Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-30 / 229. szám
ü'rsíÉPÜJSÁG 1979. szeptember 30. || ^Vendégként |Bezon$-baii jjj Párizs egyik új negyedét egy szoborról nevezték el, melyet a francia—porosz háború emlékére emeltek. Az alkotás címe: Défense, ami magyarul védelmet, védekezést jelent. Az elnevezés akár jelképesnek is mondható. Párizs, a fény városa, egy modern negyed létrehozásával „védekezik” a lemaradás ellen, akar lépést tartani a századvég rohanásában, s törekszik arra, hogy ne csupán muzeális fővárosként tartsák számon. Párizs megújul. A Défense negyedet egy-másfél évtized alatt építették fel, s még ma is folytatódik építése. Harminc-, negyven- öt- venemeletes toronyházai magasan a régi Párizs fölé emelkednek. A felhőkarcolók alatt több szinten futnak a metró szerelvényei, a föld alól autóbuszok és vonatok indulnak számos irányba. S üzletek, autóparkírozók ugyancsak a föld alatt. Csoportunk, mely a Bezons-i testvérvárosi bizottság meghívására érkezett Francia- országba, szinte naponta elhaladt a Défense mellett, hogy a jövő Párizsából bemenjen a költők, írók és képzőművészek által annyiszor megénekelt Párizsba. A KÜLFÖLDI SZEMÉVEL A turista, legyen az magyar vagy akármilyen nemzetiségű, kíváncsi. Külföldi tapasztalatait összehasonlítja az itthoniakkal. Az eltöltött két hét alapján milyennek láttuk Franciaországot 1979. szeptemberében ? Bezons-i vendéglátóink mindent megtettek azért, hogy kinntartózkodásunk idején gazdag programunk legyen. Megismertük Párizs nevezetességeit, megmutatták Bezons eredményeit, amit a város kommunista vezetése tett Bezons dolgozóiért, jártunk Rouenben a piactéren, ahol Jeanne d’Arc-ot megégették a máglyán, voltunk a La Manche partján, Dieppe kikötőjében, s végigautóztunk Nörmandián. A szabad programok idején pedig mindenki tetszése szerint barangolhatott. A látottakhoz Bezons-i barátaink mindig magyarázatokat fűztek, a felmerült kérdésekre pedig válaszoltak. Így aztán nemcsak néztük Párizst vagy Bezonst, hanem valóban láttunk is. Ha színekkel akarjuk ösz- szehasonlítani hazánkat : és Franciaországot, röviden azt mondhatjuk: Franciaország színesebb . S ez egyáltalán nem a külföldnek, vagy a Nyugatnak kijáró hódolat, ez tény. A legkisebb faluban is színes reklámtáblák, feliratok teszik változatossá, hangulatossá a települést. A városokban pedig mindez tömegesen jelentkezik a kirakatok gazdagságával együtt. Az üzletek kirakatai valóban elkápráztatják a látogatót, különösen Párizsban a Champs Elysées-én. Az első csodálkozásból felocsúdva a gyakorlatias turista azonnal az árcédulákat keresi, s itt éri a káprázat következő hulláma. Az árak ugyanis — mondjuk a Champs Elysées-én, valóban káprázatosán magasak. Persze — fűzték magyarázatként a látottakhoz Bezons-i barátaink — az Elysiumi mezők — a Champs Elysées — széles utcáján az áruk a gazdag külföldieket és a gazdag franciákat várják. Az átlag francia az az olcsóbb üzletekbe megy „vásárolni. S ehhez kitűnő érzékkel és helyzetismerettel kell rendelkeznie, mert ahány üzlet, annyi ár. Hogy egy példát mondjunk erre: egy elektromos háztartási készülék az egyik üzletben 160 frankba került, a másikban már 140-ért árulták, s egy harmadikban pedig kilencven egynéhány frankért talált gazdára. Magyar szemmel nézve drága Franciaország. A francia szemével már módosulhat a kép. Ez természetesen a fizetések függvénye is. Egy egyszerű szakmunkás havi keresete mintegy 3 ezer frank. Hogy ez mire elegendő? Ha lakbért is kell fizetnie, altkor nem sokra. A lakbér ugyanis közel ezer frank havonta. Ez a fizetés^ lakbér nélkül is csak ahhoz elegendő, hogy szerényen megéljenek belőle. Félretenni belőle nem lehet. Egy kvalifikált, vagy magasan képzett szakmunkás persze 4—5 ezer frankot is megkeres havonta, s ez már tisztességes jövedelem. A helyzet azonban mégsem rózsás. Franciaország egyik legnagyobb gondja a munkanélküliség. Egy példa erre: Bezons 25 ezer lakosú város, s jelenleg 1300 munkanélkülije van. S hogy ez á helyzet megszűnjön, harcolni kell Bezonsban éppúgy, mint egész Franciaországban. A harc élén pedig a Francia Kommunista Párt áll. A L’HUMANITÉ ÜNNEPE A párt lapjának, a L’Hu- manité-nak az ünnepe minden évben erődemonstráció is. Egy kapitalista országban dolgozó kommunista párt mutatja meg az erejét, miközben ünnepel, sok-sok vidámsággal, szórakozással. Minden résztvevőnek felejthetetlen élmény marad az ünnep, s ez a mi csoportunkra is érvényes. Párizs szélén a Courneuve parkban rendezték meg az • ünnepséget szeptember 8-án és 9-én. A két nap sem elegendő, hogy valamennyi színhelyet bejárja a látogató. Az élményeket pedig el sem lehet mesélni, ezt látni kell. Néhány dolgot azért megpróbálunk bemutatni. Az ünnepség a párt számára különösebb anyagi hasznot nem hoz, inkább politikai jelentősége van. A két nap során egyetlen rendőr sem volt a park területén. A rendfenntartást a párt mintegy 5 ezer aktivistája biztosította. A két nap kitűnő alkalom a pártépítésre, új előfizetők gyűjtésére. A párt minden rendű és rangú tagja kiveszi részét ebben a munkában. így például Bezons város kommunista polgármestere is ott volt, s szervezte az új tagokat. A pártépítés persze azzal még nincs lezárva, hogy valaki a L’Humanité ünnepén meggondolja magát és kitölti a belépési nyilatkozatot. Az ünnepség után ezek a lapok beérkeznek a központba, onnan kiküldik az illetékes pártszekcióknak, ők megnézik, hogy az illető valóban komolyan gondolja-e, s elfogadható-e a pártba. Az ünnep eredménye számokban : mintegy egymillió látogatója volt, 10 ezer új taggal gyarapodott a párt, s kilenc és fél ezer új előfizetőt gyűjtöttek. Tízezrek hallgatták végig Claude Poperen — a politikai bizottság tagja — beszédét. Közben megszámlálhatatlan színen előadások, a tömeg színes ka- valkádja hömpölygött, franciák és nem franciák találkoztak, beszélgettek, vitatkoztak. AZ FKP KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK SZÉKHAZA Azt hiszem nagyon kevés magyar dicsekedhet azzal, hogy járt a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának székházában. A mi csoportunk azon kevesek közé tartozik, akiknek megadatott ez a szerencse. A hat emelet magas és három szint mélységű betonépületet az erő és a könnyedség jellemzi egyszerre. Elöl üvegfal borítja, s ez a külvilág felé való nyitást, nyitottságot jelenti a szó igazi és politikai értelmében. A beton alkalmazása ugyanakkor erődszerű kiképzést is ad az épületnek. Ez pedig erőt, szilárdságot jelent. A párt székházát az egyik legkitűnőbb építész tervezte: Oscar Niemeyer, aki Brazília új fővárosának megálmodója és tervezője volt. A tervező sok mindent figyelembe vett a székháznál. Többek között, hogy a külvilág fényét a lehető legteljesebb mértékben hasznosítsák. Ezért van az üvegfal. Az egyhangúságot az épület csavart kiképzésével törte meg. A legkorszerűbb biztonsági berendezések pedig a külső támadástól vagy egy esetleges belső tűztől nyújtanak védelmet. Az igazi védelmet azonban mégsem a berendezések nyújtják, hanem a párizsi munkásság. A párt székháza ugyanis a francia főváros legnépesebb munkáslakta negyedében épült. Az épület még egy érdekességéről kell beszélni. A székház a Montmartre dombbal szemközt emelkedik. Azzal a Montmartre dombbal, ahol 1871-ben a Párizsi Kommün harcosai elvéreztek. S száz évvel később a szemközti oldalon a kom- münárdok utódai székházukat, a „vörös dombot” emelték fel. Ez ismét jelkép. Jelzi azt, hogy a Francia Kommunista Párt él és erős. SÉTA BEZONS-BAN Szekszárd testvérvárosát, Bezonst már évtizedek óta kommunista polgármesterek irányítják. S amit eddig tettek a város munkásságáért, méltán lehetnek rá büszkék. S ehhez tegyük hozzá: szociálpolitikai tevékenységük korántsem találkozik a kormány osztatlan lelkesedésével. Ez pedig helyzetüket Miro marionettfigurái a Défense negyed egyik terén. Háttérben a toronyházak. egyáltalán nem könnyíti meg. De nézzük az eredményeket. Az egészségügyi központ a legkorszerűbb berendezésekkel felszerelt intézmény. A város lakossága általános és szakorvosi rendeléseket vehet igénybe minimális összegért vagy ingyenesen. A francia társadalombiztosítás részleteibe nem megyünk, mert bonyolultabb, mint a mienk. Sétánk következő állomása egy hatvanszemélyes bölcsőde volt. Erről az intézményről is csak a legjobbakat mondhatjuk. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy ez az egyetlen bölcsőde a 25 ezer lakosú városban. Ezután egy gvermek szabadidő központot látogattunk meg, ahol óvodás korú gyermekekkel foglalkoznak, majd az öregek otthonát néztük meg. Az utóbbiról mi is példát vehetnénk. BEZONS-I SZEKSZÁRDIAK Az élményeknek, látottaknak még korántsem értünk a végére. Beszélhetnénk órákat a Louvre-ról. Izgalmas élménybeszámolót tarthatnánk a Saint-Vrain-i állatkertről, s napokat cseveghetnénk a francia konyháról, a francia sajtcsemegékről, a Montmartre vagy a Place Pigalle esti, éjszakai hangulatáról nem is beszélve. Mielőtt azonban végleg pontot tennénk útibeszámolónk végére, szóljunk néhány szót azokról a francia barátainkról, akik a két hét során velünk voltak, segítettek, kalauzoltak. Mindenekelőtt Raymond Rémyt kell bemutatnom, aki tulajdonképpen az idegenvezetőnk volt. Hetvenegy éves korát meghazudtolva, szellemi és fizikai frisseséggel kísérte mindennap a csoportot. Nem tudom, hogy melyik arcát mutassam be, mert felsorolni is nehéz, nem még beszélni róla. A francia ellenállási mozgalom egykori harcosáról szóljak-e, vagy a közel fél évszázados párttagról, a lelkes és áldozatkész kommunistáról? Vagy inkább a pedagógusról, vagy az újságíróról? Vagy talán a nevettető- ről, aki csoportunknak is nap mint nap sok vidám percet szerzett? Vagy arról a Be- zons-iról, aki a testvérvárosi kapcsolatok kezdete óta kalauzolja a Szekszárdról érkező csoportokat? Nem folytatom a sort, mert képtelenség valamennyi oldaláról bemu-J tatni Raymond Rémyt. ™ Brigitte Marko volt a másik kísérőnk, aki magyarul is jól beszél. S tegyük hozzá, apai ágon magyar származású? S nem lehet elfelejteni Gérard-t az örökké mosolygó gépkocsivezetőt, aki a késő éjszakába nyúló programok idején is minden neheztelés nélkül hazaszállította a csoportot. Kedves emlékeket őr- zünk' Marie-Thérese-ről, a testvérvárosi bizottság főtitkáráról, Germaine-ről, s valamennyi Bezons-i barátunkról, akiket nyugodtan nevezhetünk szekszárdiaknak is, hiszen annyi delegációnkat segítették már. A különbség csupán annyi köztünk, és köztük, hogy ők nem Tolna megye székhelyén, hanem Be- zons-ban élnek. Köszönet nekik a szép napokért. harmadik doboz cigarettáért indultam. Jó, jó, ne rój meg, tudom, hogy ez már túlzás, még a kettő is sok, de hát az embernek nem minden hétfőn születik egy fia, és ez a hétfő éppen az ő érkezése miatt volt egészen rendkívüli, ünnepélyes és varázslatos, melldagasztó, ujjongó és... nos igen, bevallom, fárasztó. Remélem, most már megérted, miért mentem a harmadik doboz Fecskéért. A legközelebbi vendéglőbe siettem, túl voltam vagy ötven gratuláción,- s nem tudom elhallgatni, hogy mindez kevés volt nekem, kívántam az ötvenegyediket, a hetvenegyediket, az ezrediket, mit tudom én, hiszen ilyen az ember, az örömében szívesen osztozik. Tudtam, hogy majd a vendéglőben is megkérdezik: Mi újság? — persze, hogy megkérdezik, hiszen napok óta onnan telefonálgattam a kórházba izgatottan. Előre élveztem a diadalomat, ahogy az álmélkodók előtt elmondhatom: Zolti ötkilós, hatvankét centi hosszú vasgyúró. Félúton viszont arra gondoltam, illenék felmenni Feriékhez, nekik is elújságolni a nagy eseményt, néhány napja megígértem neki is, a feleségének is, igazán illenék, hiszen itt van a házuk egy ugrás- nyira, úgyis arra tartok. Bizonytalanul látok sötétben, s ezért meresztgetni kellett a szemem, amikor az út túlsó oldalán mintha Ferit és Mártát, a feleségét véltem volna közeledni. Ök előbb felismertek, fordultak is felém, az úttesten már én is biztosan tudtam, hogy ők azok, s elképzelheted, hogy ágaskodott bennem az apai büszkeség, hogy formálgattam magamban az ötvenegye- dik gratulációra az ötvenegyedik „köszönöm”-öt, hogyan készültem ismét és ismét előadni (persze hitvány utánzásban és epigon-pirulással) Zolti első sírását, amelyet a szülőszoba küszöbén rogyadozva hallottam először, ismét és ismét leírni külsejét, arcát, száját, orrát, haja színét, be sem tudtam várni, míg kézfogásnyi távolságra érnek, hanem eléjük dobtam az örömömet széles mozdulattal, kajánul és villogó szemekA harmadik kel, mint az első hóból gyúrt hólabdát, és minden önuralmamat elvesztve kiáltottam: „Ekkora nagy fiam van, gyerekek!” Aztán vártam a hatást. Vártam, hogy úgy, mint eddig sokan mások, megragadják a kezem, rázogassák, megöleljenek és kérdezgessenek, mondjanak banalitásokat, istenem, ilyenkor ez sem számít, vártam, hogy velem együtt ujjongjanak a barátaim és... Zolti testhosszát mutató karjaim remegni kezdtek a türelmetlenségtől. Képtelen voltam megérteni, miért nem repülnek, rohannak már hozzám, hogy megkezdhessem az előadást: ilyen a keze, pámás, puha, a bőre tejfehér, barna a szeme, s a pöttömnyi ing csak majdnem a könyökéig ér, a hangja — már most tudom — bariton lesz... Előtted nem tagadom, bolond gondolataim voltak. Lázas pillanatok következtek. Kínzásnak éreztem lassúságukat, rosszmájú közönnyel gyanúsítottam őket, ingerültté váltam, és kész voltam, hogy azonnal megsértődjek. Márta csuklotta ki: — Imike meghalt. Velem együtt átélted a háborút, te tudod, milyen a váratlan bomba robbanása, vagy hasonlítom inkább a mennydörgéshez, amikor forró és hideg levegőtömegek találkozását kíséri a csattogó-brummogó hangorkán, egy új élet ünnepe, s egy új halál fájdalmas híre találkozott, robbant bennem ilyen elemi erejű döbbenettel, karjaim lehanyatlottak, mintha láthatatlan bunkó törte volna össze bennük a csontot, élettelenül zuhantak két kézre az anyáéra és apáéra: szörnyű volt az a pillanat, zavarodott, magatehetetlen, gyászos és gyalázatos, össze akartam szorítani a fogam, mégis koco- - gott. Imike meghalt, nincs. Senki sem érti. Az orvosok sem. Már fel is boncolták. Holnap temetik. Lassan értek el tudatomig ezek a mondatok. Csak akkor éreztem igazán kegyetlen tartalmukat, amikor egy gépkocsi reflektorfényében észrevettem, hogy sírnak. Meg kellett fognom Márta vállán a fekete szövetruhát, Feri hajtókáján a szalagot, hogy elhiggyem: Imike, a kétéves, szőke kis csibészjelölt, aki nemrég még majdnem szétfocizta az előszobát, úgy tudott leesni a lépcsőn, hogy utána nevetve tovább rohant, meghalt, tényleg meghalt. — Születnek és meghalnak — ezt hajtogatta Márta. — De miért éppen ő, hát kinek ártott? — rázta az öklét az ég felé Feri. Magad is tudod, hány értelmetlen szót présel ki az emberből a fájdalom. És mit lehet ezekre felelni? Semmit. Részvétet kívántam, mondtam a szokásos szöveget, közben legszívesebben hangosan káromkodtam volna, hogy a banális illendőségen túl nem futja többre erőmből. Most már tudom, Zolti, a fiam fogta be a számat, és nem engedett többet mondani, mint ilyenkor szokás. így könnyebb volt elviselni ezt a rettenetes találkozást. Ma is eszembe jut néha, miért akarta így a sors? Talán, hogy őket még jobban megkínozza, talán, hogy engem emlékeztessen és figyelmeztessen? Azt hiszen, igen. Ök nem érdemelték meg, de én azóta, ha a fiamra nézek, eszembe jut Imike, aki már csak holtában találkozott a kicsi pajtásával. S amikor óvom hidegtől, melegtől, egy alattomos huzattól, amikor szinte szűkölve féltem Zoltit, úgy érzem, mintha Imike vezérelné takargató kezem. Imike, akinek még adósa vagyok egy látogatással a sírjánál. Ezt a harmadik doboz cigarettát persze megvettem. S most vigasztalódj, csak egy felet szívtam el belőle. Rágyújtottam és elhajítottam. Úgyis elég keserű volt a szám... PATAKY-RÁCZ ZOLTÁN A Concorde tér az obeliszkkel
