyet keresve, eljutott egyik nagy vál- latunkhoz is. Kedvesen fogadták, és felderült a tekintetük, mikor megmutatta a szakmunkás-bizonyítványát. Az érdeklődés azonban hamar tartózkodásba fordult, amint a családi körülményei kerültek szóba, és elárulta, hogy fél év múlva anyai örömök várnak rá. Nem utasították el nyíltan, — hogyan is tehették volna, hiszen akkor ellentétbe kerülnek a munkajog szabályzatával, — de a vállalat illetékesei ettől kezdve úgy irányítoták a beszélgetés fonalát, hogy a végén neki kellett nemet mondania. Azt már csak távozása előtt, „jóindulatúan” súgták meg, hogy tudnak ám ők jobb munkafeltételeket is teremteni az említetteknél, de csak azok számára. akikre tartósan számíthatnak. Ilyen szomorú tapasztalatokat szerencsére ma már egyre ritkábban hallani. Az utóbbi években a terhes nők védelme, a munkáltatók javarészénél megfelelő. A kedvező változás mögött, a szocialista humánum mellett, jelentős gazdasági érdekek húzódnak: az aktív keresőknek közel a fele nő, és a „gyengébb nem” munkaképes korú tagjainak 75 százaléka veszi ki részét a társadalmilag szervezett munkából. Az anyai hivatás azonban a teljes értékű munkavégzés mellett sem szorulhat — és nem is szorul — háttérbe. Aligha beszélhetnénk nemek közötti egyenjogúságról, ha nem volnának többletjogai azoknak a dolgozó nőknek, akiket néhány hónap választ csak el attól, hogy életet adjanak. Munkajogunk biztosítja is e kedvezményeket. A munkáltatónak a terhes nő kérelmére és orvosi vélemény alapján gondoskodnia kell arról, hogy állapotának megfelelő munkakörbe kerüljön, anélkül, hogy átlagkeresete csökkenne. A kismama, terhessége negyedik hónapjától a gyermek egyéves koráig nem kötelezhető túlórázásra és készenlétre vagy túlmunkára is csak beleegyezésével lehet beosztani. Fontos garanciát nyújt az előírás is, ami szerint a felvételre jelentkező nővel kötendő munkaviszony, terhesség címén nem tagadható meg. Jónéhány vállalatnál, már az átszervezések, rekonstrukciók megkezdése előtt gondoskodnak arról, hogy a terhes anyák még átmenetileg se kerülhessenek egészségükre káros munkakörbe, amely állapotukhoz képest aránytalan terhet róna rájuk. Sok helyen feltérképezik azokat a tennivalókat, amelyeket a könnyebb munkakörbe helyezendő kismamák elláthatnak. Szó sincs arról, hogy a vállalatoktól ez valamiféle jótékonykodó gesztus. Meg lehet éfe meg is kell találni mindenütt a lehetőséget arra, hogy a kismamák képzettségükkel, képességükkel arányban álló, hasznos munkát végezzenek. Érthető módon ott a legkedvezőbb a kép, ahol szervezetileg is keresik a megoldást, azaz arra törekszenek, hogy gazdája legyen a kismamák érdekvédelmének. Fórumul szolgálhat erre a vállalati nőbizottság, vagy kiSebb gazdálkodó egységeknél a szakszervezeten belül működő szociálpolitikai bizottság. A terhes anyákat óvni, védeni, mindannyiunk kötelessége. Az már a munkáltatókon múlik, hogy valódi tartalommal töltsék meg a törvényes kereteket. GAZSÓ L. FERENC \ A kukoricaszárból, csutkából készített játékok segítségével tanulták a gyerekek a paraszti életforma tudnivalóit. Marostordai Anna: Házak
