Tolna Megyei Népújság, 1979. október (29. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-07 / 235. szám

© IviEPÜJSÄG

1979. október 7.

Múltunkból

— A Szekszárdi Szövetkezetek Madrigálkórusa jövőre lesz tizenöt éves, s öt éve vette át vezetését Ligeti Andor, akit legjobb kórusvezetőink között tartanak számon. Kezdjük a beszélgetést azzal, mit jelentett ez az öt esztendő?

— Partos János örökét vettem át. Csak elismeréssel szólhatok róla, munkájáról, mert jó emberi közösséget alakított ki. Amikor meghívtak Szekszárdra, mindenekelőtt közelebbről meg kellett ismerkednem a kórussal. Láttam, olyan együttesről van szó, amellyel érdemes hosszabb távon együtt dolgoznom.

— Az elmúlt öt év ezt mindenben igazolta. A kórus ma már országos hírű, sőt az országhatárokon kívül is neve van.

— Az első nehézséget éppen az jelentette számomra, hogy az együttes svédországi turné előtt állt, s nekem kész programot kellett átvennem, tehát nemcsak a kórustagoknak kellett meg- szokniok engem, hanem nekem is be kellett illeszkednem egy olyan műsorba, amelyen akkor már végeredményben nem tudtam változtatni.

— Hogyan lehet jellemezni az elmúlt öt esztendő közös munkáját? Egy kórus életében mindenki csak a másikra utalva tud együtt dolgozni.

— Azt hiszem, elmondhatom, a kórus érzelmileg is azonos hőfokon reagál művészi elképzeléseimre. Én kissé a romantikusabb hangvételű művek felé mozdítottam el munkánkat, nem feledkezve meg természetesen arról sem, hogy Van egy eredeti elképzelés is. Ezt úgy fogalmazhatom meg, hogy a madrigált saját anyanyelvűnkké kell tennünk ami líraibb, érzelmileg konkrétabb kontaktust jelent a XV—XVI. századi muzsikával. Az érett madrigálok korszaka ez az időszak, amikor a közös éneklésben egyértelmű, ' anyanyelvi szintű a művek interpretálása.

— A maga korában ez természetes volt. de ezek a művek ma is. évszázadok múltán is élnek és hatnak. Mi jelenti korszerűségüket?

— Természetesen nem tudjuk, hogy ezek a művek hogyan szóltak a maguk korában, tehát nem törekedhetünk arra, hogy a szónak ilyen értelmében legyünk korszerűek. Én másként fogom fel a korszerűség kérdését: ha a mai hallgató elhiszi azt, amit a mű saját korában el tudott hitetni. Az egykori hangzást nem tudom visszaállítani, ám az akkori miliő kihangsúlyozása ma is jelenvalóan hat.

— Közeledjünk egy kicsit jobban a kérdéshez, mert mindig lényeges kérdés, hogy a dirigensnek milyen képe és elképzelése van 'egy műről. Mondjuk így: hogyan lehet közeledni egy alkotáshoz?- — Itt most ne térjünk ki arra, hogy mi a különbség egy amatőr és egy hivatásos együttes között. Mások a feltételek, tehát mások a feladatok is, bár ez a követelményt nem csökkentheti. Inkább azt mondanám, hogy az olyan együttes dolga, mint a miénk is, nehezebb, hisz énekeseink napi munkájuk után, gyakran nem is hibátlan felkészüléssel veszik kezükbe a kottát. A kórusvezetőnek természetesen pontos elképzelésének kell lennie arról, hogy mi az a mű, amit meg akar szólaltatni, milyen körülmények között keletkezett s milyen hatást akar vele kiváltani.

— Mondjunk talán egy konkrét példát.

— Lassus közismert műve a Zsoldosszerenád. Ha úgy szólaltatjuk meg, hogy itt a bel cantónak kell érvényesülnie, tehát egy finomkodó, a rokokót megelőző világot idézünk, biztosan melléfogunk. A mű valóságát abban érzem, hogy itt egy északról Itáliába tévedt zsoldoskatonáröl van szó, aki a maga darabos módján kedveskedik a mediterrán szépségnek. Újra csak azt tudom mondani, hogy az egykori valóságot kell felidéznem, mégpedig úgy, hogy a hallgató hiánytalanul otthon érezze magát. Ide tartozik az is, hogy a muzsikusnak is sok mindent kell és lehet is tudnia, s illik, hogy az irodalomban is járatos legyen. Visszatérve a Zsoldosszerenádra, nem egy XX. századi zsargont kell megszólaltam, ami egészen bizonyos, hogy félreértés lenne. Csak akkor lesz hitele az előadásnak, ha saját kora jelenik meg benne.

— Az együttes repertoárja nagyon gazdag. Hassler, Gesualdo, Pre- torius, sőt a nálunk ritkán szereplő Banchieri is állandóan műsoron van. Ugyanakkor a mai magyar zene legjobbjait is hallhatjuk, Kodályt, Bartók négy szlovák népdalát, Bárdost, tehát évszázadokat hidal át az együttes.

— Nem érzek olyan nagy távolságot közöttük, a kérdést inkább úgy teszem fel magamnak, hogy a XX. századi valóságot ugyanúgy meg tudóm-e szólaltatni.

— Menjünk egy lépéssel tovább, ma ugyanis egyre gyakrabban merül fel a hallgató dilemmája. Mindent be kellene fogadnia, meg kellene értenie, hogy véleményt mondhasson. Vegyük ehhez még hozzá, hogy a közízlés mindig mesz- sze a művek mögött halad. Berg operáját, a Lu- lut negyvenévi késéssel mutatták be nálunk, s ennyi idő is kevés volt ahhoz, hogy sikere legyen. Stravinskyt most kezdjük befogadni.

— Nagyon nehéz kérdés. Valóban így van, s ennek okai is sokfélék. Egy másik példát mondok, talán jobban megvilágítja, mire gondolok. Amikor Haydn megjelent Londonban, közönsége tudta, hogy mit kell várnia tőle, s azokat a műveket is, amiket akkor hallott először, követni tudta, meglepetéseivel együtt. Ma az élet sokkal differenciáltabb, ilyen fokú megértést nem várhatunk.

— De a zene is differenciáltabb.

— Sokkal, sőt azt mondhatjuk, hogy ma csak a szőkébb szakma tudja követni a zenei eseményeket. Ezt csak azzal tudom magyarázni, hogy az élet differenciálódott, s kialakult a használati zene.

— De Baché is az volt, a szviteket például kocsmákban játszották söröző polgároknak.

— Más a mi korunk használati zenéje, s a zenehallgató is passzív lett, aki csak tudomásul veszi, hogy szól a rádió, vagy a magnetofon. A barokk hallgató még aktívan benne élt a muzsikában.

— Fontos ponthoz jutottunk el, mert itt már egész zenei kultúránkról, a közízlésről kell beszélni. Vagyis gyakorlation: mi ilyen körülmények között a feladat, s mi lehet egy kórus feladata? Nevelés vagy a közönség szórakoztatása?

— A szerző mindig a közönségnek alkot, korunk helyenként nagyon is bonyolult zenéje is hatást akar kelteni, emóciót kiváltani. A zene és művészet mégis elkülönült, azt tapasztaljuk ugyanis, hogy passzív befogadássá változott. Közbevetem, nem biztos, hogy mindig a tudati tevékenység a fontos, vagy nem csupán ezen múlik, de a lényeg, hogy természetes közeggé váljék a zene, amiben a hallgató otthonosan érzi magát.

— Mit jelent egy előadás?

— Minden esetben misz- szió, a felelősség pedig óriási. Nem mindegy, hogy mit adunk, de az is kérdés, hogy a dirigens elképzelése — ha jó az elképzelése —, miként valósul meg. Ha a közönség nem reagál, valahol hiba van.

— Itt már eljutunk a zenei műveltség kérdéséhez, ami a fiatalokkal kapcsolatban külön is hangsúlyt kap.

— Azt tapasztaljuk, hogy a kórusok száma ma sem csökkent, bár ez sem, olyan biztos, viszont kevesebben énekelnek. Hova lettek például a munkáskórusok, a közösségi kultúra szép megnyilvánulásai? Azt hiszem, nem sikerült megtalálnunk azt az áthidaló szakaszt, ahol idősebbek, fiatalok találkozhatnának. Ez nem' generációs kérdés, a fiatalok egyszerűen nem értik meg azt, ami annak 'Idején szüleiknek örömöt szerzett. Meg kellene találni a rockban gondolkodó fiatalok számára azt a formát, amelyben együtt énekelhetnének.

— A nehézségek között — azt-hiszem — első helyen a meg nem értést kell említenünk.

— Ez nagyon érdekes jelenség. Gondoljunk arra, hpgy a Kodály-módszernek legendás híre van, s közben folyton mást sugallunk a zenei anyanyelv helyett. Az ellentmondást csak növeli, hogy a gyerekek megszerzik az iskolában a szükséges alapismeretet, a pedagógusok kitűnőek, valóban méltók a Kodály-módszerhez, az eredmény pedig, amit zenei közízlésnek nevezhetünk, nagyon sivár.

— Tegyük hozzá, hogy kórusaink a különböző

I nemzetközi versenyeken sorra hozzák el az első díjakat.

— De ez csak a kórusokra vonatkozik, amelyeknek' egy része valóban világszínvonalon áll, s egyre több az olyan vidéki együttes is, amelynek külföldön is jó híre van. Mi a baj itthon a fiatalokkal? Azt hiszem az, hogy amikor kikerülnek az iskolából, megszűnik bennük az alkotókedv, s egy olyan használati zenének adják át magukat, ahol a passzív befogadásra szorítkoznak csupán. Az a kommersz zene, amivel a fiatalság nagyobbik fele él, sematikus, de nem is lehet más, mert a fiatalság nem maga formálja, csupán átvesz egy kész, idegen anyagot.

— Viszont arról sem feledkezhetünk meg, hogy soha annyian nem tanultak zenét Magyar- országon, mint napjainkban.

— Ez igaz, s itt egy olyan tökéletes pedagógia érvényesül, amit a külföldiek állandóan tanulmányoznak, s nemzetközi szemináriumainknak valóban világraszóló sikere van. Csak növeli az ellentmondást, hogy mindezek ellenére nem kielégítő zenei közízlésünk, aminek legjellemzőbb tünetének azt tartom, hogy fiatalságunk nem maga alakítja ki zenéjét, hanem kritika nélkül átvesz különböző divatokat.

— Nem biztos, hogy fiataljaink mindenben egyetértenek velünk, de magam is azt hiszem, hogy itt van a legnagyobb baj, amin jó lenne mielőbb változtatni. Reggelente, amikor bekapcsolom a rádiót, hogy meghallgassam a híreket, néha ugyancsak elcsodálkozom, hogy mi az, amit még zenének lehet nevezni. No de ezzel a beszélgetéssel ezt úgysem tudjuk megváltoztatni. Inkább váltsunk még néhány mondatot arról, hogy mi lenne a megoldás, például a kórusmozgalom mit tehet egy egészségesebb zenei közízlés kialakítása érdekében?

— Már beszéltünk a kórusmozgalom jelentőségéről és felelősségéről. A közös éneklésnek nagy és gazdag hagyományai vannak nálunk, s jól tudjuk, a hajdani munkáskórusok sokféle

funkciót töltöttek be, a tanulástól az ízlésfejlesztésig, s közben politikai jelentőségükről sem feledkezhetünk meg. Munkáskórusaink valahogy kihaltak, a fiatalok pedig nem vették át apáik, anyáik örökét. Ma természetesen egy kórus feladata sok szempontból más, de a közös ének öröme ma is ugyanaz, ugyanúgy aktivitásra késztet, s bár kórustagnak lenni kemény munkát jelent, de — alkalmam van tapasztalni —, az ének, a jól végzett munka mindenkit felüdít.

— Köszönöm. Szívből kívánok további sikereket, magunknak pedig azt, hogy minél több örömben legyen részünk egy-egy hangverseny alkalmával.

CSÁNYI LÁSZLÓ

a

olna megye történetének olvasókönyvében olvashatjuk, hogy a XVI. század elején a viszonylag nagy önkormányzattal rendelkező monostorokban élő bencés rend magyarországi megújhodását is meghozta az idő. A megújhodás irányítására ’ II. Ulászló király Tolnai Máté pécsi egyházmegyés papot szemelte ki, megtévén őt pannonhalmi apáttá. Az új apátot részint a túlságosan nagy önkormányzat,- (az egyház soha nem szerette a széles körű demokráciát), részint az egyes monostorok züllése arra indították, hogy a Magyarországon található összes bencés monostort központi irányítás alá helyezze. Remélte, hogy a centralizáció eredményeként szemmel tarthatja ezt a szerzetesrendet. A bencések ügyének rendbehozatala

nemcsak belső fegyelmi eljárásaira terjedt ki, hanem az egyes apátságok birtokainak számbavételére, valamint az egyes apátságok gazdálkodásának felülvizsgálati jogára is. A rosszul gazdálkodó apátot nemcsak a szerzetesek, hanem az apátság jobbágyai is megszenvedték. Helyzetük javításáért, panaszaik - orvoslásáért természetesen a királyhoz, mint az ország egyházainak védelmezőjéhez fordultak. A királynak azonban rendszerint sokkal több gondja volt, semhogy egy- egy apátságtól beérkezett kisebb-nagyobb panaszt személyesen vizsgáljon ki és szolgáltasson igazságot. A király az új rendnek megfelelően a bencés apátságok felett álló apátra, a pannonhalmira bízta a panaszok elintézését.

A BÄTAI JOBBÁGYOK MENEKÜLNEK

A királyhoz 1521 elején Bátáról érkezett panasz. Március 21-én a király levelet intézett Tolnai Mátéhoz, amelyben felszólítja, tegyen rendet Bátán. íme a király levele:

„Panasz hangzott el felségünk előtt híveink, a Szent Mihály és Krisztus legszentebb vére tiszteletére szentelt bátai egyház valameny- nyi jobbágylakosa nevében és érdekében amiatt, hogy a bátai apát az említett egyház javait, ami kevés csak lehetett, bűnös és illetlen dolgaira nagyrészt elfecsérelte és az említett jobbágylakosait sokszor és különbözőképpen megkárosította, ártott nekik, háborgatta őket és kellemetlenkedett nekik. Közülük ugyanis egyeseket elfogatott és bebörtönözte- tett, nemkülönben javaikat felprédálta, másokat pedig, miután kifosztotta őket javaikból és dolgaikból, kizárt és kizavart a házaikból, javaikból és dolgaikból.

Emiatt a rettenetes zaklatás és háborgatás és megkárosítás miatt több mint hatvanhat jobbágy az egyház birtokairól mások birtokaira átköltözni és ■ ott megtelepedni kényszerült, az említett egyház nyilvánvaló pusztulását és elnéptelenedését idézve ezzel elő.

Mi tehát, miután az erről szóló beadványt megkaptuk, nem akarván, hogy az említett egyház a javait elveszítse és azok prédára kerüljenek, valamint azt sem akarjuk, hogy annak jobbágylakosságát eféle méltatlan elnyomás és zaklatás érje, ezért azt kívánjuk és hűség- teknek jelen levelünkkel szigorúan meghagyva megparancsoljuk és rátok bízzuk, hogy miután megkaptátok levelünket, kötelesség- szerűen tartoztok megtiltani az említett bátai apátnak, hogy az említett egyházi javakat herdálja, jobbágyiakéit bármiképpen jogtalanul és méltatlanul zaklassa, illetve háborgassa, sőt, tartoztok őt az említett egyház javainak ilyetén. herdálásától és alattvalóinak háborgatásától és elnyomásától minden alkalmas eszközzel, akár ha szükséges, apátságától való megfosztása révén is, távol tartani. Másképpen ne tegyetek, és a jelen oklevelünket, ha elolvastátok, adjátok vissza a bemutatójának.”

A bátai monostor helyzete hosszú időn keresztül nem változott meg, egyre szegényebb lett. Teljes tönkremenetelét a török megszállás idézte elő.

HADITERMELÉS A BONYHÁDI ZOMÁNCGYÁRBAN

Az alábbiakra még sokan jól emlékezhetnek Bonyhá- don. Harmincöt évvel ezelőtt történt. A Gestapo letartóztatta a bonyhádi zománcgyár vezetőit, mert megítélésük szerint az üzem haditermelése nem kielégítő, a vezetők, és a munkások szabotálják a hadsereg felszerelését. Amikor kiszabadultak, a letartóztatás okait sorra véve, leírták a zománcgyár helyzetét. írásuk ma már értékes üzemtörténeti dokumentum.

A Tolna megyei Levéltárban őrzött levélből — amelyet a gyár történetéről szóló tanulmányban Steib György és Tarcsay István ismertetett — az alábbiakban részleteket közlünk:

„A német Gestapo által történt letartóztatásunkkal kapcsolatos vádakra a következőket jelentjük:

1. vádpont: a gyár nem gondoskodott kellő időben nyersanyagról

...a szükséges nyersanyagokat a rendelés szóbeli közlése után 1944. június 16- án rendeltük meg a Rima- műveknél. Szeptember elején sürgettük az anyagot a Rimánál, mire azt a választ kaptuk, hogy ezen nyersanyag rendeléseit a Weiss Manfréd gyár fogja szállítani. Közben a Weisz Manfréd gyárat összebombázták, az anyagszállítás ezért késedelmet szenved. Október 3-án a Haditechnikai Intézetben tartott kézigránát-értekezleten szóvátettük, hogy gyárunk napi kapacitása 3000 db kézigránát, de anyaghiány miatt legfeljebb csak 1—2000 db-ot tudunk gyártani...

Október 16—21-ig tartó héten legyártottunk 6000 db kézigránátot, melyet' egyes alkatrészek hiánya miatt nem tudtunk készreszerelni.

2. vádpont: munkások szabadságolása.

Az első pont szerint anyagunk nem lévén, szociális elgondolásból indítva, úgy határoztunk, hogy azokat a munkásokat, akik mezőgazdasági vagy egyéb elfoglaltságuk miatt amúgy is szabadságot kérnek, azokat az anyag beérkezéséig, de maximum 2 hétig szabadságoljuk.

Hogy a szabadságolásokat a munkások tudomására hozzuk, a következő hirdetményt tettük közzé október 12-én: Anyaghiány

miatt, aki akar, fizetésnélküli szabadságra mehet. Ezt a hirdetményt a Gestapo emberei letartóztatásunk alkalmával magukkal vitték. A hirdetményre 60 munkás kért szabadságot, ez kevesebb, mint 1/3-a a kézigránáton dolgozó munkásoknak.

3. vádpont: Legyártott kézigránátot nem szállítjuk, hanem a gyárban tároljuk.

...a H. M. 73.555/eln. 3. c — 1944. sz. rendelete szerint lőszer alkatrészek csakis katonai fuvarlevéllel szállíthatók, tehát ameddig a katonai fuvarlevél birtokunkba nem jut, szállítást nem teljesíthetünk...”

A fentiekhez kommentár nem szükséges.

K. BALOG JÁNOS

II ,,,,11^

Ligeti Andorral, a zene öröméről