Tolna Megyei Népújság, 1979. október (29. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-21 / 247. szám

A ^EPÜJSÄG

1979. október 21.

Taxisok és utasok

A készülék kicsörög. Taxit kérek.

— Igen uram, azonnal ott leszek.

Néhány perccel később a kocsi a ház előtt parkol, sofőrje a szélvédöüveget töröl- geti.

— Még a maszekoktól államosított régi, Opellel kezdtem a taxizást — mondja Kutasi István, a taxisok egyike. Most ezerkettőszázas Zsigulival járom az országot. Ez a szakma ezzel jár. Győrtől Nyíregyházáig van fuvar.

Kutasi István túl van a hétszázötvenezer kilométeren, baleset nélkül. Most negyvenkilenc éves, két gyermek apja.

— A fiam katona, a lányom nyolcadikos.

A taxisok hatvannyolctól hetvenötig gebinben dolgoztak, s mondják, akkor jobb volt a kereset

— A másik dolog; öt évvel ezelőtt egy fuvar, mondjuk a Bottyánhegyre, tizenhat forint volt, most tizennyolc. Akkor is egy húszast kaptunk, most is.

— Milyenek az utasok?

— Sokfélék. Van közöttük csendes, bőbeszédű, udvarias, udvariatlan, s olykor részeg is.

— Felveszi a részegeket is?

— Ha látom, hogy hőzöng, vagy bármikor várható a rosszulléte, akkor nem, de ha csupán szalonspicces, akkor miért ne. Igaz, egyszer megfogadtam, soha többé nem ül mellém a kocsiba

részeg ember, de azt hiszem, túl hamar felejtek.

— Valami kellemetlenség?

— Nem is tudom, melyik évben történt, talán hetvenegyben. Szekszárdról, Medinára, a kocsmához vittem egy neves művészt. A kocsmánál kiszállt, az mondta, azonnal küldi a fuvardíjat. Nem sokkal később ki is jött egy fiatalember, kezében egy ötszázassal. Benyújtotta az ablakon, de amikor meg- tudtá; hogy mennyit kell fizetnie, úgy elkezdett szitkozódni, hogy azt csak egy magamfajta nyelhette le. Bementem a kocsmába, hogy szóljak a művésznek, de az egyszerűen felszívódott... Kifelémenet, egy idegen

'megállít; ne menjek a kocsihoz, mert a fickó nyitott bicskával hadonászik, s kia- ,bál: belém vágja, ha nem kotródom el. Telefonáltam Szekszárdra az URH-nak, s elindultam • gyalog Medináról hazafelé. Mentem vagy két kilométert amikor szembetalálkoztam a rendőrökkel.

Szekszárdon a taxisokra, mintegy kétszáz fuvar jut naponta. A fuvarokért a kollégák sorbaállnak, így egyeztek meg, kinek nagyobb a szerencséje, azé a jobb fuvar.

— A taxisnak rendkívül nagy helyismerettel kell rendelkezni, majdnem minden utcát illik ismerni.

— Igen. Képzelje el, ha egy turista bemond egy utcanevet, s mi összevissza- hurcolgatnánk. Azt hiszem, méregbe gurulna.

— Meddig lehet ezt a szakmát csinálni?

— Én innen szeretnék nyugdíjba menni.

*

Keppel Sándor még csak hat éve taxizik.

— Mondják, a taxisok dörzsölt fickók. Egyetért ezzel?

— Hát ha talpraesettség, a

határozottság dörzsöltséget jelent... De én inkább úgy fogalmaznék: nem dörzsölt,

hanem ' sokoldalú a taxisofőr. Az emberek ritkán ejtenek szót rólunk, leginkább csak akkor, ha valami zűr van körülöttünk. Mint például legutóbb a szegedi taxisok esetében. Sajnos, az emberek általánosítanak. Valahogy beleülünk a városképbe, mintha nem is élők, automaták lennénk.

— Ezt hogy érti?

— Beül az utas, nem is köszön, csak mondja az utcanevet, fizet, aztán becsapja az ajtót. Sőt volt már rá példa, hogy még azt sem mondta, hova kívánja a fuvart. Csak ült a hátsó ülésen, és bámult... Nemrégiben meg két fiatalember okozott nyolc napon túl gyógyuló sebeket taxis barátomnak. És a fiatalok utasok voltak... No és persze részegek. Én ittas utast már nem veszek fel. Semmi pénzért.

— Volt már kellemetlen élménye a részegekkel?

— Hajaj! Nem is egy! Nemrégiben Bajára vittem két férfit. Minden kocsmánál megállítottak, úgy, hogy Bajára érve már alig tudA Szlovák Népi Együttes 30 eves

Szlovákia szokatlanul gazdag nemcsak természeti szépségekben, de népi hagyományokban, népművészeti kincsekben is

Ezen a talajon növekedett és terebélyesedett a három évtizedes múltra visszatekintő 120 tagú Szlovák Népi Együttes, amelynek műsorai bel- és külföldi pódiumok ünnepi eseményének számít.

(TUDÓSÍTÓNKTÓL)

Magyarkeszin a művelődési házban tartották a már hagyományossá váló öregek napját, ahol a község két kilencven évesét, idős Teplán Jánosnét és idős Illés Jánost a termelőszövetkezet külön is megajándékozta.

A helyi termelőszövetkezet meghívására a nagykónyi Koppánymenti Egyesült Termelőszövetkezet népi együttese színvonalas műsorral szórakoztatta az idős embereket. Többek között a szántói Gyöngyösbokréta együtSzámtalan kitüntetés birtokosa a Szlovák Népi Együttes. Kiérdemelték előbb a Nemzeti-díjat, majd a Kle- ment Gottwald állami díjat, a csehszlovák békedíjat, a Munka Érdemrendet és a Köztársasági Érdemrendet.

A népi együttes a jubileumra minden eddiginél gazdagabb programmal készül: hat premiert terveznek odahaza és külföldön.

tes üveges- és párnatáncában gyönyörködhettek. Szinte magukat láthatták fiatalon a menyecske-pillés táncolok között. A helyi kisiskolások szavalattal, játék- és énekműsorral kedveskedtek az időseknek.

A műsor után a termelő- szövetkezet közös ebéden látta vendégül az ünnepeiteket és a meghívott vedége- ket. Pálfi Istvánné, az érté- nyWGizella néni saját versével derűs köszöntőt mondott az ebédhez.

Szöveg: Minárik Lajos Fotó: Simon Flórián------asárnap reggel nagyI

I apámmal hazahoztuk

f az ócska kerítést. Alig —volt benne léc, olyan semmire se való volt. A Dobó utcán jöttünk végig, mindenki minket bámult. Az öreg nem törődött vele, de én szégyelltem magam, legszívesebben otthagytam volna a kerítéssel együtt, ha nem féltem volna tőle.

— Miért nem dobjuk el? Mindenki minket néz.

— Hát csak nézzen, essen ki a szemük.

— Nem szégyelli?

— Szégyelljék ők, mit bámulnak.

— Legalább vágná közéjük a sapkáját.

— A rohadás, az! Be nem piszkolom én, meg aztán avval csak téged ütlek, tiszteletben kell tartani.

A Kari szomszéd is úgy nézett, hogy stüszi kalapja majdnem hanyatt esett. Úgy kapott utána, mint ahogy Mari után, az albérlőjük után szokott, mikor az éjjel a kút mellett meztelenül fürdik. De az úgy bevágja a csalánba, hogy reggelente nem győzi az asszonyát szidni, hogy mi a kórságot főzött, hogy megint kiverték az apró, piros pöttyök. Bár a szemit verte volna ki.

A nagyapám bezzeg nem vágja sehová, még köszön is neki. Illendően, megbiccentve fejét, hátrább tolva si- tyakját. A Kari vigyorog, sejtetve, hogy tudja ő, mi a dürgés, pedig csak szeretné tudni. Egyszer még a nagy sejtésének az lesz a vége, hogy valaki lerondítja, fejétől a bokájáig, azt büdösöd- het ítéletnapig.

Nagyanyám sírva fakadt, mikor meglátott minket. Fölkapott szoknyájába bújtatta arcát. Ledobtam azt a vacak kerítést, hozzászaladtam. Rásimultam, hóna alá dugva fejemet.

— Nagyi, ne sírj, hagyd abba! — próbáltam vigasztalni.

— Mit bőgtök, itt a kerítés, azt kész. Ezen nincs mit bőgni.

Nagyanyám lassan kiengedte kezéből a fölkapott szoknyát. Visszahullt a kék karton, egészen a lábához simult.

— Hova tegyem? Nézz körül, nézd meg, hogy mi van itt? — mutatott körbe nagyMintha magukat látták volna...

Utasra várva...

tak beszélni. Azt sem tudták, hova akarnak menni. Húzták az időt, gyanítottam, csak a sötétedésre várnak. Több mint hétszáz forintot mutatott az óra. Attól tartottam, meglépnek. Szerencsémre, egy álló rendőrkocsival találkoztunk. Kértem a rendőröket, igazoltassák a férfiakat. Mint kiderült, egyiknél nem volt személyi, a másik aznap szabadult a börtönből... Természetesen nem ez a jellemző az utasokra. Akad közöttük igazán

rendes, udvarias ember is. De ebben a szakmában soha nem tudni, mikor kit vesz fel a kocsi pilótája...

— Más jellegű eset?

— Szinte minden hétre jut egy. Az utas nem fizet és meglép. Például egy fiatal nőt vittem Pécsre. A Nádor sörözőnél kiszállt, a retikül- jét — zálogba a kocsiban hagyta. Vagy fél óra múlva jöttem rá: átrázott. A táska öreg volt és üres, a nő pedig olajra lépett, ötszáz forintomba került a kirándulás.

Gyermekcsíny: Egy Mészáros Lázár utcai lakásból tizenéves srácok telefonon taxit rendeltek Palánkra. Elégedetten dörzsölték össze tenyerüket: sikerült átejteniük egy taxisofőrt. S ma, felnőve szeretnének bocsánatot kérni az ismeretlentől, aki az emberekbe vetett bizalma miatt saját zsebéből fizetett...

SÁRKÖZI JÁNOS Fotó: BAKÓ

anyám. Volt is mit nézni. Ócska kacatok, senkinek sem kell lábosok, kályhák roncsai heverték szanaszét. De az öreg mit se törődött ezzel, csak szipogott, meg-megszíva orrát, de még mindig a kerítést szorongatva.

— Hova tegyem? — kérdezte vissza bizonytalanul.

tam, mint az öreg, s nem jutott eszembe semmi.

— Mit bújsz ide? — hüp- pögte göbüs ujjaival hajam közé túrva. — Mit figyelsz te mindig? Kárálsz örökké, te kopasz nyakú!

— Nagyi, én megvédelek — öleltem át.

Pető Sándor:

— Mit bánom én, oda teszed, ahová akarod.

— Miért hoztuk ide? Minek ez nekünk? Akkor is mondtam, amikor fölvette, hogy minek — álltam elé.

— Miért, nem tetszik?

— Semmire se jó ez.

— Azt te nem tudhatod.

— Tudom én. Semmire. Úgy bizony — mondtam neki önérzetesen. — Dobjuk ki az utcára, majd elhúzza valaki. Azt röhögjék ki, ne minket. Állandóan csak megszégyenít.

— Méghogy én? Meg hogy kidobni ezt a jó kerítést?

— Igen. Dobjuk — markoltam meg a kerítés másik végét.

— Ezt már egyszer kidobták, és el is húzták.

— Maga.

— Én hát. Azt hitted, otthagyom?

— Mondtam én, hogy hagyja.

— Még csak az kéne, hogy rád hallgassak.

— Hallgathatna néha, meg a nagyira is. Jót akar.

Nagyanyám csak nézte az öreget, aztán legyintett. Besietett a konyhába.

•— Ez kell magának? Folyton megsirafpi?

— Vén bolond — rántotta meg a vállát.

Otthagytam. Nagyanyám után mentem. Ült a kályha mellett és sírt. Letérdeltem, ölébe tuszkoltam a fejem. Éreztem, hogy könnyei rámaszatolódnak a hajamra. Szerettem volna valami biztatót mondani neki, vagy valami vicces vidámságot, hogy földerüljön, de hát én is csak porolni, meg dohogni tud— Kitől? Kitől akarsz megvédeni, mondd?

— Hát tőle — böktem hátra.

— Nem bánt ő engem — emelte föl fejét.

— Dehogynem. Idehurcol minden vackot.

— Biztosan kell neki.

— Kell a fenét. Nem csinál vele semmit.

— Na, menj csak, segíts neki — tolt kifelé.

— Nem — nyomakodtam vissza.

— De, menj csak.

— Hogy fejbe csapjon?

— Na, menj már! — pirított rám.

Rossz kedvvel mentem ki. Az öreg még mindig ott állt, kezében a kerítéssel. Úgy szorongatta, mint aki sosem akarja elengedni. Állt és nézett. Rám bámult. Sapkáját tartotta, hogy fejbe verjen.

— Üssön, na üssön, ha akar!

Megemelte kezét, összébb húztam magam. Szemeimet behunyva, meglapulva vártam az ütést. De nem ütött. Fejembe nyomta a sapkát, aztán megbokszolt.

— Na, segíts.

Alig mertem kinyitni a szememet. Egészen lehúztam a sapkát, onnan hunyorogtam rá.

— Talán a fal mellé kéne tenni — nyögtem halkan.

— Talán oda. Aztán majd kerítünk vele.

— Mit, evvel az ócskával?

— A halált. Bekerítjük, hogy ki ne jöjjön.

— Kibújik az a résen, meg át is ugorja ha kell. Nem fél az tőlünk, meg a maga ócska kerítésétől sem.

— Azt te honnét tudod?

— Tudom. Maga azt hiszi, én semmit sem tudok. Nagyon téved.

Rám nézett. Hosszan, mintha fürkészne bennem. Nem szólt. Ha valamit akar, sosem szól, csak néz. Engem is egészen összezavar. Mit akar, még hogy a halált bekeríteni?

Levettem a sapkát, feléje nyújtottam.

— Tartsd meg — mondta.

— Akkor mivel ver?

— Ha kell, itt a szíj is...

— Akkor sem kell — nyomtam a kezébe. — A maga fejére való.

Megfogta, szorongatta, hogy aztán egy hirtelen mozdulattal fejbe csapjon.

— Kapd már el azt a kerítést, mert ketté hasítlak! — kiáltotta mérgesen.

Úgy kaptam föl azt a korhadt fatákolmányt, mintha legalábbis arany lenne. A falhoz vonszoltam, nekitámasztottam a rozsdás szögekkel teli fagerendák, hajlott óncsövek, kihullott szőrű meszelők mellé.

Nézett egy darabig, aztán megfordult, bement. Utána lopakodtam. Leült az asztalhoz, szembe nagyanyámmal. Valamit suttogtak.

— Mikor kerítjük? — kérdezte halkan nagyanyám.

— Akár már holnap —válaszolta neki az öreg.

— Az jó lesz, mert már itt köröz, itt nyuvasztódik rajtam.

Az öreg áthajolt az asztalon, megsimogatta nagyanyám fejét.

— Jól van. Holnap megcsináljuk. Igaz? — fordult felém.

—•„ Tőlem. Van időm, akár még ina is.

— A kutyaúristenit, hát már sosem eszünk! — csapott az asztalra nagyapám akkorát, hogy ijedtemben kiszaladtam. Még a küszöbben is elbotlottam. Nagyanyám úgy kezdett el nevetni, mint amikor sírva fakad. Dőlt belőle a könny.

öltápászkodtam. Szótp lanul ültem le az aszF* tálhoz. Nagyanyám még mindig a nevetéstől rázkódva, rakta elém a töltött káposztával teli tányért. Föl se néztem, úgy ettem. Csak amikor már befejeztem, emeltem föl a fejem, kinézve a kerítésre, amivel majd a halált fogjuk bekeríteni.

Muszáj, ha már rajta nyuvasztódik.

A kerítés

Kicsik és „nagyok” örömmel járják az üveges- és párnatáncot, ezzel kedveskedve az idős embereknek.