Tolna Megyei Népújság, 1979. október (29. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-07 / 235. szám

a Képújság

A szorgalom dicsérete

— Tehát harminc évi munka után szívesen túlórázik?

, — Igen. Örülök, hogy tehetem.

Még két asszonnyal beszélgettünk a szorgalomról, a hosszú napokról, az otthoni időbeosztásról. Magyar Gyu- láné 21 év óta gyári munkás. Imre Ferencné tíz év óta. Azok közé tartoznak, akikre mindig számíthat a gyár, ha nagyon sokat kell dolgozni és azok között vannak, akik nem maradnak ki a jutalmazásból. Kiváló dolgozpk.

Magyarnénak nyaranként segít a diáklánya, meg a férje is, az otthoni munka tehát közös és nem teher. így volt lehetséges, hogy tavaly már a borsószezonban végigdolgozta a vasárnapokat, keresett abban a hónapban 7800 forintot. Szakmunkás, tehát magasabb az órabére is.

— Télen sokat pihen a keze?

— Soha. Horgolok, varrók, subaszőnyeget készítek'.

— Ez a szórakozása?

— Kedvtelésem. A legnagyobb szórakozás nekem a kirándulás. Minden évben megyek, az idén májusban Miskolc környékére utaztunk a gyáriakkal.

Imre Ferencné a két fiával él, közülük a kisebbik segít otthon, főként a vásárlásban. Felírja neki, mit vegyen, nem kell este boltba szaladgálni. A hosszú napokon fél hétre ér haza az asszony, megeteti a baromfit.. aztán elkezd vacsorát főzni. Sokszor nagyon fáradt. Nem könnyű a helyzete, de azért nem áll ki a sorból, amíg bírja.

Mindig számíthatnak rá. Szorgalmas munkásasszony.

GEMENCI JÓZSEF

Fotó GOTTVALD KÁROLY

általános, önkéntes alapon csinálják. Csak azok, akik bírják.

Rein Ferencné művezető, aki kettőkor beállt a vonalba, úgy beszél a túlóráról, mintha nem is többletmunkáról lenne szó:

— Számomra szinte pihenés. Más, mint a megszokott. Jókedvű vagyok ilyenkor. Meg a többiek, is.

— Tehát nem szólják meg, inkább örülnek, ha közéjük áll?,

— Határozottan jólesik a fizikai dolgozóknak, hogy időnként a művezető is velük dolgozik.

— A maga esete nem egyedülálló?

— Minden műszakban dolgoznak nyáron művezetők túlórában. »Egy csoportvezető és egy művezető áll be, kiegészíteni a létszámot, azok helyett, akik hazamennek.

— A nyári hónapokban mennyivel több a keresete?

— Ezerötszáz-kétezer forinttal. Ilyenkor veszem meg a tüzelőt, megkeresem a festésre, házrenoválásra valót.

— Hány órakor kelt ma?

— Fél ötkor. Bejövök fél hatra és rendszerint este kilenckor kerülök ágyba. El- alvás előtt még olvasok. Ez a legfőbb szórakozásom. A házimunkát közösen végezzük a lányommal, így lehetséges, hogy estig dolgozzak a gyárban.

— Mikor került a konzervgyárba?

— Harminc éve kezdtem, akkor még csak idénymunkásként, két évvel később pedig, 1951. februárban bejutottam a laborba.

Tulajdonképpen ez a rendes körülmény, nyári időszakban, nem pedig a nyolc- órázás. A Paksi Konzervgyárban olyan természetes a hosszú műszak, mint például, hogy egészséges és tiszta nyersanyagot használnak fel. Nyáron terem a feldolgozni való, özönével érkezik, tehát maximális helytállásra, erőfeszítésre van szükség a teljes mennyiség feldolgozásához.

A túlórázás nélkülözhetetlen, de nem kötelező és nem

Hosszú napok a gyárban

Magyar Gyuláné

Imre Ferencné

Kein Ferencné

» A művezetőnő délután kettőkor fejezte volna be a munkát rendes körülmények között, de még dolgozott hatig. Beállt a vonalba. Vagyis a konzervgyári feldolgozó üzem egyik vonalába, a fizikai munkások közé.

»

Ha nagy ritkán a régi szőlőhegyen járok, mélyen megillető- döm. Bensőmben szorongást érzek, s kergetőznek a gondolataim. De rég jártam ittj Akkor még szőlő virított a domboldalon.

Csak a szememet kell lehunynom, a képzeletet szabadra engedem, s máris minden a régi. Bontatlan az akácsövény, tőke ölelkezik a karóval, s ott állok én is a sorok között: Pár lépésre tőlem apám kapál, mögötte a bátyám. Biztatnak: érjem utol őket.

Nem, nem merem felnyitni a szemem. Az emlékek átkarolnak, magukkal ragadnak... ,

Egy szép, verőfényes tavaszi napon, beszólt udvarunkba Józsi bácsi, akit tréfásan földmérnöknek neveztek a faluban. A címet nem egykönnyen szerezte meg: sok földet kimért az úri földbirtokból. Kinek-kinek szükség szerint. Mért ugart, pillangóst, berki rétet. Aznap a grófi szőlőn volt a sor.

— Hozzon karót, ütleget — szólt apámnak, aki éppen egy görcsös fatuskóval bajlódott. — Mérjük a szőlőt.

Sosem láttam olyan frissnek, ruganyosnak az apámat, mint akkor. Mintha éveket szórt volna le hirtelen a válláról.

A községháza előtt csoportosultak: lehettek vagy húszán. Többnyire zsellér emberek, akiknek a felszabadulás előtt maroknyi földjük sem volt. Mindig másoknak dolgoztak. Uraknak, nagygazdáknak.

Elindult a menet. A csoport élén Józsi bácsi haladt, vállán a mérőlánccal, mögötte pedig felemelt fejjel a leendő szőlősgazdák. Apám középtájon ballagott. Arca sima volt, nézése büszke. Zárt, katonás rendben meneteltek.

Már erősen bent jártunk a tavaszban, amikor a metszést megkezdhettük. Nem lehetett vele várni. Rügyeztek a fák, a bokrok, s egyre nagyobb ereje lett a Napnak. A talaj még hűvös volt, de a levegő már langyos. Megizzadtunk a munkában.

Üj szőlősgazdákkal volt tele a hegyoldal. Mellettünk Pali sógor szorgoskodott, kapott 800 négyszögöl szőlőt. Kissé odébb az ősz hajú János bácsi viaskodott az elhanyagolt, vastag ve- nyigéjű szőlővel. Lányai előtte sürögtek, a talajt pirkálták..

Csattogtak a metszőollók, pengtek a kapák; lárma zajongás töltötte meg a levegőt. Ilyen jó kedvvel soha nem dolgoztak még az emberek. Időnként muzsikaszó szűrődött a légbe. Lakószomszédunk, az öreg Jóska bácsi elhozta a hegedűjét a szőlőbe. Amikor nehézkesen kicammogott egy-egy hosz- szú rendből, cincogni kezdett. Prímás játékát sem hallgatták volna szívesebben a hegy gazdái.

Estefelé, amikor már rásimult a horizontra az alkony, útra készülődtünk. Karókhoz ütögettük a kapákat, s vígan kocogtunk hazafelé. Büszkén, felemelt fővel haladtunk végig a falu egyetlen, poros utcáján. Előszót fényesedtek ki kapáink a saját földben.

Siettek a napok, rohantak a hónapok. A szőlővesszők megnyurgultak, levelet hoztak, bokrosodtak. Virágzáskor már sejteni lehetett, mit ad a fél hold szőlő. Dús, szép termés ígérkezett. Tele voltak a tőkék fürtképződményekkel. Hogy óvtuk, mennyire féltettük az első termést. Amint felütötte a gyom, máris csattogott a kapa, ha az idő romlott meg, permetlét szitáltak a háti permetezők.

Délben elcsendesült a hegy-. Fák alá keveredtek az izzadt, kifáradt emberek. A szőlőrendek végén, a sövény mögött, széles almafa allé húzódott. Minden új gazdának jutott egy, az urasági sokból. Kinek satnyább, kinek erősebb.

A miénk széles és vaskos volt, roskadásig terítve apró, zöld terméssel. Széles lombozata óriás sátrat*,nyújtott az alatta he-» verőknek. De jót lehetett szundítani az árnyékában!

Nem ismertük a termését. Egyedül Pali sógor ízlelte meg egyszer. Szüretelt valamikor a grófi szőlőben.

— Jól ismerem az ízét — bizonygatta többször is. — Citromos... Keserű lett tőle a szám valamikor. Gallyért szüreteltem a grófnak. A kádak ökrösszekéren tátongtak az almafák alatt, azokat töltögettük a puttonyból. Szőlőt csak lopva ehettünk, gondoltam, meglopom a fáf...

Amíg a hűsön pihentünk és az ebédet kanalaztuk, sok vicc, sok adoma hangzott el. Aztán egyik szomszéd, majd a másik baktatott tova, végül mi is felkeltünk. Előbb apám nyújtózkodott. Nem szólt, nem sürgetetfbennünket, csak halkan megzörgette a kapáját. Megnyakaltuk a vizes demizsont, s követtük, mint csirkék az anyjukat. Dolgoztunk, amíg leszállt az este.

dS.

Múltak a napok, közeledett a szüret. A szép napsugaras ősz. meggyorsította az érést. Egyik nap apám kesernyésén bejelentette.

— Lopják a szőlőt... Lábnyomokra, elhagyott fürtökre bukkantam a sorok között.

— Őrizni kéne — vetette fel bátyám, titkolt reménységgel.

— Ügy van — helyeseltem én is.

Az öreg elmosolyodott a nagy igyekezeten, majd engem jelölt ki csősznek.

— Ne vágj savanyú arcot — szólt bátyámra. — Erősebb vagy, szükség van rád a mezőn...

Másnap kimentem csőszködni a szőlőbe. Apám egy fokost és egy pérmes kabátot nyomott a kezembe.

— Ez minek? — kérdeztem a kabátra mutatva.

— Hűvös lesz az éjjel, fiam.

Ekkor ijedtem meg igazán. Bátor arcot mutattam! Ne higy- je, hogy félek.

Amíg a szőlő felé poroszkáltam, állandóan az éjszakai őrség gondolata nyugtalanított.. Mi lesz, ha törököt fogok, s nem enged? Nyugtatásképpen megszorítottam a fokos nyelét. Bátorság költözött belém.

A birsalmafa alatt, Jóska bácsiba ütköztem. Szénanyalábon ült, s ütött-kopott hegedűjét javítgatta. Előző este névnapot köszöntött, és ráesett a hegedűre.

— Ketten őrködünk ma, öcsém — mondta, miközben végigsimított a szuronyvégből és a mogyoróbotból készített dárdáján. Büszke volt rá, fél napig faragdálta.

— Gyorsabban eltelik az. idő — szóltam megkönnyebbülve.

— Éjjel, felváltva őrködünk — tanácsolta az öreg.. — Amíg egyikünk alszik, sétál a másik.

Bagót tömött a szájába, és egy ideig azt forgatta a szó helyett.

1979. október 7.

Itt vannak

a külföldiek

Az igazgató rendkívüli megbeszélésre hívta össze az áruház vezető munkatársait.

— Egyre több külföldi vásárol nálunk, kartársak — kezdte a mondókáját. — Az a legfőbb gondunk, hogy nem tudjuk őket kellőképpen tájékoztatni, felvilágosí• tani, mert az eladók csak magyarul beszélnek.

— Én görögből és latinból érettségiztem.— szólt a főkönyvelő. — Esetleg...

— Az semmi. Nálunk élő nyelveket kellene ismerni — intette le őt az igazgató.

— A Lovascsik Pepi tud németül! — ugrott fel a szakszervezeti titkár. — Ugyanis ő ötvenhatban kiment, de aztán visszajött... Most a női ruhaosztályon dolgozik.'

— Azonnal hívják ide! — rendelkezett az igazgató. — összeállítunk vele egy kis szótárt az áruházban használatos szavakból. Az összeállítást sokszorosítjuk, kiosztjuk a dolgozóknak, s ezentúl mindenki német nyelven tárgyal majd a külföldiekkel.

És Loviscsák Pepi munkához látott. Összegyűjtötte és németre fordította azokat a fontos kereskedelmi szak- kifejezéseket, amelyeket leggyakrabban használnak nálunk az elárusítók.

íme, mutatóban néhány!

„Hol él a kedves vevő, a holdban?”

„Ne tessék válogatni, ez van! Veszi, nem veszi, nem kap mást!”

„Nem látja, hogy a másik vevővel tárgyalok? Vak maga?”

„Nem a ruha szűk, biztosan uraságod szeret jókat enni!”

„De háklis a kedves vevő, de háklis!”

„Mit akar maga a vásárlók könyvével? Most tanul írni?”

„Asszonyom, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen!”

Az igazgató nagyon elégedett volt a Loviscsák-féle szótárral. Minden kifejezést figyelmesen elolvasott, megrágott, majd így szólt a szerzőhöz:

— Remek, kitűnő! Loviscsák kartárs, legyen szíves,

I

még azt fordítsa le, hogy „Leltár miatt zárva. A legközelebbi bolt a Hintaló utca 4. sz. alatt”... Hátha szükség lesz erre a kifejezésre is! És akkor aztán'jöhetnek a külföldiek, felkészülten várjuk őket!!!

K. GY. M.

— Félsz-e öcsém? •— kérdezte később.

— Nem én! — lódítottam.

— Legény vagy már... A szüreti bálon már táncolhatsz.

Ebédet nem kaptunk, szőlőt ettünk kenyérrel.

Felváltva kerültük a szőlőt. Az első úton keményen szorítottam a fokos nyelét, és minden rendbe bekandikáltam. Ha megrezzent egy-egy levél, máris megmerevedtem, és szívem a torkomban kalimpált. Aztán beleszoktam az új munkakörbe. Két hétig tartott a csősz élet, tolvajra nem akadtunk.

Egy szép ősz eleji napon megkezdődött a szüret. Minden testvér, minden rokon hivatalos volt. Egy sorban ketten-hár- man is szüreteltek. Csattogtak az ollók, zörögtek az edények, nóta kavargóit az ökörnyálas levegőben.

Gyorsan teltek az edények. Akadt tőke, amely egy puttony- nyi szőlőt ajándékozott. Teltek a kádak, fordultak a szekerek. Otthon, a faluban szorították ki a mustot a régi faprések.

Jó íze volt az első termésnek. Használt a szép, napos idő.

Szüret után, amikor már elforrtak a mustok, meghirdették a szüreti bált. Sok tanakodás után úgy határoztak a rendezők, hogy az új szőlősgazdák első szüreti bálját a hegyen tartják meg.

Sok bort eladtunk addig. A mézsárga, zamatos ital kellette magát. A faluban ilyen jó bort nem ivott senki az első szüretig. A gazdák többnyire otellót és nohát termeltek, a gróf borából sosem ihattak. Ittak az új gazdákéból.

Annyi pénz egybejött, hogy új kémény került a házra, borjú az istállóba, ruha mindenkire. Cipőt csak a bátyám kapott. Öt már legényszámba vették.

Vigasztalni kezdett az anyám. — Neked is jut jövőre — mondotta bizakodva... Egyszerre nem lehet mindent előteremteni.

Mondhatott bármit, csak a bál járt az eszemben. A zene, a tánc, a szüreti felvonulás. Táncolni nem lehet cipő nélkül.

Kiöltözve, cipő nélkül, mégis ott voltam a forgatagban. Gyönyörű volt a felvonulás. Elöl két árvalányhaj-kalapos legény lépkedett, pitykés dolmányban, fényes csizmában. Vállukon rúd hasalt, bilingekből szőtt hatalmas szőlőfürttel. Utánúk bokázó magyar ruhás lányok következtek, mögöttük pedig az ünneplőbe öltözött, büszke tartású, új szőlősgazdák lépegettek. Hátrább, a kisbíró olvasott fel mókás hirdetéseket, sűrűn pislantva az öreg bíró felé, aki egy boroshordó tetején kocsi- kázott, fehér gyolcsgatyában, pipáját sanyargatva. A sor közepén a zenészek húzták a talpalávalót, hátuk mögött szama- ras kocsi cipelte a maszatos cigánypurdékat. Kurjongatás, nó- tázás rezegtette szüntelen a levegőt.

A bál kora este kezdődött. A nádtetős présház előtt ott volt a falu apraja, nagyja. Pattogósat, vígat húzott a zenekar. Röpködtek a szoknyák, csattogtak a cipősarkok, kedvet adott az erős újbor.

Gyönyörű, holdvilágos este volt. Szél nem moccant, szellő nem rezdült. Az égbolton égtek, tündököltek a csillagok. Ragyogtak a szemek is: sosem látott ily vidám népet a grófi pince.

Örült mindenki, csak én búsultam. A cipő miatt. A sövény mögül lestem a párokat. Bátyám kimagaslott a körből. Izzadt, pirult a nagy pörgésben. Én fáztam, remegtem.

Ki tudja meddig szomorkodtam félrehúzódva, amikor hirtelen kéz nehezedett a vadamra. A bátyám keze.

— Táncolnál, öcsém? — kérdezte gyengéden. — Itt a cipőm... Pöröej egyet... Megvárlak odébb, a fa alatt.

Mintha megfordult volna velem a világ. Alul volt az ég, felül az emberek...

Legfelül a bátyám.

NEMESBÜKI ANDRÁS