Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-09 / 211. szám
lO^ÉPÜJSÁG 1979. szeptember 9. V K kiírni IRODALOM PÁTKA1 TIVADAR: Szerelem országa téged kerestelek már a játszóterek libikókái között is matrózblúzos bálok teleizzadt tenyerű táncocskáiba vittelek jósoltalak magamnak álmoskönyvek lapjaiból fűtetlen mozik nyikorgó ülésein gubbasztottam veled hányszor teveled a lépcsőházak fordulóiban suta katona levelek gyöngy betűivel írtalak tele és jaj! jártam én a várótermek álmosai olcsó szerelmek árusai közt leszólítottalak gyárkapukon kiröppenő fecske-lányok seregéből érted ácsorogtam villámok idején is érted az ereszek ijedt fészkei alatt téged kerestelek csak tégedet a cipó arcú falvak esti harangszavával melyet messzire visz a szél elvisz oly messzire nem várlak már hold-hallgatással szomorú esőkkel sem zengő havazással madaraimat a mezőkre mind elküldtem hogy dalolják NEM VOLT HIÁBA NEM az órák mutatóinak ollózása hogy egyetlen térképem lettél amelyen eltalálok a legutolsó állomásra VERBÖCZY ANTAL: Ének harangszóra, pénteken És ötre jön és hét után és spárgára kötött álmokat vonszol hogy holtomiglan hogy holtodiglan hogy ásó kapa nagyharang 2 júliusban és pénteken hal meg minden szerelem két virág a melleden júliusban és pénteken semmi semmi nem marad Anyám véres lepedőt mos semmi semmi nem marad ma lenne három hónapos nyár végi kert mélyéből még a madarak reggeli lármája. Szélcsönd. Fények és árnyékok szelíd játéka a fűben, virágokon, a szőlőlugason. A veranda előtt tömött, nagy rózsabokor, távolabb telt Körtefa, almafa. A diófa alatt kék abrosszal terített asztal, mellette három nádszék. Reggeli teríték: csuporban a tej, barna mázas bögrék, tányéron vaj, sonka, tojás, üvegedényben méz. Piros tálon frissen mosott őszibarack. Táskarádió, cigaretta, egy tarka födelű regény. A reggeli újság fekete betűs címoldala. Az imént hangzott el a postás biciklicsengője; az újsággal együtt egy színes prágai képeslap is rákerült az asztalra. — Szép időnk van, tanár úr! András a legjobbkor jött haza — mondta a postás. Amióta a fiú vegyészmérnök lett, a postás Andrásnak szólítja; azelőtt ő is Andinak hívta. A képeslap a fiának érkezett. A tanár nézegette, a fejét csóválta: Jó reggelt, András! ölellek: Anna. Honnan az ördögből tudja ez ott, hogy itt reggel van? Tűnődve forgatta a lapot, közben föl-föltekingetett a verandára, ahonnan a feleségét és a fiát várta a reggelihez. Aztán hirtelen az asztalra röppentette a lapot, hátrament a kert végébe, majd, mint aki célját tévesztette, előresietett. Az asztalról cigarettát vett föl, rágyújtott. Állva cigarettázott, egyre türelmetlenebbül várta a feleségét. A tanár egyenes tartású, szikár ember; erősen őszülő haját diszkréten hosszúra növesztette, hogy ne legyen túl nagy különbség a maga, fiatal kollégái és tanítványai frizurája között. Diákjai ezt csöndesen méltányolták is, de azért változatlanul úgy hívták: az öreg. ötvenhárom évével, a tanári testület legidősebb tagja. A nyárutó mindig megviselte, a vakáció végén nyugtalanság kerítette hatalmába; ilyenkor belevetette magát a kerti munkába, a ház körüli teendőkbe. De ez a nyár tetézve gondokkal, az idén a kertet is elhanyagolta. Ügy kezdődött, hogy a felesége teherbe esett. Június derekán, az érettségik idején jelentette be. Esti moziba hívta őt; hazafelé sétálgattak, amikor hosszú hallgatás után, lépteit meglassítva, mosolyogva kezdett róla beszélni. Öröm, aggodalom, feszült várakozás izgalma ült az arcán: mit szól ehhez. Ezzel az arckifejezéssel állt az orvos előtt, akihez mindjárt másnap elszaladtak. Az orvos régi barátjuk, de a felesége arcára mégis fölszökött valami kis szégyen. Jól emlékszik rá, el is pirult. Pirult, és elkapta a tekintetét az orvosról; egyre őt nézte, a férjét, mint aki egyes- egyedül illetékes ebben a dologban. A lehetetlenül zavart hallgatásnak az orvos nevetése vetett véget. Hol Sobor Antal: Nyárutó egyikükre, hol másikukra nézett és nevetett. — Ez igen! — mondta, és gratulált. Aztán ide-oda járkálás, ilyen meg olyan vizsgálatok, leletek; majd újra az orvos barátnál — már a lakáson, borospoharak mellett — visszatérés az eredeti pontra: megtartják. Mert a felesége most már arcpirulás nélkül megismételte: meg akarjuk tartani. Az orvos bólintott és kijelentette: — Nyugodtan megtarthatjátok. És még egyszer gratulált, újra és újra elmondta, hogy a feleségé makkegészséges, nincsen ok aggodalomra. És hogy régen az asszonyok vidáman szültek az ő korában. — Andival sem voltál szebb és fiatalabb — mondta a tanár a feleségének az orvostól hazafelé menet. Mert valóban, ahogy eljött a vakáció és leköltöztek ide, a kerti kis nyaralóba, a felesége nap mint nap szebb lett és fiatalabb. a váratlan terhesség ... S aztán a nagy ráadás: megtartják. Vártak. Vártak a hírrel egész nyáron. Múlt az idő, és ők egyre őrizték a titkot. Várták Andrást, de féltek is a hazatérésétől. Vele a legnehezebb. Próbálgatták a szerepüket: melyikük mondja meg és hogyan. Nem tudtak zöld ágra vergődni; aztán félretették, majd elég lesz kitalálni akkor, ha András betoppan. És most négy nappal ezelőtt megérkezett a fiú féléves prágai kiküldetéséből. De nem szóltak neki. Csak kerülgették egymást a kis házban és a nagy kertben. Kínos volt ez a hármas — a leendő negyedik miatt. Azon kapták magukat, hogy hármasban ülnek, egyszer csak valamelyikük kereket old, kitalál valami halaszthatatlan tennivalót. Vártak hát egyre a hírrel. Maguk sem tudták, mire, de vártak még. De azért senkinek sem mondták el, mi előtt állnak. Andinak sem írták meg Prágába. Nem beszéltek róla senkinek, csak ültek vég nélkül a kerti székeken, és csodálkozva, mosolyogva nézték egymást. Néha azonban kettőjük között is föltűnt az a szemlesütő, kicsi restellkedés, suhanó elpirulás. A néma aggodalom is: mi lesz most? És mit szólnak majd az emberek? Az ő korukban... Ez Az anya egyre babusgatja Andrást, meg-megölelgeti, megcsókolja a nagy fiút, simogatja a haját, elkérdezgeti, mit főzzön, mit enne a régi, kedvenc ételek közül. Néha András háta mögött egy- egy elszánt mozdulattal biztatják egymást: na, most! Intenek, kacsintanak: kezdje már el valamelyikük. De mindig elmarad; reggelről délre, délről estére, s aztán másnapra. A tanár ott áll a reggeli fűben, tűnődve szívja a cigarettáját, s amint felesége megjelenik a veranda ajtajában, rögtön nagy ívben eldobja. (Egész nyáron csak a kertben dohányzik, esőben pedig kiáll a teraszra. A fiát is arra inti, ne gyújtson rá az anyja közelében.) A lépcsőhöz ugrik, lesegíti a feleségét, aki máris nehézkesen mozog, pedig állapota még nem is látszik rajta. Máris lassan, vigyázva jár-kel, áll föl, vagy ül le. És mosolyog. Arcán szüntelenül az a mosoly játszik, ami csak a terhüket boldogan viselő asszonyokra jellemző. András ott áll a verandán, nézi őket. Szálas termetű ő is. Csodálkozik az apján, amint nagy igyekezettel segíti a lépcsőn az anyját, aztán tovább, szinte viszi a diófa alá. — Gyere reggelizni! — szól a tanár a fiának. — Nekem a boltba kell mennem. Később sokan lesznek. — Mi az, papa, újabban te jársz a boltba? Mindig utáltál boltba menni. Az apa gyors mozdulattal nyúl a tojásért, indulatosan töri fel a kés nyelével. Nem szól semmit. Az anya pedig most is mosolyog. — Látnád apádat, még el is mosogat. — Láttam. Szép tőle — mondja a fiú, és az apjára sandít. Az apa fölkapja a képeslapot. — Ez kicsoda? — teszi föl a kérdést tanári hangon; a lapot úgy tartja a fia elé, mint egy hibás füzetet. A fiú átveszi, megnézi, aztán szépen leteszi maga elé. — A menyasszonyom, Anna. Prágából. Ugye, elég gyorsan ír? — Micsoda? — kapja föl a fejét az apa is, az anya is, és szinte egyszerre kérdezik: — Miféle menyasszonyod? — Az úgy történt... — kezdi a fiú, és lassan vajat ken a kenyerére —, hogy Prágában, az óvárosháza tornyában minden szombat este muzsikálnak... — Szépen kezdődik... — morogja az apa, és hátradől a székben. — Régi szokás ez a muzsika. Sokan összegyűlnek a téren, sétálnak, állnak, vagy a tavaszi esték padjain ülve hallgatják a toronybeli zenét. Egy ilyen téri estén ismerkedtünk meg. Ö is egyedül járt oda szombatonként. Ösztöndíjas a Károly egyetemen, a disszertációja anyagát gyűjti. Aztán találkozót beszéltünk meg minden szombat estére. almával. És pilzeni sört ittunk rá. Talán ezeknek a különös ízeknek köszönhető, hogy elhatároztuk, összeházasodunk. Szeptember közepén jön haza. Kedves teremtés, majd meglátjátok. A szülők csak ültek és hallgatnak. Maguk elé néznek, az asztalra. — Ez aztán a meglepetés, kisfiam! — mondja egyszer- csak csöndesen az anya. A fiú is hallgat, hosszan. Később megszólal, megfontolt, komoly arccal beszél: ^ — Ha már a meglepetéseknél tartunk, megkérdeznélek benneteket: ti... ti nem tartogattok valamit? Az apa fölugrott, leakasztotta a diófa csonka ágára készített szatyrot. — Én megyek a boltba. Később sokan lesznek. Már a kapunál jár, fogja a kilincset. — Apa! Légy szíves, gyere vissza, egy percre! — kéri a fiú. A tanár visszaballag, s mint aki jól tudja, mi vár rá, sóhajtva leereszkedik a székbe. András már újra mosolyog. Ráteszi gyengéden a kezét az asztalon az anyjáéra. — Ugye, egyet megígértek nekem? — kérdezi? — Na, de mit? — dörmögi <- a tanár. — Ha lány lesz, Annának hívjuk. — Ajaj... szombat esték! Nagyon érdekes történet. Mondhatom, nagyon eredeti! — szól közbe megint az apa. — Később beültünk az óváros valamelyik vendéglőjébe, néztük az öreg prágai polgárokat, akik a sörös asztal mellett nagyokat hallgattak; mindegyikük mellénye zsebében ott ketyegett a díszes láncra fűzött óra. — Ö, minő kedves részletek! — erőltetett ki egy mosolyt az apa— Egy esős szombat estén pedig fölmentünk Anna szobájába ... — Aha! Akár ne is meséld tovább! — legyint ingerülten a tanár. — De meséld csak! — biztatja az anya. — Tehát fölmentünk, ment Anna csomagot kapott hazulról. Nem hiszitek el, mit ettünk! Hazai zsíros kenyeret, eredetit, szép, piros, szabolcsi Az anya keze kicsúszott a fiáé alól, fölébe kerekedett, megszorította. — Honnan tudod? — kérdezi suttogva. — Hiszen csak rátok kell nézni! És én már négy napja figyellek benneteket. Igazán nem kellett volna titkolóznotok. A tanár fölállt, hóna alá csapta a szatyrot. — Most már tényleg mennem kell a boltba. — Várjál, elmegyek veled — áll föl a fiú az asztaltól. ehajol az anyjához, kétoldalt megcsókolja a nekipirult arcát. Aztán ellép tőle, az apja után iramodik. Az asszony kicsit döcögő, lassú járással követi őket a kapuig. Elnézegeti a két férfit. Némán mennek az úton, egy kicsit távolabb megállnak, rágyújtanak.
