Tolna Megyei Népújság, 1979. október (29. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-21 / 247. szám
1979. október 21. NÉPÚJSÁG11 A művész és a közönség találkozásai .‘szprémben egy mozif >an történt, a szokásos lévészemlék egyikén, ti—— Levetítették az új filmet, ami akkor még nem szerepelt a képernyő műsorán, udvarias taps után bemutatták a rendezőt, alkotótársait, majd a közönség kérdezni kezdett. A rendező azonban, mindenki meglepetésére, azt mondta: ő ezekre a kérdésekre nem tud válaszolni, mert ha nem sikerült megértetni magát a filmmel, akkor felesleges élő szóval magyarázgatni olyasmit, amit a műalkotásnak kellett volna elmondani. A válasz roppant kínos volt — mint ennek a vitának a „hivatalból kirendelt” vezetője, haza is küldtem a közönséget —, mert ha ez volt a rendező véleménye, akkor miért vállalta el, hogy részt vesz filmje ankétjén? Miért jött el, hagyta, hogy a vetítés után ülve maradjanak a nézők, kérdezzenek, csak utána közölje, hogy nem látja értelmét az ilyen ankétolásnak? Ám egyébként ez a rendező nem áll egészen egyedül véleményével. Többen vannak művészek, akik némi idegenkedéssel hallgatják a művész és közönség-találkozásokat jelölő gyanús „kapcsolatok” kifejezést. Azt tartják: a közönségnek a műalkotással kell kapcsolatba kerülni, nem a művész személyével, hiszen ami legjobb, legtöbbet érő egy alkotó emberben, az benne van abban, amit létrehozott. Ami pedig nincs az alkotásban, az valószínűleg nincs a művészben sem, a személyes találkozás ezért többnyire kiábrándító. El kell ismerni: nem kevés igazság van ebben: a műalkotás, különösen, ha jó, ott ragyog a maga csillogó sokszínűségében, s ezzel a művész, gyarló esendőségében, egyszerűségében, nehezen tudja felvenni a versenyt. (Még színészeknél sincs ez másként, hacsak nem játszanak ilyenkor is egy speciális, a saját személyiségükről kigondolt szerepet.) S ha már kegyetlenül őszinték vagyunk a művészekkel szemben, legyünk a közönséggel szemben is. Évi 30—50 filmankét tapasztalatai arra bíztatnak, hogy próbáljak igazságos lenni mindkét irányban. (Az ankétvezetőnek úgyis az a dolga, hogy a vita inspirátora és a két fél objektív közvetítője legyen.) Bizony, nem kevesen csak azért vesznek részt ilyen találkozókon, mert kíváncsiak arra, hogy is néz ki X. Y. művész. Akik még kíváncsibbak, azok tovább is merészkednek, megkérdezik, ki a művész férje, felesége, melyik a kedvenc labdarúgócsapta, táncdal- énekese (ha fiatal), kedvenc étele (ha idősebb), hogyan szokott írni, filmet rendezni, játszani, mikor és miért határozta el, hogy éppen ezt a művészeti ágat választja, és így tovább? Az ilyen típusú kérdések után bizony a művész intelligenciája, szellemessége, ízlése dönti csak el, hogy a válaszok miatt érdemes volt-e időt, fáradtságot, nem ritkán pénzt áldozni a találkozásokra. S aztán vannak más típusú ankétozók is. (A meg sem szólalok nagy csoportjáról most ne is essék szó.) lyen típus például a I felháborodó. Lehet, I hogy mikor eljött, még J nem tudta, hogy fel fog háborodni, de valami mindig felbosszantja. Mondjuk a filmben hallható trágárabb kifejezések (idősebb felszólaló), vagy éppen a nem eléggé odamondogató, lagymatag dialógusok (fiatalabb felszólaló), a film túl merész képi világa, vagy az állítólag kivágott részletek. Felháborodnak a pénz miatt, amit erre a műre kidobtak, vagy éppen az áldozatvállalás hiánya miatt, hogy ilyen szegényes lett. A filmforgalmazás gyengéi miatt a rendezők gátlástalansága miatt, és így tovább. Aztán van a felszólaló típus, amelyik a „valóságot jobban ismeri”. Szerinte a csendőrök kalapján másképp állt a toll, a nagyapjától hallotta, hogy a kaszát akkor nem ilyen mozdulatokkal köszörülték és a szomszédja fia is megmondhatja, hogy az a rockegyüttes nem is olyan népszerű, mint a filmben mondják. A felszólalók típusait még hosszan lehetne sorolni, de már itt fel kell tenni a kérdést: ha a művészek nem kívánják, a közönség meg nem nagyon tudja ezeket a Kubikos emlékmű Csongrádon nemrég avatták fel Tóth Béla szobrászművész alkotását, a Kubikos emlékművet kapcsolatokat megteremteni, kihasználni, akkor minek az ilyesmit «rőltetni? Erőltetni valóban nem érdemes, tényleg jobb lenne gazdaságosabban bánni minden értelemben ezekkel a találkozókkal. Ám mindez mégis a dolgoknak csak egyik oldala. Mert a másikon ott vannak azok az írók, zenészek, rendezők, akik gyötrődnek amiatt, mért nem érzékelik személyesen, hogyan hatott a közönségre mindaz, amit létrehoztak. Ott nevettek, ott sírtak-e, vajon ott gondolkodtak-e el, ahol ők ezt szerették volna? Személyes benyomásokat akarnak szerezni arról, hogyan fogadták a művet azok, akik miatt megalkották. Az ilyen művészek számára — akik sokan vannak —, minden találkozó fontos, mert a meg sem szólaló résztvevők is jeleznek valamit a számukra. S ha elég sok ankétra elmennek; hozzávetőleges képük alakul ki arról: mi a visszhang. Azután a közönség sem csak kíváncsiskodókból, fel- háborodókból, meg tudálékosokból áll. Vannak — s szintén nem kevesen —, akik azt próbálják megfogalmazni, hol és hogyan hatott rájuk a mű, saját életük milyen tapasztalatai igazolják vagy cáfolják a látottakat. Vannak, akik a művésztől azután érdeklődnek, milyen társadalmi mozgások ösztönözték a mű létrehozására? Egyáltalán: mi a művész véleménye a valóságról? Mert ebben a kérdésben a művész és a közönség teljesen egyenrangú vitapartner. Nem véletlen, hogy a résztvevők rendszerint ott érzik magukat igazán jól, ahol a mű csak kiindulópont, alkalom, hogy a jelenlévők az élet dolgairól — politikai, társadalmi, gazdasági, oktatási és egyéb dolgairól — őszintén eszmét cseréljenek.-v "1 hogy ilyenkor az eszS ;: tátikáról kevesebb szó :H esik? Annyi baj. A kö- L ___ zönség nem művészn ek készül, nem is esztétának; az élet dolgaiban szeretne jobban eligazodni; ezt várja a műalkotásoktól, ezt a művésztalálkozóktól. Ezért viszont már érdemes erősíteni azokat a bizonyos kapcsolatokat. BERNÁTH LÁSZLÓ Kastélyok, udvarházak, Sűrű borostyán nőtte be a Icastélyosdombói udvarház falait, a tölgyfaburkolatú, könyvtárszobában fecskék laknak, gyakran játszanak környékbeli gyerekek a megüresedett kúriában. Értelmetlen és lehangoló a ten- gelici kastély élete, vagy inkább lassú halódása. Egyik kastélyt sem használják semmire. Megnézték, majd, talán ez is, az is lehetne. De nem lett. A Tolna megyei Lengyelben olyan a kastélyiskola, mintha születése pillanatában látnánk. Friss, új, méltóságteljes. Pedig nagy ritkaság, hogy az iskola igazgatósága szereti a régit, a sok kényelmetlenséggel járó zegzugos épületet. Itt szeretik. Az iskola igazgatója úgy véli, tanulói magukkal viszik a szép szeretetét is, nemcsak a tudásanyagot, melyet az itt töltött évek alatt szereztek. No meg azt is, hogy fáradni kell, küzdeni kell azért, hogy a szép szép maradjon. Vannak Magyar- országon ilyenek és olyanok. De többnyire sajnos, a kép lehangoló. Nem arra használják ezeket a gyönyörű régi épületeket, amire kellene. Szállodának, múzeumnak, továbbképzési központnak. És többnyire az- a vélemény, hogy mit bíbelődjünk a régivel, amikor egyszerűbb az újat felépíteni. Kár. HÁRSÁGYl MARGIT Heves és magával ragadó Xantus Gyula portréja Szőnyi István volt a mestere a Képzőművészeti Főiskolán, ahol most — tizenhetedik esztendeje — a módszertan professzoraként tevékenykedik. Mit jelnet ez a meghatározás? A Képzőművészeti Főiskola növendékeit, választott hivatásuk — a festészet, szobrászat, grafika — mellett felkészítik a rajztanári képesítés megszerzésére is. Xantus Gyula a leendő raj pedagógusokat képező pedagógusként adja át tudását, hogy tanítványai is továbbadhassák mindazt, amit megtanultak. A folyamatosság; ez a leglényegesebb meghatározója Xantus Gyula lényének. Kötődés a múlt eredményeihez, a jövő lehetőségeihez, az örökös útkeresés, a soha meg nem elégedettség, ez fűti művészi munkájában, a fiatal generációval való foglalkozásban, s művészet-elméleti kérdésekkel foglalkozó munkáiban is. Számos kézikönyvet írt. Első tárlatát 1957-ben rendezték meg a budapesti Fényes Adolf teremben. SzárQos kiállítása volt, a Csók Galériában, az Ernst Múzeumban, vidéki tárlatainak se szeri, se száma. Festészetének első időszakát expnesszzivitás, misztika, szimbolika hatja át. Az ötvenes években mindinkább előtérbe került művészetpedagógiai munkásságának jelentősége is. Gyakran dolgo- zott-korrepetált Tokaj és Sárospatak művészteleoén; a tokaji művésztelep egyik megalapítója. Xantus Gyula rajzai Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy munkássága egészét mennyire áthatja az örökös megújulni-akarás, az új tartalmak, s az azokat megjelenítő új formák keresése. Mindinkább törekszik a konstruktív kép-építésre, s amint úgy érzi, hogy az addigi eszközök-tartalmak nem mondanak újat a számára, sosem fél a kínlódással járó éles fordulatoktól. Az olyan témák állnak közel hozzá, amelyek a kifejezésmód változatos, gyakran ellentétes lehetőségeit kínálják, s csak felszíni ellentmondás, hogy ez a dinamikus, örökváltozó alkat rokonságot tart a Kelet művészetével, az asszír-egyiptomi domborművek, az ikonok nyugodt-titokzatos világával. A szó jó értelmében intellektuális művész lévén, nem terheli meg a vizuális művészetet lényegétől idegen, gondolati-fogalmi elemekkel; ismeri a látvány meggyőző erejét, a jelképeket hordozó tárgyak-alakok szerepét. Csodálja a klasszikus művészetet, de az ezekben megismert részleteket újjáteremti és új egységgé öt- vözötten jeleníti meg. Klasz- szikus és keleti drapériákba bújt nőalakjai, az állatok, madarak, a buja növényzet — emóciók, tudatos reminiszcenciák, indulatok-gon- dolatok látványos hordozói. Mostanában műanyagfestékkel is dolgozik. Képeit szerkezetes tömbbe rendezi, s ezek az egyetlen, egyöntetű háttérbe helyezett rajzolatok figurákká-varázsolt tárgyak, tárgyakká absztra- hált élőlények — sajátos, filozofikus, és szigorú erkölcsi üzenetek hordozói. Ez a festészet: egy jelenség tükre, tükre egy egyéniségnek, egy forrongó-harmonikus látásmódnak. Aki ismeri tanárként, ugyanazt a kirobbanó vitalitást, nyíltságot érzékeli az előadásmódjában, amely festészetéből sugárzik. Ecsettel, tollal, fennhangon: heves és magával ragadó, olykor nyers, de mindig érdekfeszítő és lényegre törő. A továbbadás igyekezete hatja át minden megnyilvánulását. Mindennek személyesen utána jár, s ha a maga optikáján át is meggyőződött valaminek értékéről, nem tartja magában élményeit, észleleteit; mert ami csak az övé, azt nem érzi igazán a magáénak. Sokat utazik. S mert mindig és mindenütt áthatja az újrafelfedezés vágya, képes arra is, hogy a tananyaggá laposodott ismereteket átváltoztassa élménnyé, csodává. Elment a Pireneusokba, és felfedezte Altamirát. Angliában járt, és feldezte a dolmeneket. S az évszázada feltárt kőkori építészetiképzőművészeti emlékek a friss élmény ragyogásában mássá, többé, élményszerűvé váltak növendékei számra is, amikor az ő beszámolóiból ismét megismerték ugyanazt, amit addig csak leírásokból, fotókból ismertek. Ugyanazt — új szemszögből. Erdély, Párizs, Leningrád — Spanyolország, Olaszország, Görögország: egy-egy utazás mindig a nagy műalkotásokkal való személyes találkozást jelenti számára, festészetének új lendületet kölcsönző élményeket. Valamennyi útjáról hoz valamit —, s mindezt pezsgő, közvetlen stílusban teszi közkinccsé. Nincs az az érdektelen, fölényeskedő, koraérett főiskolás, aki el ne vinné életútjára mindazt, amit Xantus Gyula tanítása, személyének szuggesztivitása nyújtott számára. PERELI GABRIELLA
