Tolna Megyei Népújság, 1979. október (29. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-28 / 253. szám
A IvÉPÜJSÁG 1979. október 28. A kastély intézet „Az otthon lakója tudjon ellentmondás nélkül szót fogadni a közösség megbízó ttjainak. A játékban többet ér a becsületes vereség, mint a becstelen eszközökkel kivívott győzelem.'' (Részlet az Etikai beszélgetések című foglalkozások októberi anyagából.) A nevelőotthon sarkig tárt kapujáig rohannak a gvere- kek. Egy idegen elé. — Valaki jött! — Néni! Néni, értem tetszett jönni? — Nem érted jött! Engem tessék elvinni! Meg tetszik látni, milyen jó leszek. — Drága gyerekek, ne haragudjatok, de... Ááá... akkor a néninek már biztosan van otthon gyereke. — Van...nak. — Akkor nem is tetszik hazavinni minket. Maradunk... Biztos. * Kovalcsik Antal, a faddi nevelőotthon igazgatója nyugtatgat zavart szégyenemben. — Néhány hete vettek magukhoz nevelőszülők két gyermekünket, azért -az általános reménykedés. — Ugye nagyon szeretik őket? összemosolyognak a nevelőtanárok. — Mit gondol, lehet ezt másképp csinálni? Csak szívvel, csak szeretettel. Nem kérdés ez közöttünk. — Azzal sorolni kezdik, ki hány éve szolgálja a gyerekeket. — Én — mondja Schütz- ler Andor — 15 éve. De három éven keresztül gondolkodtam azon, hogy elhagyom a pályát. Nem tudtam. Itt vagyok. A másik nevelő, Szalontai József. — 1956-ban kerültem ide, gondnokként. Aztán elvégeztem a tanárképzőt, hogy közelebb kerülhessek a gyerekekhez, köztük dolgozhassak, amíg csak futja erőmből. — És ha — tegyük föl — nem kapna fizetést, csak élelmet és ruhát? Mintha a világ legtermészetesebb kérdésére kellene válaszolnia: — Ha nem lenne családom, nem kétséges, hogy minden áldozatot vállalnék. — Nehogy azt higgye, hogy ez csak amolyan beszéd — veszi át a szót. az igazgató. — Nálunk majdnem mindenki törzsgárda- tag. Van, aki már 1948-ban, a nevelőotthon-hálózat kiépítése idején is itt dolgozott, nyomorúságos körülmények között. Az elhagyott kastélyok — köztük ez a Bartal-kastély is — telve voltak a háborús évek árváival, külföldön maradt foglyok gyermekeivel. Csend van. Emlékeznek. Később az igazgató mondja tovább: — Huszonhárom éve dolgozom itt. Ez a kis szoba, ahol most is ülünk, sok álmatlan éjszakára emlékezhet. Régebben, mi nevelők, de beleértve a szakácsnőt és a takarító nénit is, gyakorta küzdöttünk kétségekkel, lelombozódva gondoltunk a gyermekek jövőjére. Akkor még a község vezetőivel sem volt olyan jó kapcsolatunk, mint most. — Látványos, gyors eredmények? — Ma sincsenek. Évek kellenek ahhoz, hogy bizonyos értékítéletet tudjunk kialakítani emberpalántáinkban. Nem könnyű feladat, hiszen 103 gyermekünk van, köztük nem egy túlkoros. Előfordul, hogy egy csoportba tartozik a tíz és a tizenhat éves is, mert egy tananyagot tanulnak, egy osztályba járnak. És befogadunk olyanokat is, akiket Szekszárd mind az öt iskolájában hiába próbáltak megkötni. Ők az úgynevezett „problémás” gyerekek. így aztán az is tény, hogy 1965 óta csökken az általános értelmi színvonal. Igaz, ma más helyzettel kell szembenéznünk. Ma főként nem árvák, inkább az elviselhetetlen szociális és családi körülmények közül kiemeltek kerülnek ide. Az okok, sajnos, nagyon is közismertek. A legfájóbb és legsötétebb ügyek azonban azok, amikor a gyereket „ottfelej- tik” valahol. Itt kezdődik a mi munkánk. Életeket kell újra elindítanunk., Iskolába kerülnek, szakmát adunk a kezükbe. Még az egyetem elvégzéséhez is tudunk segítséget adni. — Megbízhatóak a gyerekek? — Többnyire igen. Külső iskolába járnak, a falubeliekkel barátkoznak. A szakmunkástanulók pedig bejárnak Szekszárdra. — Jó lenne arra gondolni, hogy szeretik az intézetet. Az igazgató feláll és elém teszi a szökési füzetet. Rub-' rikák sora. Ki, mikor szökött meg, kinek jelezték az eltűnését, ki hozta vissza a gyereket. — Ennyi év után sem tudtam rájönni arra — töpreng —, hogy miért nem tapadnak meg néhányan. Lehetőségeinkhez képest igyekszünk őket legjobban ellátni, szülőként közeledünk hozzájuk. Hiába minden. ■ Évente 7—8 mindig elillan. Igaz, ők általában túlkorosak. Otthon kötetlenül élhettek, negatív értékszabályok között. Itt nem képesek elviselni a napirendet, a ház rendjét, a kötöttséget. — Elkallódhatnak? — Sajnos, igén. Egy példa: az egyik fiú 1978. január 22-én elszökött. Ezt a gyereket azóta nem látták. Nálunk van a személyi igazolványa és a munkakönyvé is. — Széles a bugaci határ, benne leszek bújdosó betyár? — Hát, nemegyszer Makó környékéről kerülnek elő. De inkább csak valószínűsíteni tudjuk hollétüket. — Nem az önök kötelessége felkutatni őket? — Az intézmény kötelessége... Néhányszor megpróbáltuk, de nincs sok esélyünk. Ha valahol megjelenünk, a riadólánc működésbe lép. Egy azonban bizonyos. A gyerek van valahol és az is biztos, hogy nem jár iskolába. Szerencsére ez ritka eset. Segítségünkre van a rendőrség és a GYIVI is. — Büntetés? — Nem büntetünk. Ha egyikük az édesanyjához ment, mert már nem bírta nélküle — annak ellenére, hogy az anyja ellökte magától —, nem szólok semmit. Még a havi 30—40 forintos zsebpénzének a felét se vonjuk meg, mint más esetekben szokás. Nincs szívünk hozzá. — Hogyan értékelik saját magukat az elhelyezettek? — Minden második héten beszámolnak a csoportok tanulmányi, fegyelmi és munkafelelősei az eredményekről. Otthontanácsunk is van, 9 gyerek kormányozza. — Tehát nem igaz az, hogy még a legrosszabb család is jobb, mint az állami gondozás. — Nem, nem! Tiltakozom! El se tudja képzelni, milyen körülményekből mentünk ki gyermekeket. — Ez az elnevezés, hogy „állami gondozott”, nem túl szerencsés. — Sőt, bélyeg! Épp eleget törtük a fejünket egy helyesebb kifejezésen a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Társasága, az Állami Ifjúsági Bizottság, az Oktatás- és Egészségügyi Minisztérium szakembereivel, legutóbbi konferenciánkon, október 9—10-én. Legyen intézeti elhelyezés? Rideg kifejezés. Vagy kollégium... Más a tartalma. Azt hiszem, a gyermekotthon elnevezés mellett kötünk ki, ez a legbarátságosabb szó. — A tanácskozás címe: Az intézeti nevelés pszichológiai kérdései. Miről volt tulajdonképpen szó? — Arról, hogy végre meg kell oldani azt, hogy a 0—18 éves korú, intézetben elhelyezett gyerekek kevesebb töréssel kerüljenek az életbe. A konferencia végső állásfoglalása az, hogy olyan intézeteket kell létrehozni, ahol 3—18 éves korukig együtt lehetnének a gyerekek és ahol differenciáltabban lehetne az igényeket kielégíteni. — Az ön korreferátumának témája az volt, hogy „Mi nehezíti a közösségek fejlődését?” Nyilván a megye nevelőotthonainak helyzetéről számolt be. — Arról volt szó, hogy a gyerekeket 18 éves korukig nem volna szabad annyi változásnak odakínálni. Ugyanis, ha ma nálunk egy újszülött a csecsemőintézetbe kerül, jó esetben ott marad 3 éves koráig. Ha kevés a hely, már két és fél évesen átkerül a hőgyészi óvodába. Épp, hogy 6 éves, ha- fiú, máris mehet Nagyrrá- nyokra, az alsótagozatos fiúnevelőbe. Az 5—8. osztályt már Faddon végzi és a középiskolát esetleg megint máshol. így nagyon nehéz közösséget szervezni. A gyerekek ötven százaléka évenként cserélődik. — Távlati tervek? — Elsőtől a nyolcadik osztályos közösségek létrehozása. Hamarosan kezdjük az építkezést. — ön — mint erről írtunk is már — három munkatársával együtt Állami díjat érdemelt ki. Ez nagyon magas elismerés. — A legnagyobb öröm és elismerés az, hogy minden évben felkeres 20—25 volt tanítványom. Mintha hazalátogatnának. Nem a szó, nem a köszönet a fontos. Elég, ha a karácsonykor megajándékozott kis gyér- * mekek boldog mosolyát érezzük magunkon. Akkor már mindent megkaptunk az élettől. RUSKÓ N. JUDIT Az öregasszony mindennap délután kettőkor érke- --------------------■—" zett a Múzeum-kertbe. Leült a forgalomtól legtávolabb eső padra, és várta, hogy a galambok észrevegyék. S okéves megszokás eredménye lehetett, hogy pár perc múlva a lomha kékesszürke madarak körözni kezdtek a feje felett. Mintha csak szalmasárga kontyáról ismernék meg. Az öregasszony türelmesen kivárta, míg legalább ötven galamb téblábolt, búgott, körözött előtte, csak akkor nyúlt jóságos mosollyal a szatyráért, amiben magot hozott nekik. Ez a menetrendszerűen érkező jóságos mosolygás megfiatalította ráncos arcát. — Csupa öröm lehet ennek az öregasszonynak az élete — gondoltam szinte irigykedve, míg ő megdicsőült mosollyal állt a surrogó gyülekezet közepén és vigyázva, gondosan szórta közéjük a magot. — Csupa öröm és teljesség. Áron fiam akkoriban még kiskocsiból szemlélte a haszontalan világot. Naponta kikocsikáztattam a Múzeum-kert füvére. Evett, aludt, a kocsi körül mászási, hasoncsúszási gyakorlatokat végzett. Néha, nagy ritkán megpróbált felállni, mint ahogy azt az afféle majdnem egyéves csecsemők szokták. A járókelőkkel, sütkérezőkkel nem sokat törődött. Ha azonban madár repült át felette, arra azonnal felfigyelt. Pufók arca határozott lett. Kékesszürke szemeivel követte a madár röptének ívét, és ha az leszállt vagy eltűnt előle, bosszúsan szusszantott egyet. Ügy gondolom, nehezen fogadta el, hogy a madarak ilyen különös helyzetben legyenek minden más élőlényről szerzett tapasztalatához képest. Hiszen a gondozásával megbízott személyek: anyja, apja, nagyszülei, és még néhány állandónak tekinthető alkalmazott — a barátaink — nem ilyen módon használták a teret. Igaz, hogy ezek közül az erősebbek (apja, nagyapja) néha őt is felröpítették a padló és a mennyezet közti térbe (két karjuk segítségével és hangos „hórukk!” kiáltásokkal), de Áron érezhette, hogy ez nem természetes állapot. Legelső születésnapja előtti héten Áron elindult a maga két lábán birtokba venni a világot. Foteltól fotelig, asztaltól ölelő karjainkig botladozott, degeszre ette magát a produkcióért járó édességekkel, de egyáltalán nem titkolva azt, hogy nemcsak a mi határtalan örömünk sarkallja teljesítményre. Határozatlanul járt, billegett, de ki tudta használni végső menedékét, a seggrehuppanást is. Láttam boldog arcán este, hogy legszívesebben állva aludna, de akkor már olyan fáradt volt, hogy a rácsba kapaszkodva sem tudott felállni. Másnap délután a Múzeum-kert füvén folytatta az önálló járásgyakorlatokat. Kiskocsiját tolta maga előtt, majd elengedte, és nekivágott a nyílt mezőnek, öt-hat méter megtétele után elbizonytalanodott, pislogott a kiskocsi felé és felém. aki az újság fedezéke mögül figyeltem téblábolását. Csakis pedagógiai okokból nem segítettem neki. Hagytam, hogy seggrehuppanjon és visszamásszon a kiskocsihoz. Az öregasszony közben megérkezett és kelletni kezdte magát a galamboknak. Azok persze jöttek is: könnyű lebbenés- sel vitorláztak a homlokzatról, nagy szárnycsattogtatással repültek a közeli fákról. Áron fiam csak úgy kapkodta a fejét, hogy mindet lássa. Állt a kiskocsi mellett, kapaszkodott, a csodálkozástól nyitva maradt a szája is, és miután végképp megbizonyosodott a repülések irányáról, elengedte a vázat, és határozottnak tűnő léptekkel elindult ezt az összeesküvést felderíteni. A füves teret és a kavicsos ösvényt elválasztó határig csak ritkán mászhatott el, megtiltottam, mivel a sárga kavicsokat valami belső indítéktól vezérelve elemózsiának tekintette. No nem valami mindennapos tápláléknak, amit egyszerűen meg kell enni, hanem ínyencfalatnak. Ha hozzájutott, percekig válogatott a kavicsok között, mire egy olyan tényleg megenni való darabot talált, amit két ujja közé fogva szigorú arccal megszemlélt, majd áhítattal a szájához emelt. Mózes Lajos: Galambtörténet Persze addigra ott termett a gondozásával megbízott személyek közül valaki, hogy elvegye azt a bizonyos, tényleg megenni való kavicsot. Áron ezt ilyenkor mindig rablásnak tekintette, és dühösen csápolt kezeivel az elkövető ellen. Később belenyugodott, hogy erősebbek vagyunk, úgyis elvesz- szük, csak rezignáltnak is nevezhető mosolya jelezte: pontosan tudja, hogy belőle élünk és megvan a véleménye rólunk, hogy nem adunk részt az általa szerzett zsákmányból. De ez alkalommal a kavicsok sem tudták letéríteni útjáról. Igaz, hogy majdnem hanyatt esett a fű és az út közötti pár centis szintkülönbségtől, de ez csak gyorsította lendületét. Az öregasszony és a galambok már csak tíz méterre lehettek tőle, amikor az ösvény másik szélében megbotlott. Hasra esett. Nem sírt, csak feküdt a földön, és nézte a nyüzsgő galambtömeget. Ügy gondolom, az öregasszonyról tudomást sem vett, aki mint lizői Szent Teréz szórta az eledelt az ég madarainak. Megdicsőült mosollyal, és mindig odahintve egy keveset, ahova kell. Némely galamb a kezéből csippentette ki a magot, de a többség a földről szedegette szorgalmasan. Otthagytam pihenő- és figyelőhelyemet, mert Áron fiam már eddig is túl messze került tőlem. Azonban mire odaértem volna, már nagy nyögések közepette felállt, anélkül, hogy bármibe kapaszkodhatott volna. Ment a galambok felé. Sietősen, meg-megtorpanva, mint aki tényleg utánajár valaminek. A galambcsapat legszélén csipegetők nem ijedtek meg tőle. Kitértek előle, de csak egy-két méter távolságra. Ahogy haladt beljebb, mögötte összezárult a szemezgető gyülekezet tömege. Boldognak láttam Áront. Arca egészen ellágyult, mint aki régen nem látott testvérei közé jutott, kis kezével megpróbálta magához ölelni a hozzá közel levőket, tőle addig soha nem hallott változatos hangon gagyogott és ,.guj-guj”-ozott feléjük. Ahogy az öregasszony elé ért, végigmérte csatos cipőjét, harisnvás lábát, kockás-mintás szoknyáját. szürke kabátját, aranykeresztes nyakát, de amint elrévült arcához ért volna a szemlélésben, seggreesett. A galambraj úgy röpült fel helyből, mintha egy test lett volna. A gyávábbak messze röpültek, de a zöme nem tágított. Ott röpködtek Áron fiam kopasz feje felett, aki harsányan röhögött rajtuk. Igen, röhögött. Mert van a nevetésnek egy olyan fékevesztett állapota, amit már csak így lehet megnevezni. Ült a kavicsokon, és fogta a hasát, úgy röhögött _ Az öregasszony felriadt révült állapotából, előbb Áronra nézett, majd rám. Sok öröme nem telhetett bennünk. Áron fiam röhögött, én pedig mosolyogtam. Résztvevőén ugyan, de nem biztatóan. Toppantott egyet indulatosan a lábával, és arrébb sétált vagy öt métert. A galambok követték és izgatottan búgtak. Ismét futott a galambok közé, akik már gyanakvóbbak voltak vele szemben, és páran elrebbentek előle. Ettől Áron ismét nevetőgörcsöt kapott. Egy darabig képes volt állva nevetni, de aztán elveszítette egyensúlyát és a földre huppant (pelenkába csomagolt alfelére). A galambok ismét felröppentek Áron fiam harsány röhögésétől kísérve. Az öregasszony felém fordult. — „Vigye innen ezt a kölyköt!” — kiáltotta indulattal. Talán, ha nem így mondja, arrébb viszem Áront. De az indulat indulatot kelt. Vállatvontam és kicsit közelebb sétáltam. Már régen nem néztek ennyi gyűlölettel rám. Egészen meglepődtem tőle. Végül az öregasszony Unta meg a farkasszemnézést, és leült egy távolabbi padra. — „Nincsen semmi, kicsikéim...” — szabadkozott a kolduló galamboknak. Olyan hangsúllyal, hogy értsék meg: majd, ha ez a két pogány eltávozik, akkor lesz. A galambok azonban ahelyett, hogy visszarepültek volna a múzeum homlokzatára és a környező fákra kivárni elvonulásunkat, racionálisnak bizonyultak. Áron fiam környékén maradt magokat kezdték felcsipegetni egy idő után. Áron ült a kavicsokon, és nézte az egészen közel merészkedő galambokat, fürge verebeket. Arca komoly volt, mint akinek sikerült felfedezni valamit. Nagy nyögésekkel felállt. Látszott rajta, nem is tudja, merre induljon el, hiszen annyi a galamb körülötte. Végül esetlen futással elindult. A galamb, akit kiszemelt, azonban felrebbent előle. Áron megállt és nevetett. Igen, akkor már nevetett. Csengő el- elcsukló gyereknevetéssel. A többi galamb ügyet sem vetett sem Áronra, sem az öregasszonyra. Szemezgették a kavicsok közül a magot. — Látod, vénasszony — gondoltam magamban —, ez az igazi békés egymás-mellett-élés. A galambokat nem zavarja Áron tipegése. Kicsit arrébb rebbennek és kész. — Éppen készültem megmondani neki mindezt, amikor az öregasszony felugrott a pádról, és két karjával hadonászva, hangos „hess, hess!” kiáltásokkal űzni kezdte a galambokat, akik, gondolom, az első pillanatban alig akartak hipni a hallószerveiknek. Hiszen lizői Szent Teréztől nem ezt szokták meg, de végül valamennyien elrepültek. Áron fiam magára maradt, és bámult a madarak után.----------------------A vénasszony kihúzta magát, és elindult a k apu felé, félig kiürült csomagját haragosan lóbálva. Valamit motyogott istenről, ahogy elhaladt mellettem, de nem túl hangosan, így nem értettem. Néztünk utána Áron fiammal. Leguggoltam mellé. — Látod? — kérdeztem tőle jól tagolva és intve a fejemmel. — Ott megy az első ellenséged, az a néni... De Áron fiam akkor már nem figyelt ránk. Lehuppant a földre valami alkalmas és tényleg olyan kavicsot keresni, ami minden szempontból megfelel. Amikor végre talált egyet, két ujja közé fogta, szigorú arccal megvizsgálta, hogy minden szempontból alkalmas-e, majd felém nyújtotta: egyem meg, hiszen úgyis elvenném tőle, amilyen önző vagyok. A nevelőotthon
