Tolna Megyei Népújság, 1979. október (29. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-07 / 235. szám
1979. október 7, C^fepÜJSÄG7 Pásztoremlékezet Tanonc M^á-taniiá-A — Megösmer, Feri bátyám? — Te vagy a Földesi János. Régön nem láttalak már. Nagy az örömködés mindkét részről. Engem jóformán észre se vesz Varga Ferenc. Kicsit tolakodásképpen megyek hozzá, nyújtom a kezem. Nehezen érti meg, ki vagyok, miféle. — Tégöd tögözlek, Janikám, de azt — mutat rám — magázom, mert idegön, Csak azért. Még ha idősebb is vagyok nála. Hát ez könnyen kijelenthető. Nem sok olyan ember él Magyarországon, aki idősebb nála. Öreg Varga Ferenc éppen százéves. 1879. október 2-án született Madocsán, ahol ma is lakik. Csendes jubileumhoz érke- :ett az idei tanévben szocia- ista nyomdászképzésünk. Épp larminc évvel ezelőtt — 1949- )en — kezdte meg müködé- ét az ország egyetlen nyomfaipari szakmunkásképző in- ézete és ezzel megkezdődött i szocialista nyomdászképzés. \ tanoncból ipari tanuló lett. t jogfosztott, sokszor megfázott, minden téren elnyo- nott inasból gonddal nevelt, eendő szakember, akinek fejődésére a szülők féltő, aggóló szeretete mellett az iskola s új módszerekkel, tanterekkel és nevelési elvekkel fi- lyelt. Persze a nyomdász — és a nyomdához közel álló szakmákban — folyt előtte is tanulóképzés. Szekszárdon mintegy másfél évszázados hagyományai vannak a nyomdászképzésnek. Még tanoncként sajátította el az ismereteket Füstös József, a Szekszárdi ÍJyomda tanműhelyvezetője. Erről beszélgettünk az évforduló kapcsán. — Közvetlenül a felszabadulás után — még 1945-ben — kezdtem el tanulni — mondja. — Eredetileg nem készültem könyvkötőnek, de ahova jelentkezni akartam, akkor nem volt felvételi, édesapám viszont olvasta a hirdetést, hogy könyvkötőtanulókat felvesznek, így beíratott arra. Később megszerettem a szakmát és most már el sem tudnám képzelni, hogy nem ezt csinálom. — A felszabadulás után milyen soruk volt az ipari tanulóknak? — Akkor még inasok voltunk. Bár már érezni lehetett, hogy új szelek fújnak, mert politikai oktatás is volt, de a képzés még a régi módon folyt. — Milyen volt ez a régi módszer? — Inasnevelés. Egyedül tanultam a könyvkötő szakmát, együtt voltam az iskolában az ácsokkal, asztalosokkal, lakatosokkal. Persze ez nem volt egyedi dolog. A szakmát nem ott tanultuk, azt a segédektől a munkahelyen lestük el. — Az inasnak kijáró pofon se volt ismeretlen? — Nem. Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy én egyszer se kaptam pofont. Egyetlen alkalommal álltam közel hozzá. Akkor még az inas egy órával előbb kezdte a munkát, és amikor a többiek elmentek, rá várt a takarítás is. A kleisztert, a keményítőből készült ragasztót mindig fel kellett tennünk az üvegtető alatti hintára, hogy a patkányok éjjel ne mászkálják össze. Egyszer, miután végeztem a takarítással, helyére tettem a kleisztert, a gépmesterek még dolgoztak. Curihtolást végeztek és levették a ragasztót, de nem tették vissza a helyére. Reggel a segéd felelősségre vont. Akkor majdnem elcsattant egy pofon. — Hol volt Szekszárdon a tanonciskola ? — A Garay téri mai általános iskolában. Akkor az volt a polgári fiúiskola és ott kaptunk mi is helyet. — A nyomda még magánkézben volt? — Igen, hat vagy hét részvényes tulajdonában. Abban az időben a szakszervezet már egyre erőteljesebben hallatta hangját. Különböző bérügyi vitákban és egyebek miatt sokszor felléptek. — Inasként tanult, most ipari tanulókat oktat. Látja a különbséget a kétféle oktatási forma között... — Igen. Rengeteg különbség van. Ma tervszerűen, előre meghatározott keretek között végezzük a fiatalok oktatását. Munkatervek, központi szabályozók határozzák meg, hogy mikor, mivel foglalkozzunk. Ma már nem ellesnie kell a tanulónak a szakmát, hanem ha kérdez, mindig kielégítő választ, magyarázatot kap. Régen a termelésbe állították azonnal a tanulót, segédmunkásként élte le tanulóéveit. — Ne haragudjon, itt a tanműhelyben is végeznek a lányok látszólag egyszerű, segédmunkásként is elvégezhető munkákat. — Igen. Az oktatás ma is kettős célú. Egyrészt az ismeretátadás, másrészt az, hogy a tanulókkal megismertessük a folyamatos termelést. Ennek egyik feltétele, hogy az alapmozdulatokat, a papírfogásokat begyakorolják. Itt a tanműhelyben is végzünk bizonyos termelő tevékenységet. A merkantil munkákat — egyedi meghívókat, kiadványokat — itt készítjük el. Persze ha ezek nem lennének, az alaphajtogatásokat akkor is gyakoroltatni kellene. — Milyen gépek segítik a- könyykötők munkáját? — Mintegy tíz-tizenkét — köztük a fűző, a vágó, a sap- kázó és sorolhatnám tovább hányféle — gépen kell megtanulniuk dolgozni a tanulóknak, mert mindegyikre beoszthatják őket, ha felszabadulnak. — Nyomdásznak számít a könyvkötő? — Igen — mosolyodik el. — Bár erről sok vitám volt. Sokan csipkelődve, mások komolyan megkérdőjelezik ezt. Olyankor visszavágok azzal, hogy nyomdászatról még nem is hallottak az emberek, amikor könyvkötészet már volt, de azt hiszem, ma már csak együtt létezhetnek. A tudományt, az ismereteket, a szórakozást, mindent a nyomdászat és a könyvkötészet juttat el az emberekhez. Erre igyekszem megtanítani a tanulókat. TAMÁSI JÁNOS Fotó: Czakó Sándor A kapu zárva. Zurbolok a vasalt-bádogozott alkotmányon. Hiába. A házból nem jön ki senki, a szomszédok annál többen. — Szüretelni mentek. Nem, az öreg, nem. Csak a lánya, meg a veje. Velük lakik. Láttam reggel a Pétör jött értük az autóval. — Lőhet, hogy nem akarják beengedni. Ezök olyan maguknak való népek — szólal meg a felebaráti „jóindulat” is és aztán végig az ilyenkor szokásos találgatások és „hallottam”-ok sok színű skálája. Még olyan is akad, aki riportalanynak ajánlkozik — a százéves helyett. — Sokat szenvedtem én is, sok mindent megértem, én is tudok annyit mesélni, mint a százéves, bár ha csak hetven- három vagyok. — Régóta nem láttam az öregöt. Azelőtt fönnjárt. Tött- vött. Mostanában nem látni. — Mint a rab, olyan vagyok. A lábam nem bír el. Csak fekszök naphosszat. Egy éve már. Pedig mennyi mindönt kőne csinálnom, hogy a család nyugodtan möhessön a dolgára. Az akarat mögvan bennem, de mi haszna. Amúgy a gyomrom jó. Mög- öszöm a röndös fölnőtt porciót — elakad a szava, kezével tehetetlenül legyint. Az előbb hangos, lelkes beszéd után, csend szakad ránk. — Hízott is az utóbbi időben — mondja csendben a lánya. — Az agyam jár mint a motolla. Százszor meg ezör- ször végiggondoltam az életűmet. A parányi, kis szoba, szűk világából titkos utak nyílnak messzi földek, városok felé, titokzatos, romantikus világba visz az emlékezet. Amit mi könyvekből olvasunk, öreg Varga Ferencnek az megélt valóság. „Mindön szava írott kőbe való” — mondatja a kegyes napon, a kegyes szeretet. — Édösapám, Varga Pétör rideggulyás volt. Kint a rétben őrözte a jószágot. Szent György hetibe kihajtott, mindszentök után meg be. De nem úgy ám, mint most, hogy ögyet mordul az ég. aztán hajts haza. Begyütt a bíróhoz, aztán attól kérdözte, hogy begyühetnek-e már: „Behaj- hatok-e már, az ura Istenit, mert mind fehér ám.” A dér belepte a jószágot akkorra már, azért mondta, hogy mind fehér ám, vagy ha korán jött, a hó is. Én is gulyás- kodtam 15 évig, azaz, hogy voltam közben tehenes is. Vékony volt nagyon a kereset. 45—50 mázsa búza. öt családom volt, három fiú meg két lány. Köllött a pénz azokat röndösen eltartani. Fölhagytam a pásztorkodással. Csősznek álltam. Meg a nádazást is kitanultam. Nem voltam én rost sömmiben. Azt mondtam: 40 krajcár ew napszám, neköm az kevés. Ne- köm egy forint koll. Hát úgy is dolgoztam, hogy annyi lö- gyön. Vagyonunk nem volt, nem örököltünk. Magamra voltam utalva. Később öt hold földre is tellött, igaz bankrésszel. — Ab&an az időben még betyárok is vótak. Mink kint laktunk a rétbe. Ott volt a kunyhónk. Gyünnek a betyárok. Bezörögnek. Apám -nem nyitott ajtót. „Pétör bácsi! Tíz marhát a gulyához csaptunk.” Valahonnan máshonnan elhajtották ükét. „Milye- nök?” „Négy fehér, hat tarka.” „Hány évesök?” Egyike ennyi, másika annyi. Sorolták neki a betyárok. Aztán hogy mennyi a tehén, menynyi az üsző, a tinó. Édösapám nem is látta azokat a jószágokat, de már tudta, hogy melyik melyik. A pásztornak ezt nagyon köllött tudni. Azelőtt nincs egyforma jószág. No, így fejbe mögjegyeztük mindön jószágot. Röggel aztán édösapám bemönt a községházra, passzusokat csináltatott. Úgy, hogy mire jöttek a pandúrok, már minden jószágról volt írás. — Fifikusnak köllött lönni a pásztorembörnek. Gyakran jöttek az ellenőrök. Nézték a passzusokat, számolták; a jószágot. A kettőnek egybe köllött vágni. Ha valahogy mégis hibádzott a szám, akkor segítségül hívtuk a nádat. Kes- •köny ösvényön tereltük az állatokat úgy, hogy csak libasorban tudtak menni a számlálók elé. A nád tele volt ösvényökkel. Ha kevesebb volt a marha a kölletinél, akkor ilyen titkos utakon, any- nyit, amennyi szükségös volt, újra beállítottunk a sorba, ha több volt, akkor a fölöslegöst elhajtottuk a nádba. Volt rá idő, amíg 3—400 állatot megszámoltak. Sohase tudtak rájönni a csínytövésre, mert nem ismerték azok a számadók a nádast. Féltek belé mönni. Meg-megszakad a mesefolyam. Meg aztán az ága is sok. El-eltűnik, mint a búvópatak, s mire újra medrére talál, már nem is ugyanaz. — Röndösen kiszolgáltam a katonaidőmet, az első háborút. Jártam a szerbeknél, a románoknál. Szakács voltam. Két év fogságot is kiálltam, és sérülés nélkül, egészségö- sen jöttem haza. De úgy látszik, valami adósságom mégis csak ott maradt. A második háborúba már nem vittek el. Obsitos voltam. 1945-ben történt. Szalmát vittem haza. A boglyában találtam egy olyan töltőtoll forma valamit. Mondom, jó lösz az unokának. Piszkálgattam, tisztogattam, hát főrobbant. Löszakította a bal kezem fe- jit, elvötte a bal szömöm világát, meg kiragyásította az arcomat. Azóta ilyen nyomorult vagyok. — Szép, tömör embör volt az édösapám. A fián is látszik egykor volt ereje. Vállai most is szélesek, karja inas, keze erős. — Egészségös is volt. Mél- tóságos. A természeti embör Ferenc bátyám nehéz fényképalany. No, meg szűk kis szöbácskáját a fény se nagyon járja. Mászkálok a faluban, hogy valami „jót” még az anyaghoz fényképezzek. Hordót cipelő, tisztító emberek mindenütt. Kis kerti traktor pótkocsija rogyásig szőlővel rakva. Úgy mondják, tüzes lesz az idei bor, mert bőven fü- rösztötte a nap. A gulya! Jut hirtelen eszembe a nagy gondolat. „A Tó-alján, a faluszélen, ott delel.” Szép, sík terület. Mesz- sziről látszanak a fekvő, kérődző állatok. Kétszáz darab. Gémeskút sehol. Vasvályúba, fúrt kút önti a vizet. Nádkalyibájában a gulyás — hosszú hajú, farmernadrágos fiatalember — három kutyájával egészsége, meg méltósága volt benne. Idősebb korában már nem pásztorkodott. De akkor is mögérözte a hó közelödtit. Ha löesött az első hó, akkor már előtte nyugtalan volt. Már a kilencvenön fölül volt. Röggel, ahogy szürkü- ledzik, látjuk ám, hogy nincs az ágyán. Ugrok föl a helyemről, mert gondoltam, hogy mi történt. Édesapám a szép fehér üngibe, bő szárú, lobogós fehér gatyájába le-föl járkál az udvaron a gyönyörű, frissen esett hóba. Mezét- láb. Hívom be. öreg már, vigyázzon jobban magára. Rám mordul: „Hallgass! Mikó hallottá engöm kehőni?” így mönt ez mindig. Számoltuk az éveket 93, 94, 95, 96 — így tovább. A sírkövire ez van írva: „Varga Pétör 1824—1922.” Kettő híján mögérte a százat. A fia már megérte. A faluban, bárkit kérdeztem, mindenki tud az örvendetes születésnapról. A családon kívül — négy gyereke (egy fia 22 éves korában meghalt), 14 unokája, 22 dédunokája és a 3 ükunoka — bizonyosan sokan köszöntik majd. A falu hűséges krónikása Földesi János írt egy köszöntő verset is: delel. „Csak fényképezzen. Ahogy jónak látja. Közéjük is mehet.” Mindig vannak véletlenek. A kétszáz tehén közt akad egy, egyetlen egy, nagy, görbe szarvú, szürke tehén, az ősi magyar fajta, talán utolsó hírmondója, amilyeneket Varga Pétör rideggulyás és fia, a százéves Varga Ferenc egykor, az idők messzevesző legelőjén terelgetett. Ez az egy szem jószág elbitangolt korból, időből, gulyából, hogy bizonyítsa, semmi sem annyi, mint ahogy hisszük: minden időtlen, végtelen. Ha holnap mennék, talán nem találnám a Tó-alj i réten ezt a villás szarvú szökevényt. Csak azért jött most el. hogy kikerekedjék a pásztortörténelem. CZAKÓ SÁNDOR öreg bojtár, öreg pásztor szép október süt rá százszor, századikat most tetőzi, egész falu süvegeli. Száz esztendő egy csokorban, vezekelnek szépen sorban, szíve táján, mint a ióság: delel a jóllakott jószág. Szegény sorsok: harc volt léte, példakép az embersége, a nagy időt hogy kiállta, alig görbült meg a háta. Ragyogj, ragyogj nap felette, kenyér javát rég megette, nincs már se puli, se suba: álmában legel a gulya. Öreg Varga Ferenc így kell ezt hajtogatni Száz év? Ezer év?
