Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
e népújság 1979. szeptember 23. — Mit gondolsz, megpróbáljunk egy beszélgetés idejére magázód- ni? Hét éve ismertük meg egymást — még Tamásiban voltál népművelő — és mivel egy generációba tartozunk, azonnal tegezöd- ni kezdtünk. — Más az akusztikája a beszélgetésnek, ha magázód- nak, más ha tegeződnek a beszélgetők. Szerintem hamis lenne és mesterkélt magá- zódnunk. — A közművelődésről szeretnék veled beszélgetni. Nem véletlenül éppen veled! Ti, Dombóváron — úgy tűnik megpróbáljátok újszerűén értelmezni a népművelői munkát, ügy is mondhatom, hogy valami újat akartok. Szándékotok nem arat osztatlan elismerést, ahogy te sem vagy éppen népszerű ember.... De tetszenek a tervek vagy sem, rokonszenves vagy te, vagy nem — a munka elkezdődött! — Azt hiszem, nem leszek szerény... „Objektív” oka van: hiszek abban, amit csinálunk. Mindig is hittem, Enélkül nem lehet ezen a területen dolgozni. Azt meg én magam döntöm el, hogy kivel rokonszenvezek. I — Hol végeztél? — Először Szombathelyen, népművelő-könyvtáros szakon, aztán Debrecenben az egyetem népművelés kiegészítő szakán. Elkötelezettséget és töltést adott, hogy az ember csinálta és ugyanakkor tanulta, ehhez képest csak egy „körülmény” az„ hogy nemcsak Tolnában dolgoztam, hanem közben Hajdúszoboszlón is. — Elkötelezettséget és töltést nem biztosít még önmagában a munka melletti tanulás ... Sokan vannak, akik mechanikusan tanulnak és ugyanúgy végzik munkájukat is. — Mondhatnám, ez az általános. No, én Tamásiból elkerültem Szoboszlóra, igazgatóhelyettesnek. A legérdekesebb feladatom egy kis- galéria — képzőművészeti bemutatósorozat — működtetése volt. Színházat is csináltam, sok egyebet, de ez volt számomra a legtanulságosabb feladat. Ezen a téren tudtam a legkevesebbet, és itt jutottam a legtovább. Van egy területed, amiben nem vagy otthon, addig ásod magad, míg akár országosan is érvényesíthető koncepciók, következtetések, módszerek születnek. Idáig két-három év alatt el lehet jutni. Belső igénnyel, önmagad iránti következetességgel, szövetségesekkel. — Ez tehát röviden a Balipap-féle módszer... Van elméleted a művelődési házak működtetéséről is? — Ne nevezzük elméletnek de két újabb terminológiát használok magamban. A művelődési házaknak van egy rutinmechanizmusa, és van egy átbillentés-mechanizmu- sa. A rutinmechanizmus alatt azt értem, hogy a művelődési házakban, amelyek immár harminc éve benne vannak a társadalom szervezetében, kialakult és megcsontosodott egyfajta tevé- kenységszerkezet, működési rend: szervezett kiscsoportokat működtetnek, rendezvényeket szerveznek. Nem a helyi sajátosságok alapján csinálják a tennivalókat, amik ott adottak, és ami őket is meghatározza: települések szerkezetére, helyzetére gondolok, a lakosság tevékenységeire. Azt tekintik vezérelvnek, hogy mit csinál minden más művelődési ház. — Most ez a divat; finomabban az irányelv. — Azt hitte mindenki, hogy azzal, hogy a nagy rendezvényekről átáll kiscsoportok favorizálására, mindjárt korszerű is lett... Bizonyos szempontból valóban korszerűbb ez a szemlélet, mint a régi, de a kérdés korántsincs megoldva. Mert mi dönti el azt, hogy egy művelődési ház milyen kiscsoportokat létesít? Először is: hogy mire van pénze. Aztán: mire van helye és felszerelése, s végül szakembere. Ez a három körülmény teljesen meghatározó. I- És az, hogy mire van igény, az nem szerepel a listán? — Teljesen * mellékesen. Mert valahol végül azért kiderül ez is. De főként kínálatot állít össze a művelődési ház. Egyébként jelenleg mi is csináljuk ezt, Dombóváron ... Ide és ide lehet jelentkezni. — Hiába ismernénk az igényeket, ha nem lenne az igények teljesítéséhez helyünk, pénzünk, szakemberünk, nem gondolod? — Világos! A dolgot innen kell megközelíteni majd. Ha lenne több pénz, jobb, alakítható, mobiltér... — Várj egy kicsit!... Tudjuk, hogy mi a helyzet, azt is, hogy minek kellene lenni — de azt is, hogy reális oka van annak, hogy nem úgy vannak a dolgok, mint ahogy lenniük kéne. — De a reális okok nem biztos, hogy objektívek is. A jelenlegi körülmények, feltételek között is lehetne jóval nyitottabb a közművelődés! — Azt mondod, ti is egyszerűen összeállítjátok a kínálatot. Ti is kizárjátok a dombóváriak jelentős részét abból, hogy kedvére művelődhessen? De hadd lépjek tovább: tudja egyáltalán minden dombóvári, hogy mi az ami nincs, és amit szeretne? Hogyan segíthet a népművelő, a művelődési ház ráébredni önnön igényeinkre? — Lehet, hogy egészen rosszul kezdtük ezt a beszélgetést ... Máshonnan kellett volna elindulnunk? Az hogy az előbb azt mondtam, mi is úgy csináljuk, hogy az utcák teli vannak felhívásainkkal, ezzel azt is mondtam egyszersmind, hogy nem a szakkörök, tanfolyamok helyett csinálunk valami újat, mást, hanem azokkal együtt, azok mellett... — Törvényszerű fejlődési fokozatnak tartod, hogy most ez van, ilyenek az emberek és ilyen a művelődési házak ajánlata? — Én azt tartom törvény- szerűnek. hogy az eddigi mechanikus gyakorlat következtében most itt tartunk. A házak nem nagy rendezvényeket, hanem kiscsoportokat kínálnak ... Szűk körnek és keveset, rossz technikai feltételekkel. — Hogy ne veszítsük ' el egészen a beszélgetés fonalát: van még mondanivalód a rutinmechanizmusról? Mert szívesen hallanák az úgynevezett átbillentés- mechanizmusról is. — Azzal foglalhatom ősz- sze az eddigieket, hogy a rutinmechanizmus végül is szervez és jobbára passzív befogadóvá degradálja az embert. Nincs lehetőség rá, hogy egyszerűen csak a beszélgetés kedvéért menjen valaki a művelődési házba, kihasználva az ottani nagyobb tér nyújtotta lehetőséget vagy a tevékenységhez való több eszközt, egyéni készségfejlesztésre, a közösségi életre... Nem lehetsz egyenlő partner a foglalkozásokon, mert ott téged tanítanak ... — De hát ez nem egyszerűen a művelődési házakon múlik. Az embereken is! Ugyanoda lyukadtunk ki, mint az előbb. Fel kell kelteni az emberekben az erre való ... — Az igényeink iránti igényt! — Ez az egészben a legnagyobb feladat. — Igen, innen kell elindulni, nem vitás... De kérdeztél az átbillentés-mecha- nizmusról is. összefoglalva: adva van egy gyakorlatias, ennél fogva vonzó művelődési vagy tevékenységi forma, mondjuk a kertbarátkor. A művelődési ház módszertani munkának tartja, ha ennek a körnek a tagságát beszervezi egy tárlatra, vagy színházi bérletessé teszi. „Átbillenti” a kertészkedőket egy általa magasabb szintűnek ítélt művelődési formába... Tágítom a látókörét, több fajta lehetőséget kínálok neki — így nevezik a módszerüket. Igen ám, de itt valahogy kijátsszák az embert. Az ember, aki beiratkozott a kertbarátkörbe, azt várja, hogy ugyanabban a tevékenységi körben jusson előre, egyre magasabb szintre. Félmegoldás, ha kertbarátként marad azon a szinten, ahol volt, de közben befizet egy színházbérletet is ... Nem tilos színházba járni, tévedés ne essék! De elsősorban a meglévő igényt, a felismert szükségletet, a felismert érdeket kell tovább építeni. Színházzal leginkább a színház iránt érdeklődőket. — Egyszóval — az át- billentés-mechaniz- mus is korszerűtlen? — Az! Világos. A rutin- mechanizmusba akar átbillenteni. — Szeretném hallani a véleményedet — a gyakorló és munkája eredményességében bízó szakember véleményét — a közművelődéssel kapcsolatos „dekadenciáról”. Hovatovább maguktól a népművelőktől is hallani, hogy fölösleges, értelmetlen ez a munka, mert nincs hozzá elég pénz, rosszak a körülményei, személyi feltételei — egyáltalán, kár erőlködni, vegyük tudomásul, hogy az emberek nem művelődni, I hanem gyarapodni akarnak... — A több pénz nekünk is hiányzik, de kicsit messzebbről közelítek a válaszhoz, ami áttételes lesz. A köz- művelődés társadalmi érdek. Az ember társadalmi viszonyok összessége, mondja Marx. De az emberekben hol hatnak, milyen csomópontokon gyűlnek össze azok a társadalmi hatások, amelyeknek összessége ő maga? Mi hat az emberre? A munkahely, a lakóhely, a család. Az ember ezekben a szűkén értelmezett társadalmi viszonyokban formálódik, ezek között valósítja meg önmagát. Ezekben alakul rhunká- jához, életéhez, társaihoz és a művelődéshez való viszonya is. Magyarul: nem hiszem, hogy az érdeklődést, szükségletet csak propagandával fel lehet kelteni. Akármilyen szép plakátot ragasztok ki, csak attól az embereknek nem lesz igénye arra, amit hirdetek. A lakóhely, a munkahely, a család hatása „ingerelhet” olyan konkrét cselekedetekre, ami során például tanulni kezd. Ezért aztán én azt gondolom, hogy nekünk is ezeken a színtereken keresztül kell hatni az emberekre, vagyis úgy kell számítanunk rájuk, hogy innen meghatározottak számunkra is. — Hatni, de hogyan? — Ez a legjobb kérdés... Eddig sokat beszéltünk már igényről, érdeklődésről. Ezek inkább pszichológiai kategóriák. Kevesebb szó esik a művelődés iránti érdekről. Ha a munkahelyén érdeke lesz az embernek, hogy tudásában gyarapítsa magát, vagy a lakóhelyén, mert a szomszédok is elvárják tőle ezt vagy azt, a családban érzi a gyerekei várakozását, hogy apjuk, anyjuk tájékozottabb ember legyen — megteremtődik az előrelépés igénye. Az emberek művelődnek is ilyen motivációk hatására, a művelődési házak nélkül is. A közművelődési törvény és a párthatározat is nagyon erősen inspirálja a munkahely felelősségét a dolgozó közművelődési állapotáért. Például azért, hogy szakképzett legyen. A művelődési bizottságok működését ezért tartjuk olyan fontosnak mi itt, Dombóváron. A művelődési központ számára most a legfontosabb feladat: a munkahelyekkel való együttműködés. A munkahelyi művelődési bizottságoknak kell a munka és az életmód iránti szükségleteket, igényeket, érdekeket feltárniuk. Ott vannak helyben, számukra kézenfekvő és nekik is érdekük. — És képesek rá? Nem szakemberekről van szó. — Képesek lesznek rá! Gyakran a rutinmechanizmus sémáját veszik ők is át, abban gondolkodnak, hogy a közművelődés egyenlő íróolvasó találkozóval, színházjegy-vásárlással. vetélkedőkkel. Pedig a dolguk a munkahelyi viszonyok feltárása lenne. — Dombóváron mindenhol működik köz- művelődési bizottság? — Igen. Tizenhárommal van együttműködési szerződésünk. A lehetőségünk így megvan, hogy innen tovább lépjünk. Szorosan együtt dolgozunk, együtt tervezünk. — Amit eddig a dombóvári művelődési központ munkájáról elmondtál, az nem tűnik renitensnek, furcsának. Vajon miért tartja mégis úgy a közvélemény, hogy külön utakon jártok? — Mert valójában — sajnos — tényleg egészen más, ahogyan dolgozunk. Demokratikus, az érdekeket kutató orientáció az, amit meg akarunk valósítani. Nem partizánakcióban, persze: azt a kísérletet, amiben részt veszünk, a Népművelési Intézet irányítja, és már harmadik éve folyik. Rajtunk kívül még nyolc művelődési ház — például a kazincbarcikai, a hajósi,, magyarnádori, jászkíséri — kapott ilyen kísérletre idén anyagi támogatást az Országos Közművelődési Tanácstól. A „nyitott ház” működési elvű országos kísérlet ez, amiről már néhányszor szó esett. — És a konténerekről... — Igen, látod, te is rögtön erre gondolsz! Pedig a konténer nem egyéb, mint egy mobil közművelődési eszköztár. Csak még nincs jobb neve. Speciális, a tevékenységhez célszerűvé alakított bútor. A tevékenység lényegéhez körülbelül annyi köze van, mint az iskolai táblának az ottani oktatás lényegéhez. — Ehhez az „egészen máshoz” mit szólnak a város vezetői, no és persze nem utolsó sorban saját munkatársaid? — A város vezetői általában is, így a közművelődésben is megalapozott tervekkel és koncepciókkal irányítják a munkát. Törekvéseinket — éppen az elmúlt napokban egy testületi fórumon hangsúlyozták nagyon határozottan — támogatják. Ez a kollégáim számára és nekem is nagyon fontos, amellett felelősségünket is fokozza. Igénylik és elvárják, hogy munkánkról tájékoztassuk őket. Ha vitánk van, partnerként fogadják érveinket, hiszen bennünket szakembernek alkalmaztak erre a város és a városkörnyék számára is fontos feladatra. Ezt a felelős irányítást és bizalmat nem tudnánk nélkülözni. Ami a munkatársaimat illeti ... Ezt a szekeret én kötöttem ehhez az ügyhöz, az ilyesmi általában az igazgatón múlik. De velük egyetértésben tettem ezt, mert nélkülük nem is lehetne. Véleményem szerint ebben a munkában mindenkinek lehetősége van képessége és felkészültsége alapján a neki legkedvesebb területen dolgozni. Nagy önállósággal is, mert ebben a működési elvben, még inkább gyakorlatban, a népművelő munkája is alkotóbbá változik. — Képeznek manapság erre népművelőt? — A képzés egy külön téma lehetne... De a gyakorlatban mindent meg lehet tanulni. Bele kell mélyedni, hinni kell abban, hogy a szakmának egy jelentős tartalmát ki kell még alakítani, ki kell találni. — Tehát meggyőzted munkatársaid az ügy fontosságáról... Igaz is, milyen vezető vagy? — Azt hiszem, demokratikus ... Bár nekem meg a vezetést kell most tanulnom. Magának a csapatnak a fel- készültsége igen jó. Mind egyetemet, vagy főiskolát végzett. Most jött három friss diplomás munkatárs. — Lakást is kapnak? — Kapnak. Hamarosan. — Ezek szerint nemcsak elviekben támogatja a városi tanács a közművelődési dolgozók munkáját. — Nem csak elviekben. Ilyen téren is. S talán nem tévedek, ha mindebből arra következtetek, hogy a leglényegesebb tényezők egyre adottabbak Dombóvár köz- művelődésének pár év alatt bekövetkezhető igen jelentős fejlődéséhez. — Megvan bennetek erre az ambíció? — Igen, Igen. Együtt vagyunk, együtt vannak a feltételek. Hiszünk benne. Akarjuk, és dolgozunk érte. VIRÁG F. ÉVA Múltunkból alán ma már mosolyt T i varázsol az olvasó ar- ? cára, ha olvassa, hogy ■ — Magyarországon egykoron kilincshivatal is működött. Pedig nem kell mosolyogni, ez a bizonyos kilincshivatal valamikor a magyar királyi honvédelmi minisztériumban működött. Intézkedett is, leveleket küldött, jelentést kért, rendeleteket készített. Volt intézkedése, amelynek kapcsán több mint egy kilónyi irat gyűlt össze csupán Tolna megyében. E furcsa nevű hivatalnak az volt a feladata, mint egyik rendeletéből kiderül: az épületek és kerítések ajtajaira, kapuira felszerelt ajtóverete- ket, amennyiben azok egészében, vagy túlnyomó részben sárgarézből, vörösfémből, bronzból, vagy vörösrézből vannak, hadi célra igénybe vegye. Az igénybe veendő veretek a következők voltak: kilincsek és kilincsgombok, kilincsrózsák, kulcslyukpajzsok és kulcsfedők, zárpajzsok és ajtófogantyúk. A rendelet 1917. február 23-án kelt. Kimondotta, hogy a háztulajdonosok, bérlők és bármilyen címen használatra jogosultak, kötelesek voltak tűrni, hogy kereskedelmi vállalatok által pótanyagból készült kilincset szereljenek fel a fent felsoroltak helyett. A rendelet annyira szigorú volt, hogy a községi elöljáróságokat utasította, hogy a használaton kívül lévő épületekről is — két tanú jelenlétében — szereljék le a kilincseket. A feltalálható rézkilincsek összeírására a rendelet formanyomtatványt írt elő. A kilincshivatal azokba a Tolna megyei községekbe, amelyekben a lakosság létszáma elérte a kétezret, ösz- szesen 34 560 nyomtatványt küldött szét. Ezt a mennyiséget az alispáni hivatal kevésnek tartotta és újabb 4210 darabot kért. A kilincshiva- -■*_ tál azonban ezt a kérést nem teljesítette. Lehetőség volt arra, hogy a különös történelmi, művészeti, vagy iparművészeti beccsel bíró vereteket a járási főszolgabírók, Szekszár- don a polgármester az igény- bevétel alól mentesíthesse. A hatalmas kötegben nem találtunk olyan jelentést, amely arról szólt volna, hogy mennyi kilincset találtak és mennyit mentesítettek. Mindössze két kilincs három rajza volt található a papírhalmazban. Az egyik a szekszárdi megyeháza nagy kapujának kilincsét, a másik a levéltár egykori bejárati ajtajának kilincsét ábrázolja. A megyeháza kapujának kilincsei valóban műremekek voltak. (Sajnos, múlt időben kell róluk szólni, az utóbbi időben valami módon eltűntek...). A kulcslyukat fedő rézlemezen két fáklyavivő fiú volt látható. A fáklyák felett rozettát ábrázoló lángnyelvek voltak, amelyek, a leírás szerint a világosságot, a napfényt ábrázolták. Ezeknek a kilincseknek mentesítése elkészült, de időközben az első világháború frontjai összeomlottak, a Monarchia elveszítette a háborút. A kilincsek összegyűjtésére ezért már nem került sor. A kilincshivatal beszüntette működését. A kilincsekből fegyvereket, lövedéket akartak készíteni, mint oly sok harangból. A hivatal nem teljesítette feladatát. A történészek mégis örülhetnek e volt hivatalnak, mert rendeletére össze kellett írni, hogy egy-egy községben mennyi a lakóházak száma. Például Zombán 373, Tamásiban 1193, Öcsény- ben 735, Bátaszéken 1477. Ezek a számok más adatokkal kiegészítve fontos forrásai lehetnek a helytörténetírásnak. K. BALOG JÁNOS Baiipap Ferenc művelődési központ igazgatóra/
