Tolna Megyei Népújság, 1979. október (29. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-21 / 247. szám
10 ^NÉPÚJSÁG 1979. október 21. Fischer Lajos : ŐSZI KÉPEK Fischer Lajos Szekszárdon él: magyarországi német nemzetiségű író. Tagja a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége keretében működő irodalmi szekciónak. Első, német nyelven írt elbeszélései 1974-ben jelentek meg. Az itt közölt írás a Die Holzpuppe (Fabábu) című prózagyűjteményben je- lent meg 1977-ben. ________________________________ Élet és irodalomest Faddon Első ízben került sor megyénkben az ismert és népszerű hetilap képviselőinek találkozására olvasóikkal. Az elmúlt hétfőn a faddi Váci Mihály., klub vendége volt Faragó Vilmos főszerkesztőhelyettes, Katona Éva, Pintér Tamás és Alföldi Jenő. A késő esti órákig tartó beszélgetésre nemcsak helybeliék jöttök el, hanem érkez- ték vendégek Szekszárdról és Bonyhádról is. Jelen volt Csányi László és Ordas Iván is, aki a vitát vezette. Az egyre elevenebbé váló beszélgetés során rengeteg kérdés hangzott el, melyeket felsorolni nincs módunk, így inkább a válaszok tükrében térünk vissza az elhangzottakra. Faragó Vilmos utalt arra, hogy a lap nem óhajt valamiféle „kijáró” funkciót betölteni, hanem általános érvényű jelenségekre igyekszik felhívni a figyelmet. Ez indokolja a riportok gyakori névtelenségét, a csak betűjellel jelzett, vagy éppen fiktív neveket. A jelenség fontos és nem a név. Az olvasók előtt esetleg „rázósnak” tűnő írásokért az ÉS soha nem részesült semmiféle retorzióban. Külső munkatársakkal dolgoznák, akiknek 90 százaléka nem a fővárosban él és már ezek problémaérzékenysége révén se tudnak egyetérteni a lap szerkesztői azzal a gondolattal, hogy az ÉS netán Budapest-centri- kus lenne. Tagadhatatlan viszont, hogy újabban mintha kissé jobban elhajlottak volna a címben jelzett „élet” oldalára, a több méltánylást igénylő „irodalom” rovására. A lap egyik bonyhádi olvasója elismeréssel szólt az írások mögül kisejlő írói hitről és ügyszeretetről. Ahogyan Katona Éva mondotta, az ÉS-nek továbbra is elhatározott célja a gondolkodásra késztetés, ha kell a közös kétkedés, de mindenhogyan az, hogy a tőle telhető eszközökkel erősítse a gondolkodó ember pozícióját. Gyerekként még ott vannak számunkra a mesék. Csodálatos mesevilággá válik minden; néhanap álmodunk: beleálmodjuk magunkat e korlátlan lehetőségű világba: magunk is hősökké leszünk, mindent legyűrünk, mindent elérünk. Aztán évek múltán az álmodozásokból már csak várakozások, emlékek maradnak. Ilyen várakozásokkal a lel- ketek mélyén kerekedtek fel akkoriban. Ostorral a kézben ültetek a szekéren, siklattátok a kaszát a száraz gabonában a mélán derengő mezőkön, kora reggeltől késő estig kapáltátok a szőlőt, még törékeny lányként vállaltátok a ház körüli teendőket és lelketek mélyén ott fészkelt a belső várakozás, vágyakozás. Formát alig talált, csak reménykedtetek, hogy egyszer majd valami- nagyszerű történik veletek. Híres ember egyikünkből sem lett, nem terveztünk hidat, rólunk könyvekben sem fognak olvasni. Mi csak „az emberek” vagyunk, akik korán kelnek ki az ágyból, aztán rohanás a villamoshoz, buszhoz. Egyik nap olyan, mint a másik. Hiszen mi vagyunk a „Jóska”, a „Tóni”, a „Miska”, a „Rézi”, a „Ná- ni”. Ott állunk a boltokban a pult mögött, ott ülünk a teherautók volánjánál, de ott találni minket az építkezésnél. éttermek forró konyháiban, és mi óvjuk a szőlők zöldjét is. ötven-hatvan évesen alig jegyzi az ember a napokat. Csak úgy kerülik egymást. A holnap a mát, mint a ma a tegnapot. Ugyan mire számítunk még... A szőlősorok közt sétálgatunk... Néha egészen fura gondolataink támadnak. Megállunk, letöröljük homlokunkról az izzadságot, átnézünk a szőlősorok közt. Húsz-harminc éve, mintha azóta megfakultak volna a színek. Aztán mégis megaragadjuk a permetezőkannát, a kapát, és minden megy tovább. mint tegnap, tegnapelőtt. Az alig jegyzett napokból idővel kérdések kerekednek. Az őszi táj méla töprengése, a fúvósmuzsika széles jókedve, az iskolatársak ősz feje. ötven-hatvan évesen minden kérdőre fordul. A gondolat sem ömlik szavakba, ott rejtőznek a kérdések a szemekben. „Valami bajod van, Rézi?” „Nem, semmi.” „De, úgy elmerengtél.” „Á, csak úgy jön.” No, igen csak úgy jön. Ránk tör a pincében, régi barátok kellemes társaságában. Ősz haj, csendes mosoly. Bort töltenek a poharakba. „Jó borod van, hallod”.' „Hogy jó?” „Nézzétek csak a színét! Mint az arany, úgy csillog!” „Pompás ital!” Csak a férfiak — kezükben a pohárral — öregek és agyonhajszoltak. De a bor olyan, akárcsak harminc, negyven évvel ezelőtt... És hiába a poharak vidám csengése, mindig megmarad a csendes visszafogottság, egy merengő pillantás. Lent látható még az ismert táj, minden köve, de egyre kevesebben lesznek, akik egy nyárutói vasárnap a pincék előtt ülnek. Észre- vesszük-e a füvet, amely együtt szárad az idővel? Egyik nap követi a másikat. A vasárnap után már ott is a hétfő. Hogy mi értelme? Ülünk a kerti asztalnál. Rajta kalács és bor. ősz hajjal, megfáradt kézzel. Nyárutói nap. Egyik követi a máiskat. No igen. A fű, a mezei virág idővel elfony- nyad. A tavasz új hajtásokat bújtat a földből: ki gondol még a régire?! Nem volt könnyű sorunk. Azt hittem sose érek a tábla végére, amikor aratáskor apám kezembe nyomta a kasza nyelét. Az első aratás! Anyám némán is biztatva járt a sarlóval a nyomomban, aztán meg úgy tűnt, hogy az égbolt majd szétpattan a forróságtól, mégis milyen boldog voltam! „No, Feri, most már győzöd a legnehezebb munkát is”, mondta apám a vacsoránál. Anyám a legjobb falatokat tette elém. „Na és holnap? Hogy láttok munkához holnap? Megnézem, mi van a szénával.” „Tudod, milyen érzés volt az, Rézi?! Minden tagom sajgott a nehéz munkától, mégis testet-lelket megrázó öröm járt át. Csodaszép dal kelt szárnyra bennem, a földek, a rétek, tarlók dallama, és én mindebben a te mosolyodat láttam. És vasárnap délután végig- barangoítuk a mezőket. Emlékszel még? Elmentünk a szőlők, a tarlók mellett, ahol már fiatalon is keményen kellett dolgoznunk, mégis milyen csodásnak és ünnepinek tűnt minden. Örömmel töltött el bennünket, hogy mi ketten, minden munkával végzünk, a mezőn, a réten, a szőlőben. Mintha mesebeli alakok lettünk volna, akik mindennel megbirkóznak, és a világ minden szépségét mosolyukban hordják.” „Szép idők voltak, Rézi!” „Eszedbe jut még a pünkösdi lovaglás, meg a susogó májusfák, amiket én állítottam Szerdahelyi Sándor rajza neked?” Apró dolgok, egy pohár, egy csésze, egy szék, helyünk 'az asztalnál, mindennek megvolt a maga története. A régi csésze, azzal a mókás kutyussal az oldalán ott áll ma is a vitrinben. Azokra a szép napokra emlékeztet, amikor Évike kezében a Csészével tipegett utánad: Mami, még tejet, Éviké még tejet kér. Bensőséges, szép idők voltak. Amikor Évike beszélni tanult. Az maga volt a boldogság. A mindennapok szépségei, amelyek boldoggá tudnak tenni. Hogy ízlett még a legsoványabb étel is, ott az árokparton. Körül-körül csak a sárga tarló, itt-ott vidám pacsirtaszó, egy kis szalonna, kenyér, savanyú uborka, friss víz a fekete cserépkorsóból. Mi voltunk a Schnei- derék. Te, Évike és én. Évike a fák alatt játszott, aztán meg mögöttünk tipegett a mezőn. A tücsök és a hangya . Ebédidőben meséltél neki, és komoly hangod, mely már iskoláskorunkban is olyan kedves volt nekem, körüllengte álmomat. Aztán Évike is csicseregte: Volt egyszer egy tücsök és egy hangya... Ha nem is láttalak benneteket, azért a hangotokkal együtt álmodtam, s ez úgy megnyugtatott. A feleségem voltál már rég, mégis úgy figyeltem a hangodra, mint egy szerelmes fiú, örültem, ha mellettem ültél, boldog voltam, ha a te kezed nyújtotta a kenyeret. Te voltál a boldogság, amelyet már a legszebb gyerekkori álmaimban megálmodtam. Emlékszel, amikor Éviké iskolába került. Órék hosszat ültünk az asztalnál. Hallgattuk az iskolai történeteket. Mindig úgy tűnt, mintha te lennél, a te hangod, a te mosolyod, a te arcod, abból az időből, hogy még iskolába jártunk. Amikor az a kicsi lány egy pillantásával boldoggá tett. Évike férjhez ment. Szünidőben az unokáktól hangos a ház. Ülünk a kerti asztalnál és töprengünk mindenfélén. Kalács és bor az asztalon. Hatvan-hetven évesen mire is számítson még az ember? Ülünk egy kicsit az őszi fényben. Hatvan- hetven évesen alig jegyzi az ember az időt. Csak úgy kerülik egymást. A holnap a mát, mint a ma a tegnapot. Nincs is mire számítanunk. Az alig jegyzett napokból idővel kérdések kerekednek. Az őszi táj méla töprengése, az ősz haj, a fáradt kezek. Évek múltán minden kérdőre fordul. Itt ülünk a kerti asztalnál. Kalács és bor. Nyárutói nap. Egyik követi a másikat. Egyéb? No igen. A mezei virágok lassan elfonnyadnak, csak a tavasz csal ki új hajtásokat a földből. Fordította: Wolf art János BENYEI JÓZSEF: Csókafű A kő csak télen fekete Fehér a mezők levele Feszül az álmos nyárfaág keresztnek képzeli magát Micsoda furcsa kapcsolat bárányok űznek vadlovat Egyedül minden egyszerű Szívemen nőj• ki csókafű KISS BENEDEK: Két futamocska Valamikor könnyű voltam, könnyű fiú, könnyű, — s könnyé koptam, könnyű lettem: könnyű! Valamikor büszke voltam, büszke fiú, büszke — s üszke vagyok, már csak üszke: üszke! CSANADY JÁNOS: Mint alvó, nagy ősállatok A kukoricát letarolták, pipál a föld csendesen, ködöt ereget, gőzölög, nem takarja már semmi sem, csak néhány megmenekült gaz, őszi muhar, amely a gépek magas lába alatt megmaradt, * ők hirdetik, él még az élet a többi, arany, sárga fog, kipergett szem már a magtárban, vagy a szárítóban forog, avagy gazdáknál a padlásban, mert disznó hizik a hidlásban. A kis mezei bogarak nem döngicsélnek, megdermedtek, Alföldem, terád gondolok én most, és a szivem meleg, bejárom a betonblokk házak tág űréit, a satnya gyep poros partjain elmélázok, jó a szoba, jó a meleg, jó a fehér papírra fekete kis bogarakot rakni sorra, melynek egyik sem meredt, őrzik nyarad, őszöd, teled, okkor is, ha már letaroltak mezőid, némán fénylenek a szántott rögök, őszi földek, s mint alvó, nagy ősállatok, csak ködös i'árlatuk szuszog. Könyv Túl a szerelmen Remek a Modern Könyvtár prózai sorozatához tartozó új kötétecske c írni api mottója: „A legüresebb dió reccsen a legnagyobbat, ha rálép az ember. Hát kérem, így van ez.” így van ez, gondoljuk magunkban mi is... A 376-os számú zsebkönyv az ismert nyugatnémet író, Martin Walser művét tartalmazza, címében is nosztalgiákat ébresztve: Túl a szerelmen. Walser 1927-ben született, s a háború utáni, sajátos utat bejáró, lelki ismeretének elkötelezett nyugatnémet írónemzedék tagja. Ez a generáció kezdetben a neves Gruppe 47 keretéi között próbálta meg az újfajta Németországot látleletezni, s a németség elveszített lelki- ismeretét és becsületét visszaállítani. Az író hazájában népszerű alkotó: a csoportjelleg különben sem zárta ki egyéni írói arculatok kialakulását. Walsernél ez gondos lélékrajzot, szellemes-ironikus modort jelent, valamint társadalmi méretű jelenségék és egyéni sorsok tragikus összeütköztetését. Úgy mondtuk: népszerű. Ez Nyugaton fölöttébb kétértelmű jelző, ti. kinék-kinek az. Lehet korrumpált kiszolgáló és rebelliske- dő partizán, az író eszerint méretik meg. Ha konformista, úgy a polgári lektűr élvezőinek kedvez: ha lázad, akkor a politikailag „gyanús” baloldal emlegetett alkotója. (S ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy ez a nyugati politikai baloldal amúgy is meglehetősen sók színű, bizony gondot jelent a kötelező beskatulyázás aprólákosságot, értelmetlen pedantériát jelentő igénye.) A kisregény utószavának értő szerzője, Bor Ambrus szerint a „vörös” jelző (értve az íróra) irodalmi értékmérőnek is jó. Walser a náci múlt és a mai nagypolgári restauráció okos- gunyoros leleplezője. Ezért van az, hogy egy-egy figura mögött ott az egyént torzító társadalom kórképe is, a gyötrött magánember konfliktusai is társadalmi eredetűek. Nem könnyű ezeknek az íróknak — jól belátható módon, hisz egy gazdaságilag erős, bár rovott múltú, prostituált társadalom új, békebeli felemelkedésének is krónikásai, s nehezíti helyzetüket, hogy ennek az államnak a polgárai többek között dolgosak, de gőgösök, elegánsak és szélsőségesen polgáriak. E tekintetben az sem jelentéktelen, hogy Walser éppen a legkonzervatívabb és legkatolikusabb tartományban, Bajorországban látta meg a napvilágot, mindez csak nehezítheti szélsőségesnek mondott törekvéseit, tükrözését. Mellesleg ma is ott él. A Nobel-díjas Böll mellett gyakran emlegetik Walser nevét (ez is értékmérő), s nem csupán azon támadások kapcsán, melyből mindkettejüknek bőven kijut. Walser legjellegzetesebb jegye: gyűlöli a kényelmességet. Harcát ma is folytatja — azzal az előfeltétellel, hogy el- következhetőnek vallja a radikális kétkedés korszakát. Ez egyben a teljes demokrácia beköszöntését jelentené szerinte. A Túl a szerelmen tehát olyan kisregény, mely ugyancsak egy válság, az érzelmi elsivárodás története. Ha végigolvassuk, s a záró sorókat újra, felidéződik bennünk e modern regény modern hősének előképe, a csinovnyik figurája a századvég orosz prózájából (egyben mint eltűnhetetlen, ki nem pusztítható figura az életben!) A hős ezúttal életben marad. Ez az eltérés (és persze a számtalan összefonódás kora társadalmával) azt példázza hősénék, Franz Horn történetének bemutatásával, hogy közben már nemzetközivé vált a tanulság munkahely és család ‘összefüggésében; a magánélet meghittsége belopható a munkahely, s a közélet légkörébe is, de sérülékeny az, a külső élet behatolása az otthonba pedig agresszív és zavaró. Mindezt betetőzi az egzisztenciálisan sikertelen ember lélekbeli eldurvulása, átminősülése „háztáji” vaddá. Az üzleti élet könyörtelen versenyében elszenvedett kudarca után megrendül önbizalma, gyanússá válik a mások tapintata, kedvessége, sőt, az ellenkezőjét sejdíti ebben. Ez juttatja odáig, hogy fenyegetően magasodik majd alakja imádott hitvese és leánykái fölé. Kegyetlen, de megoldáspótlékot jelentő módot választ az önkontroll elvesztése után kedvesei kíméléséért: elválik — szenvedve. Pedig annyira vágyná, hogy — újra — szeressék... Túl a sikereken, immár túl a szerelmen is. Meg kéne most halnia. Meghalni? Ez a párbeszéddel alig tarkított elbeszélés valójában önmonológok füzére; Horn érzékeny lelke képtelen megemészteni környezete bűvészmutatványait, de végső életben maradása a groteszk gyógyszeres kísérlet után talán éppen a lehetséges megoldást tudatosítja: keménnyé válásának akaratlan tünete, mert feleselnie kell egy minduntalan fülében csengő ítélettel: „...maga mindenre teljesen alkalmatlannak bizonyult, ahogy az a nagykönyvben meg Van írva. Maga fölött átmegy az élet. Halk léptekkel. Egyre mesz- szebb. A beláthatatlan messzeségbe. És az élet az erőseké és a gyengéké, de nem a silányaké...” Tehát életben fog maradni. Bizonyítania kell. DRESCHER ATTILA g||g& j $ 7T”^ i'I®
