Tolna Megyei Népújság, 1979. október (29. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-21 / 247. szám
6 ^NÉPÚJSÁG 1979. október 21. — Közel egy évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, s egy olyan beszélgetés során aminek a résztvevői Szó- csiban szerzett élményeikről számoltak be. Azt mondta akkor, hogy ezután minden évben elmegyek valahova külföldre. Sikerült megvalósítani a tervet? — Igen. Ebben az évben jártam Törökországban ugyanazzal a társasággal, amelyik tavaly megízleltette velem a turizmus pihentető örömét és nem sokkal ezután szeptember végén ismét felkerekdtem, hogy Szocsit követően megismerkedhessek Jaltával is. — Tavaly ilyenkor még csak arról volt szó, hogy vissza kell térnie a Krímbe, mert az egy eléggé meg nem ismerhető, csodás világ: — Csakugyan úgy szólt a fogadalmam, amit a gyerekeim igen élénken helyeseltek. Azért sikerült az idén két alkalommal is útnak indulni, mert megkaptam a nyáron „Az egészségügy kiváló dolgozója” kitüntetést és ehhez nemvárt pénzjutalom is társult. Számomra ez a nyár azt hiszem életem végéig emlékezetes marad, noha csak véletlen szerencse folytán kaptam helyet a jaltai csoportban. Valaki ugyanis lemondta az utat, én megragadtam az alkalmat és nem is sejtettem, hogy a véletlen szerencsém veszélybe kerülhet. I — Milyen veszélybe? — Kis híján lemaradtam a repülőgépről azokkal együtt, akik ugyancsak útitársaim voltak és akikkel nem sokkal éjfél után indultunk Bonyhádról Budapestre. A gépkocsink megmakacsolta magát Pakson, s ott kellett vesztegelnünk hajnali ötig. Akkor tudtuk csak folytatni az utunkat autóbuszon. Nagyon sok izgalom közepette, kerek egy és negyed órás késéssel érkeztünk a Ferihegyre, s hála a csoportvezetőnk rábeszélő képességének és a vámosok türelmének, nem kellett lentről integetnünk a távozók után. Már a repülés első negyedórájában elfelejtettük a kellemetlen közjátékot. — Személyével kapcsolatban az maradt meg az emlékezetemben, hogy úgy élt le életéből 54 évet, hogy még csak nyaralni sem volt és első külföldi útjára felnőtt gyerekei beszélték rá. — Tényleg így történt, de ne gondolja, hogy akárcsak szikrája is van bennem az önsajnálatnak. Négy gyereket neveltem fel és amikor 1947-ben összekerültünk két évvel ezelőtt váratlanul elhunyt férjemmel mondhatnám a nulláról indultunk. Géza, az első gyerek megszületett 1948-ban, majd nem sokkal utána jött Barnabás, aki ma 26 éves. Mónika lányom 21, Csaba fiam tizenkilenc esztendős és az idén érettségizik. A mi életünk központi kérdését hosszú ideig ők jelentették. Gézával és Barnával még otthon kellett maradnom, mert akkor nem volt óvodai és bölcsődei ellátás. A két kisebb mán olyankor érkezett, amikor nem volt gond az elhelyezésük, így már nem kellett kimaradnom a munkából. Megjegyzem, szükségünk is volt a két keresetre. A férjem édesapja élt velünk kint a Bartók Béla úton, ahol most is lakunk. Ennek fejében lett a mienk a Borosféle ház. — Úgy tudom, nem Tolna megyei születésű. Hogy került ide? — Valóban nem. Mezőtúri vagyok és két legidősebb fiam is ott él, oda nősült. Én Budapesten 1944-ben végeztem el tanulmányaimat. Budapesten a dialektikai intézetben, ahol akkor élelmezéstechnikusokat, diétás nővéreket képeztek. Oklevelem arra jogosított, hogy működési területemen helyes táplálkozási szokások kialakításának fontosságára vezessem rá az embereket. — Nem volt ez fából vaskarika 1944-ben, amikor végzett? — Tulajdonképpen az volt, hiszen a háborús évek rá- kényszerítették az embereket minden ehető elfogyasztására. Mivel az üres pré- dikáláshoz nem volt nagy kedvem, nem vállaltam munkát. Hanem a felszabadulás után felszólítot az egészség- ügyi Minisztérium, hogy Tolna megyében szükség van rám. így kerültem ide. Néhány évig Tolna megye népélelmezési előadójaként dolgoztam Szekszárdon, majd amikor létrejött a bonyhádi kórház, ide kerültem diétás nővérnek. — Már régóta nem ebben a minőségben dolgozója az intézmények. — Tíz évig voltam diétás nővér, s most tíz éve vagyok a kórház élelmezésvezetője. — Ilyenként szidják, vagy áldják a nevét? — Azt hiszem se nem szidják, se nem áldják. Igen mostoha körülmények között, naponta 300 embernek főzünk és illetlen dolog ugyan a dicsekvés, mégis el kell mondanom, hogy az élelmezésben dolgozók nagyon jól összeforrt együtest alkotnak. Nem az én érdemem, ennek az együttesnek az érdeme, hogy nincs komoly panasz a munkánkra. Igaz, ha bekerül valaki az élelmezésiek közé, aki sehogy se akar a helyére illeszkedni, a közösség nagyon hamar túl ad rajta. — Azt hallottam szigorú. — Magamhoz is az vagyok. — Mi a titka annak, hogy hófehér hajjal, háromszoros nagymamaként is olyan derűvel és bizakodással néz a világba, mintha még igen messzire lenne az élet delelőjétől? — Szeretem, amit csinálok és ez az egyedüli magyarázata sokak által irigyelt kiegyensúlyozottságomnak. Soha sem volt egyébként kenyerem a lelkizés. Még ma is élő 84 éves édesanyámtól tanultam meg — aki hat gyereket hozott világra és nevelt fel vasutas apám alig valamilyen keresetén —, hogy bajok, nehézségek terhével se szabad ölbe tett kézzel siránkozni, legjobb, ha leköti magát az ember és mi más hasznosabbal tehetné ezt, ha nem munkával? — Tudja, hogy nem lesz könnyű a dolga ezzel a hitvallással beletanulni majd a nyugdíjas életbe? — Tudom, de nem is szeretnék még nyugdíjba menni, bár februárban töltöttem be 55. évemet. Se képességem, se kedvem otthon maradni. Még elképzelni sem tudom magamat nyugdíjasként. — Távol áll tőlem a hízelgés szándéka, de én sem. Ha nem koronázná hófehér haj az arcát, tíz évet is letagadhatna az életkorából. — Muszáj letagadni? Huszonkét évesen kezdtem őszülni, miközben egyáltalán nem izgattak a múló évek. Egészséges vagyok, jó gyerekeim vannak, mindent elvégzek, ami rám vár, egyedül a cipekedés esik nehem- re. Tudja hol van a Bartók Béla utca? Ott lakunk. Oda- vissza három kilométert kell megtennem naponta. Mónika és Csaba végzik a bevásárlásokat. helyi közlekedés nincs, marad a gyalogszer. — Értesüléseim szerint más is marad, ha csak félre nem vezettek. Hallom, van két fóliasátra és 80 négyzetméteren primőröket termel. Nem elég a napi nyolc órás munka a kórházban? — Ha kertészkedett már valaha, tudja, hogy szellemi munka után a fizikai munka ■.fáradtsága minőségében más. Határozottan állítom, hogy jó ízű fáradtság, arról az örömről nem is beszélve, hogy én teremtem elő a retket, salátát, paradicsomot ... I — Csak saját asztalra? — Szó sincs róla. Az én két sátram kiad úgy 10—12 ezer forintot évente és ami ennél sokkal értékesebb, se nyugtátokra, se altatókra nincs szükségem. Ha hiszi, ha nem, én még tévénézés közben se tudok veszteg maradni. Kötök, mert családi és baráti körben mindig van kinek. Azt tervezem, hogy jövőre megtoldom még eggyel a fóliasátrak számát. — A még friss világjáró hajlandóság miatt? — Nem tagadom, azért is, de nemcsak egyedül azért. Sokfelé szeretnék elmenni még, s amikor kiderül, hogy hova, merre indul az az összeszokott társaság, aminek a tagja lettem, szabályos tanácsot ülünk majd a gyerekekkel, de édesanyámnak is van szava. Nem is tudok meghatottság nélkül gondolni arra, hogy milyen lelkesen bíztat az utazásra és mennyire várja azután, hogy hazaérkezve és Mezőtúrra látogatva beszámoljak neki, hol jártam, mit láttam, hogyan élnek ott az emberek és milyenek? Eddig még valahány utamon arra ment el a legtöbb zsebpénzemből, hogy megvásároltam ami kapható képeslap csak volt. Főként édesanyám miatt, aki annyi szépségről nem is álmodhatott, amennyit én 8—8 nap alatt mindössze három alkalommal láttam. Ne vegye dicsekvésnek, de az édesanyám csodálatos asszony. Rengeteget olvas és odahaza a családban ő az, aki a legszorgalmasabb tévénéző. Zavarba is ejt bennünket olykor mindenre kiterjedő tájékozottságával. — — Milyen gyakran sikerül Mezőtúrra látogatnia? — A közlekedési nehézségek miatt sajnos csak évente egyszer. Elég bonyolult oda utazni, mert fel kell menni előbb Budapestre autóbusz- szal, onnan vonattal tovább. Ez eltart egy napig. Ha az időt nézem, Jaltába repülővel hamarabb ott van az ember. — A Mezőtúrra telepedett fiúk, Géza, és Barna a családjukkal milyen időközönként jönnek Bonyhádra? — Két-három havonként megérkeznek, ezenkívül a karácsonyt mindig együtt töltjük. Ezt még Géza fogadta meg, amikor a mezőtúri gépészeti technikumba járt és kollégiumlakó volt. — Sorra vehetnénk, melyik gyereknek mi a foglalkozása? — Hát persze! Géza kertész, Barna vízügyi technikus, Mónika gyógytornász és itt dolgozik a bonyhádi kórházban. Csaba okoz némi gondot, mert még mindig nem döntötte el, hogy mit szeretne csinálni az érettségi utált. I — Megszerette Bony- hádot? — Nekem az alföldi lánynak, majd fiatal asszonynak élmény volt ez a vidék. Sose felejtem el, mikor Szek- szárdról Bonyhádra helyeztek, lovaskocsi költöztetett és bőven el is fért mindenem azon egy szekéren. Megálltunk idejövet fent a tetőn, valahol ott, ahol most az autóspihenő van. Gyönyörűnek láttam a vidéket. — Most azért a várossá lett Bonyhád vala-. mivel kellemesebb lakhely, vagy nem? — össze sem lehet hasonlítani a település akkori képét a maival, bár ahol mi lakunk, az a fertály négy éve kapott vezetékes vizet és a járdát csak tavaly. — Felcserélné a családi házat lakótelepire? — Eszem ágában sincs! Megfizethetetlen az a nyugalom és csend, ami a városnak arra a részére jellemző, ahol lakunk. Mindig is ragaszkodtam a természet közelségéhez, s erről úgy érzem nem tudnék már lemondani semmi pénzért. Hogy kicsit messze van? Ez igaz. de mi soha nem voltunk hazulról eljáró emberek. A férjem, aki lakatos volt a szászvári bányában, naponta utazott és ő vezette a bányász sportkör úszószakosztályát is. Versenvekre együtt jártunk el. Ennyi volt a társadalmi életünk. I — Elégedett? — Úgy tűnik, hogy az egész beszélgetés alatt erre az egyetlen kérdésre feleltem. De ha kell, megismétlem :' igen. Én elégedett és boldog vagyok! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: TAMÁSI JÁNOS Múltunkból E sendes, kerek évfordulót ünnepelhetnénk, de úgy tűnik ezt az évfordulót nemigen tartják számon. Igaz, nem volt országos jelentőségű esemény, jószerével a megyének nem volt az, inkább csupán Szekszárd emlékezhetne erre az évfordulóra. Arról van szó, hogy 200 ÉVE MEGYESZÉKHELY SZEKSZÁRD 1779. január 20-án Szekszárdon tartották a megyei „Karok és Rendek” a megyegyűlést. Mindössze egyetlen szótöbbséggel úgy határoztak, hogy a vármegye székhelyét Szekszárdra teszik át, és itt építik meg a megyeházát is. Ezzel a határozattal lezárult egy korszak, amelyben inkább a vándorlás, mint az állandóság volt a jellemző. Gyakorta megesett — mert nem volt megyeszékhely —, hogy a megyegyűléseket másmás helyen tartották. Ilyenkor szekerekre rakták a vármegye irattárát, amelyből később a levéltár fejlődött ki, és vitték egyik helyről a másikra, hogyha szükség lenne egy korábbi határozatra, kéznél legyen. Volt megyegyűlés Pakson, Szekszárdon, Kö- lesden, Tolnán, Ürgeváron, Simontornyán — hogy csak néhány helyet említsünk a sok közül. Jó alkalom volt minden „kihelyezett” gyűlés arra, hogy több napig tartó mulatóst rendezzenek. Példáját adták annak, miként mulatott egy magyar úr — természetesen a jobbágyok által megtermelt élelmet, italt herdálták el... Minden jelen volt személy jól érezte magát, csupán a vendégfogadást álló birtokosnak volt anyagilag is terhes, mert egy ilyen mulatság kisebb sáskajárással volt csak összehasonlítható. Ezért aztán igyekeztek is elhárítani a házigazda szerepét. így adódott, hogy végül is egy állandó megyeszékhelyet jelöltek ki. Szekszárdra esett a választás egyetlen szavazattöbbséggel. Nem volt tehát meggyőző ez a „győzelem”, sok volt az ellenzője, de végül is egyetlen szavazat elegendő volt arra, hogy Szekszárd jövőjét eldöntse. A hivatkozott megyegyűlés után egy évvel később újra Simontornyára hívták ösz- sze a megye nemeseit. Ekkor már hosszan indokolták miért szükséges Szekszárd jelölése. Az indoklást felterjesztették a helytartótanácsnak. Az indoklás mellé mindjárt csatolták azt a kívánságukat is, hogy a helytartótanács engedje át a szekszárdi vár két szobáját a vármegye pénzének őrzésére és az ügyek intézésére. Igényelték azt is, hogy a börtönök egy részét biztosítsák a megyének. 1780. március 13-án a helytartótanács arról értesíti a megyét, hogy a király szentesítette a megye kívánságát. Azóta sok minden történt. 1784-ben II. József rendeletére, ha vonakodva is, de Szekszárdon is megkezdték az összeírásokat. Ezekből tudjuk, hogy az új megye- székhelyen — mezővárosi rangja volt — 865 házban 1139 család élt. A lakosság létszáma pedig meghaladta már az ötezret (5275). A török uralom alóli fel- szabadulást követően gyors fejlődésnek indult a város. Virágzó központja volt a környéknek. S ez a város néhány óra alatt szinte teljesen megsemmisült. PORRA égett A VÁROS 1794. augusztus 7-én délelőtt történt. Kigyulladt a Bartina. Kilenc órakor észlelték a tüzet... Négy órával később pedig már romhalmaz volt szinte minden. Egykori források mintegy 600 ház pusztulását említik. Leégett a megyeháza, elhamvadt a templom, a harangok a nagy hőségben megolvadtak. Feljegyezték. hogy Szluha György apát a szentháromságnál volt kénytelen misét mondani, majd a Szent János és Pál kápolna, később pedig fából épült templom volt az egyházi szertartások színhelye. Szinte mindent elölről kellett kezdeni, új várost kellett építeni. A ma megyeháza néven ismert épület Pollack Mihály tervei alapján épült fel. A kivitelező Stann Jakab szekszárdi vállalkozó volt. Ebben az épületben zajlottak le a reformkor politikai küzdelmei. Ennek a dísztermében hangzottak el Bezerédj István szavai: „...nem halaszthatom továbbra, hogy meggyőződésemnek, mely szerént adózási rendszerünk megváltoztatását mind a haza érdeke, mind az igazság a legsürgős- ben követeli — ne csak szóban, hanem mennyire tőlem függ, cselekvésben is —, azaz adómentességemnek megszüntetésével — következést adjak; mit egyszerű vagyon- beli jogommal élve tehetni vélek anélkül, hogy törvény- sértéssel, vagy törvény eránti tiszteletlenséggel távolról is vádoltathatnám. Ezennel tudniillik magamat és birtokomat önként adó alá vetem; az úgymondott hadi adó alá úgy, mint a házi adó alá; esedezvén a Tekintetes Nemes Vármegye előtt:, hogy ebéli következő pontokban foglalt ünnepélyes és visszavonhatatlan kötelezésemet elfogadni, s annak értelmében engemet éltem fogytáig Tolna vármegye adózóinak sorába iktatni méltóztassék oly módon, tuniillik, hogy...” és öt pontban foglalta az önként adózás alá vetett birtokát és az adózás mértékét. AZ ALMOS VAROS példát mutat 1919-ben A közigazgatásnak központja volt Szekszárd. A múlt század második felében a fejlődésben megrekedt. Ennek, ha nem is kizárólagos, de jelentős oka volt a szőlő, amely korábban a jólét, a fejlődés alapja volt. Köztudott, hogy a szőlő sok munkát igényel. Régebben azt mondották, hogy egy hold szőlő megművelése egy ember teljes évi munkáját igényli. A megyeszékhelyen olcsó volt a munkáskéz. A város vezető testületé, a föld- birtokosok és a földbérlők, á pénzemberek minden eszközt megragadtak, hogy megadá- lyozzák a város iparosodását. Erőfeszítésük sikerrel járt. A várost szinte teljesen érintetlenül hagyta az ioari forradalom. Álmos város — inkább falu — lett a többre méltó megyeszékhely. Elmaradottsága már gúny tárgya lett. Aki borsot akart törni a szekszárdiak orra alá, köny- nyen megtehette. Igaz volt a szólásmondás, mely szerint Szekszárdra csak az elítéltek, a betegek és a hivatali ügyeket intézők utaztak — ugyanis itt munkát kapni nem lehetett. A megyeszékhely azonban 1919-ben, a forradalmak időszakában példát mutatott, jól képviselte a megyét. Az itt élő munkások 1919. március 14-én elmozdították állásából a főispánt, a város vezetőit és direktórium vette át az ügyek intézését. A levéltári források a megmondhatói, hogy a megye pontosan vég- rejhatotta a Forradalmi Kormányzótanács rendelkezéseit. S amikor az első magyar proletárforradalom vereséget szenved a sokszoros túlerőben lévő intervenciótól, Szekszárd neve hamar a hírhedt városok listájára került. Pró- pay Pál különítményével vérfürdőt rendezett. A felszabadulás után is még sokáig kellett várni, hogy valóban meginduljon a fejlődés útján, és megye- székhelyhez illő külsőt kapjon, még inkább arra, hogy megváltozzon a város gazdasága, hogy korszerű iparral rendelkezzék, hogy a lakosság arányaiban átalakuljon, s megjelenjen nagy számban a munkásság. A kétszáz évvel ezelőtti döntés éppen napjainkban „kamatozik”. K. BALOG JÄNOS m rnTSTn rrrn rn^yii Boros Gézáné kezdő világjáróval
