Tolna Megyei Népújság, 1979. október (29. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-14 / 241. szám

1979. október 14. ÍnÜÉPIUSÁG 7 ' Leomlott ház nincs, kacsa­járta, libatépte, gondozatlan udvar annál több. A járdán ballagunk to­vább, velünk szemben éppen kerékpárjára száll egy mun­kássapkás, műbőrkabátos, fáradt arcú férfi. A gyalog­járók tempójában, lassan hajtja kopott gépét, a szem­besütő nap megvilágítja a ruhájáról szálló finom port. Igen, ő az, az elnök. Mi éppen a kutatóintézet­ből jövünk. Vezekényi La­jos, a szakadáti Aranykalász szövetkezet elnöke pedig a napraforgó-tisztításból. Bi­ciklivel. Kezet fogunk, bemutatko­zom. Nem ismer meg, igaz, nem voltam gyakori vendé­ge. De tíz éve lassan, hogy aggódva figyelem a megye legkisebb téeszének életét. Most arra kérem: jelöljön meg egy időpontot, amikor ráér. „Hétfő, — talán hét­fő jó lenne — mondja, csön­desen, ráncos homlokát si­mogatva. Hacsak! — hacsak az élet máshova nem szólít." — bök hüvejkujjával a. há­ta mögé. Hétfő, délelőtt fél tíz. Az iroda nyár óta megszé­pült. Festették, tatarozták, új kerítést építettek, új a tábla, amin a szövetkezet ne­ve áll. Az elnök irodája a főagronómussal közös, az épület közepén van, jobbról a könyvelés, balról a brigád­vezetők felé nyílik az ajtó. A szekrényben könyvek, az egyiken öles betűkkel ez áll: Ki mit gyárt. Jó tudni ezt itt Szakadá- ton is. Jöttúnkre valaki elment az elnökért: a napraforgót tisz­tította megint a fészer alatt. — Hiába, most ennek van a szezonja — mondja, s hely- lyel kínál. — Szóval az élet a munka volt. — Tizenhárom vagon mű­trágya érkezett a mai nap­pal, s evégett kellett volna Szakályba mennem. Az Ag­rokémiát kértük, hogy tá­rolják, mert nekünk nincs helyünk, az ég alatt meg tönkremegy. Meg aztán arat­juk a napraforgót. Ha nem esett volna, szombaton be­fejezzük. A vetéshez is ké­szítjük a földet: a 200 hek­tárból százra már mehet a gép. Le kell aratni 180 hek­táron a kukoricát, s nyakun­kon az őszi mélyszántás. Ki­csi téesz a mienk: 525 hektár szántón gazdálkodunk. — Hány gép és hány em­ber műveli a földet? — Hét erőgépünk van, 5 MTZ—50-es és két MTZ— 80-as. A dolgozólétszám öt­ven, ebből 14-en vezetők, irodások. brigádvezetők, s ide számoljuk a magtárost, meg a raktárost is. Éppen csak annyian vagyunk, amennyi feltétlenül szüksé­ges. Se többen, se keveseb­ben. A hatvanas évek köze­pén kezdett apadozni a lét­szám. Jóval kevesebb pénzért is elmennek az iparba. — S mit mondanak, miért? — Ugye ez mégiscsak tsz. Azt a pontos nyolc órát, sza­bad időt, kultúrát mi nem tudjuk biztosítani. Tagadha­tatlan: erre nekünk nincs pénzünk. Szóval sok a mun­ka. esik az eső, reggel ko­rán kelés, este későn fekvés, csíp a hideg, mar a meleg, az állatokról, a szagról nem is beszélve ... — Meséljen el egy konkrét esetet. — Együtt bizony! De még mennyire! Augusztus végén például zabosbükkönyt tisz­títottunk az irodai dolgozók­kal. Csináljuk ahogy tud­juk; a papír tud várni, a ter­mény nem. — Hány gyalogmunkás van? — Négy. Pontosan négyen vannak: három nő és egy férfi. A legfiatalabb Kvell Györgyné 42 éves, Eibech Ádámné 27-béli, Schneidler Andrásné 55 éves, januárban megy nyugdíjba. Az egyetlen férfimunkást Kramer Györgynek hívják. így ál­lunk. Akarjuk, nem — a ko­vács a szerelő, a takarmá- nyos a raktáros az állatgon­dozó kazaloz és rakodja a vagont ha kell. Szóval ke­vesen vagyunk, s a fiatalok se jönnek gyalogmunkára. A legfiatalabb tsz-tagunk Kő­műves Tibor traktoros, és Horváth Ildikó bérszámfej­tő. — Hányán mennek mosta­nában nyugdíjba? — Az év hátralévő pár hó­napjában ketten, január el­sejétől négyen. — A tagság 10 százaléka... — Több annál. Valamivel. — Számítanak új belé­pőkre? — Ä! Az reménytelen. Az öt traktorosunk közül is csak egy szakadáti. Ketten Kalaznóról jönnek, egy em­berünk Gyönkről. egy meg Szárazáról jár. így aztán az a helyzet, hogy traktorral járnak haza. Ez volt ugve a legkézenfekvőbb megoldás. — S- nem nehezebb így a munkavégzés? — Az á helyzet, hogy a traktorosokhoz igazodunk. Nem lehet mindig előhozni őket — mire a kalaznóiakat kiértesítenénk, s azok beér­nének. időbe telne. Nyáron fél nyolcra jönnek, dolgoz­nak 10—12 órát, s napköz­ben megbeszéljük velük más­nap mi lesz a munka, kell-e korán jönni, vagy nem. — ön mióta elnöke a szö­vetkezetnek? — 1970. április elseje óta. Ezalatt elmentek vagy 30-an. és jöttek vagy 25-en. — A kilenc év alatt mit gyarapodtak? — Gépeket vásároltunk. Építkezni nem építkeztünk, mert anyagilag úgy álltunk, Persze ... Persze rövid lejá­ratú üzemviteli hitel nélkül nem húztuk volna ki az évet. Egymillió hétszázezret kell visszafizetni október 20-ig. Ennek háromnegyedét a napraforgó hozza, a többit kifizetjük a sertések árából. Más adósságunk nincs. — Mennyi az egy dolgozó­ra jutó kereset? — Tavaly havi háromezer­száznyolcvan forint volt, úgy néz ki, ennyi lesz idén is. — Lehetne-e ebből a tsz- ből többet kihozni, mint amennyit jelenleg produ­kál? — Persze, hogy lehetne. — Hogyan? — A munkákat jobban meg kellene szervezni. A mostaninál körültekintőbben kellene dolgozni. Van mit tenni az állattenyésztésben is, de a helyzet itt nem olyan vészes mint a növényter­mesztésben. — Kin múlik mindez? — Rajtam is, de főképp a főagronómuson. Tavaly ugye elmaradt az őszi szántás. Az emberek azt mondták: olyan a föld, hogy nem lehet rá­menni. A fenét volt olyan! Meg se kísérelték ... Aztán egy másik eset. Vagonba kel­lett rakni a napraforgót. Méghozzá abba a vagonba, amiből előző este a műtrágyát rakodtuk ki. No most. Éjjel fél egyig tisztítottuk a ma­got, felrakodtunk, a gabona­forgalmi embere szabad szombatján kiment a kesző- hidegkúti állomásra. Azt hi­szi berakodtunk? Három traktoros délig pucolta a mű­trágyától a kocsikat. A fő- agronómus nem rendezte el, hogy mire odaérünk tiszták legyenek a vagonok ... — ön most nyugdíjba megy. — Nyugdíjba igen. Nyug­díjba. Nem sok jót hagyok magam mögött. Pedig a föl­dünk jó: 19,21 az aranykoro­na értéke. De pénzünk mindvégig csak a legszüksé­gesebb volt. A biztonsági ala­pon is csak annyi van, hogy az év végi részesedést dup­lán fedezi. Az évenként ese­dékes 5—600 ezer forint kö­rüli amortizációt is gépekre költöttük. Mindig vettünk egy-egy ekét, adaptert, a kombájnunk meg akciós. A búzából is ugye egymillió 200 ezer volt idén a kiesés... — Szóval nyugdíjba megy. — A hatvanat betöltöttem. Az idő eltelt, én meg elfá­radtam. 1933-ban kezdtem a munkát s mind a mai napig dolgoztam. Segítségem nem­igen volt: sokan tovább ta­nultak innen a faluból, de vissza egyikük se jött. — Mivel tölti majd a nap­jait. — Dolgozom, de nem olyan aktívan mint eddig. Szükség lesz biztos a téeszben ilyen idős emberre, mint én va­gyok. Ha megszólítanak, jö­vök, ha nem, hát akkor nem. Nékem az lenne a legna­gyobb büntetés, ha nem me­hetnék emberek közé. Aztán van mit csinálni otthon is. Szőlőm nincs, csak konyhá­kért, meg egy darabka szántó... A családra is több időm jut: négy lányom van, és nyolc unokám. Egy kivé­telével a lányaim itt laknak Szakadáton. — Mire emlékszik vissza a legszívesebben? — A közös programokra, mikor együtt volt a tagság. Kirándultunk, oda, ahova a többségnek kedve volt. Au­gusztus 20-án a szín alatt, a felső udvarban aratóbált rendeztünk. Disznót vág­tunk, megfőztük, megsütöt­tük. Vacsora után jöttek a fiatalok, táncoltak, énekel­tek reggelig. Idén nem volt arafóbál. Nem is az, lett vol­na éppen miből... De rosz- szul hozott a búza. azért úgy éreztük, nem érdemel­jük meg a vrgasságot. •JJJV Búcsúzunk, elmegyünk in­nen. A bolt és a kocsma közöt­ti téren három idős asszony álldogál. Várják a kenyeret, Gyönkről. ami valószínű késni fog. Merthogy vasár­nap Gyönkön búcsú volt. A vegyesbolt ajtaja mellett rajzszöggel kitűzött gépelt hirdetés a nyúlszállítás ide­jéről és a sírhelyek megvál­tásáról. Böngészem az elsár­gult, megkopott feliratokat. Hátrasandítok, s az elnököt látom. Hátát a vakablaknak támasztja, csak rekedtes hangját hozza erre a szél. Kiáltott valamit azoknak, akik a fészer alatt dolgoz­nak. D VARGA MÁRTA Fotó: BAKÓ JENŐ — Szokatlan história. — Nálunk nem szokatlan. Ugye munka sok van, ember kevés, így hát mindenki dol­gozik. ahol éri. Ha lebeteg­szik valaki. hát a helyére kell állni. Főleg a tehené­szetben: fejni kell. ha tet­szik, ha nem. Negyvenöt te­henünk van, nincs velük baj. csak az ember hiányzik mellőlük. Tavaly aztán úgy határoztunk: áttérünk a gépi fejésre. Muszáj volt. A fő­állattenyésztő Schneider Ká­roly erőltette volna kézzel is, de nem állt rá az ujja. Szó­val megvettük, s most szep­temberben Kalmár Sándor, aki brigádvezető az állatte­nyésztésben. nagyon jól el­boldogult vele. — A tagok és vezetők a fizikai munkát is együtt vég­zik .. — Volt nálunk a tehené­szetben egy olyan 17—18 éves forma fiatalember. Keresett havonta úgy négy és fél, ötezer között. Mihozzánk már azzal a feltétellel jött, hogy újév­kor, húsvétkor, meg amikor diszkó van, nem megy dol­gozni. Muszály volt felvenni, mert nem volt állatgondo­zónk, s elengedtük szórakoz­ni, mert akkor nem jött vol­na máskor sem. Rendes gyerek volt, jól dolgozott, csak hát fiatal, élni, szóra­kozni akart. Megértem én, hogyne érteném. De váltá­sunk az nem volt. Mit te­hettünk mást; beállt a fő­állattenyésztő meg a brigád­vezető fejni. A fiatalember azonban még így sem ma­radt meg: tavaly nyáron be­állt az iparba rakodónak. hogy saját erőből semmire sem tellett. S ami pénz volt, kellett a gépekre. Csökkent, ugye egyre csökkent a lét­szám. Kombájnt vettünk, magtisztítót. MTZ-t. Az is­tállókat — két régi ház gaz­dasági épületét — házilag javítgattuk. — Itt szaporodtak el a pat­kányok, ami ellen állítólag a gyöngytyúk hangja hatá­sos ... — Hát igen. Kilencven százalékban sikerült méreg­gel kiirtani. Ez a gyöngy­tyúk dolog ez olyan téves falusi hit. Nem igaz, hogy kikárálja ezt a ronda rág­csálót. Igaz, van a tagoknak gyöngytyúkja, de nem a pat­kány végett tartják. Sajnos, ahol zömében hízómarha vagy sertés van, ott előfor­dul. — Mindig biciklivel jár? — Ha járható a földút, bi­ciklivel megyek körül a ha­tárban. Ha sár van, és sür­gősen menni kell, akkor meg lábbusszal. Tamásiban, Szek- szárdon ha dolgom akad. ko­csival megyünk: az anyag­beszerzővel összekapcsoljuk az utat. — Melyik volt idén a leg­mozgalmasabb napja? — Mindegyik. Minden nap­ra akadt valami, ami után, szaladni kellett, ami miatt izgultam. Ha magunk vol­tunk néztem: rendben van­nak-e a dolgok, vagy sem. Ha meg itt volt a segítség, gondoskodni kellett arról, hogy minden kéznél legyen. Mert egymagunkban nem győzzük a munkát. A tár­csázásnál. a szénabehordás­nál, a takarmánybetakarítás­nál a gyönkiek, a kölesdiek, a diósberényiek, a varsádiak segítettek. — Anyagilag hogy állnak? — Fizetőképesek vagyunk. Legfeljebb 1—2 napig áll­tunk sorba a banknál... A hidon átmegyünk, de to­vább nem jutunk. Az utcában, ahová a téesziroda, a szín, a raktár, a magtár és az istál­lók húzódtak — a fél lábszárig érő sarat csak a traktorkerék győzi. Kétoldalt kicsinyke pa­rasztházak, olyanok, ame­lyekre minden évben pár ezer forintot kell költeni, hogy még maradjanak valahogy. A magtár, a raktár, a szin — avagy a felső udvar Hárman — a négy gyalogmunkásból Az elnök: „Ha megszólítanak, még eljövök." Istálló volt itt valamikor...

Next

/
Thumbnails
Contents