Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-16 / 217. szám
IO "népújság 1979. szeptember 16. PÉNTEK IMRE: Lebegés Lomha gubancban a nyáj, ásít a hosszú hodály; tágul a hajnali kör, gyöpön a birka-gyönyör. Szürke bozontos a rét, őrzi pár zsenge füvét, reszket egy nedves afhk, eltelik s újra harap. Felhőkkel lobogózva szikkad sötét vizű tócsa, megtörve, megapadva tág szeme néz a magasba. Sajdul a gyenge gyökér, sejtjeiben fut a fény, gének ősi parancsa szerint élni kell, élni megint. Élni, bár egyre vadabb indulat árja fakad, élni, bár jószerivel legszebb bizalmunk veszik el. BOTÁR ATTILA: Épül az ŐSZ Hol károgás kerengő rongyai alatt az ég az üres vízre szállt kő és beton beton és rezge fű vándor homok és föltúrt éjszakák a víz elé a kilátás elé épül az ősz a vadon árvaság Szélkakasok kéménytelen a füst dió idő üt egy számlapon át s nem töri föl csak a kőműves-ujj csak a dacos kölyök: ács-fia ács Hol károgás pompázó rongyai alatt az ég az üres vízre szállt kiforgatom nadrágom zsebeit szegény szegénynél tart házkutatást SENKE LÁSZLÓ: Várakozás az idő szakadékában A már nem és a még nem szakadékéból kéken képzeletemmel hogyan Létem vasárnapjára hitetlenül hiába hittel is mindhiába Anyám is meggyötörve hull kútmélynyi közönybe s főzi főzi a levest Mert csak a visszavétel gödre csontzenével a dörgő hörgő nóta Halálra nem hiába mindörökké bokázva előtte csak bokázva íme a béke csöndje Valahol könnyen födve felsóhajt egy szép halott Herceg Árpád: Látogatás A gyermek visszajött, szorongva fölnézett a férfira, és azt mondta: — Tényleg igaz, hogy te egy Csekekics vagy? Anyu mindig azt mondja, hogy te egy Csekekics vagy, mert annak képzeled magad. Bárónak. Kastélyod is van. — A báró, az Csekonics — mondta az apa, és beharapta a szája "szélét. — És nem mondhatnám, hogy Cseko- nincs báró olyan lett volna, mint én. — Milyen egy Csekonics? — Nagyon utálatos ember — mondta az apa. Kaptattak fölfelé a dombon, kéz a kézben. A gyermek görcsösen kapaszkodott, és félt, mert az apa kezét nagyon nyirkosnak érezte, és nagyon hidegnek. — Te itt laksz? — kérdezte a gyermek. — Igen, most itt lakom. Tudod, ez egy... — Az apa kereste a szót és nem találta. — Tudom — mondta a gyermek. — Ez egy tüdőszanatórium. Elhagyták a szanatórium bejáratát, lefele mentek a dombról.. — Nem mondhatnám, hogy te utálatos vagy — szólalt meg a gyermek. — Azt éppenséggel nem mondhatnám. Az apa már elfelejtette Csekonics bárót. Leguggolt, homlokon csókolta a gyereket, és azt mondta: — Kösz. — Igazán nincs mit — mondta a gyermek. A szanatórium mögötti nagy mar- garétás mezőt nézte. — Ebből majd viszek egy ölet. — Egy ölet? — Egy öl mianeve virágot. Anyunak. — Ja, margarétát. Örülök, hogy szereted a margarétát. — Te is vigyél anyunak egy ilyen margamargát. Marga... — Rétát... Persze, viszek.. Küldök. Ketten küldünk egy ölet. Amekkorát csak elbírunk. Az apa fölemelte a kerítésdrótot, és bebújtak a résen. — Meglepjük az ellenséget — mondta a gyermek, és felkapott egy ágdarabkát, kardozni kezdett egy platánfával. — Most már szabad az út — mondta az apa. — Itt már csupa jóbarátok vannak. Csak a kapuőr az ellenség. Titkos ellenség, álcázza magát, úgyhogy kerülnünk kell. — A kapuőrt le kell váltani! Demokratikusan! — Egy kapuőrt nem lehet' csak úgy leváltani. Mert akárkié a vár, olyan kapuőr kell, aki nemigen enged be senkit. — Téged se szokott? , — Engem be szokott. — Akkor most mér nem ott mentünk? — Mert téged nem engedett volna be. — Mert én ellenség vagyok? — Hát... Ez egy olyan vár, ahol a beteg emberek várnak a gyógyulásra. És a beteg ember ellensége az egészségesnek. — Mondom, hogy a kapuőr egy ádáz ellenség! — Csak arról van szó, tudod, hogy ez egy kórházféle, és ide tíz éven aluliaknak nem szabad bejönni. És te még nem vagy tízéves. — De leszek! Leszek én még tízéves! — Csakhogy akkor én már nem itt fogok lakni. Azt hiszem. — Te csak hiszed! Követelem, hogy akkor is itt lakj, és a nagykapun jöhessek be! A férfi nevetett, fölborzolta a gyerek haját. — Lényeg, hogy van egy kiskapu. És ha már benn vagy, nem vagy ellenség. — Mert félnek tőlem? — Valószínű. Félnek, mert elgondolni se tudják, hogy jutottál be, és ki vagy. Vagy azt gondolják, ide tartozol, és nem mernek szólni... — Én ide tartozom, ha te ide tartozol! Az apa és a gyermek elindult a park kavicsos ösvényén. Pizsamás, hálóköntö- sös, fürdőköpenyes férfiakkal, nőkkel találkoztak. Az apa mindenkinek köszönt. — Jó reggelt, fák! Jó reggelt, füvek! Jó reggelt, virágok! Csókolom, margaréta néni! — szajkózta a gyermek, és hajlongott a fák, füvek, virágok felé. — Á! Hogy van, hogy van, kedves házbácsi? Apa, ez olyan, mint egy nyilvánosház, ugye? — Hát... ez nem egészen olyan. / — De a városban pontosan ilyenek a nyilvánosházak! — Miféle nyilvánosházak? — Hát a pisilőhelyek. — Jaj, hát azok nyilvános vécék! — És a nyilvánosház, az micsoda? — Az egy olyan ház..., ahol felnőtt emberek... férfiak és nők játszanak egymással. Azok, akiknek sok pénzük van. — És ebben a házban mit csinálnak? — Itt emberek feküsznek. Szép csöndesen feküsznek. — Várnak? — Igen, várnak. — A gyógyulásra? — Arra várnak, hogy elutazhassanak innen... Tudod, akik ebben a házban vannak, azok végleg elköltöznek a szanatóriumból, és soha többé nem lesznek betegek. — Te is feküdj le ebbe a házba, hogy te is elutazhass, és sohase legyél beteg! — Én még nem feküdhetek ide. Azt előbb ki kell érdemelni... ^ — Mit kell tenned, hogy kiérdemelhesd? — Először is meg kell... — Az apa majdnem kimondta, de beharapta a szót és azt mondta: — Meg kell' gyógyulnom. — Hát akkor rajta! — mondta a gyermek. — Viszlát, házbácsi! Elhagyták a hullaházat, beléptek a kastély alagsorába. Végigmentek a hosszú folyosókon, fel a lépcsőn, a kórtermekhez. Az apa szobájában vizit volt. — A fiam — mondta az apa, és a gyermek fejére tette a kezét. — Klassz srác — mondta az orvos, és elindult kifele. — Hogy van? — Köszönöm, jól érzem magam. Ma nagyon jól. — Panasz? — Semmi, kösz. — Hány éves is vagy te? — kérdezte az orvos, és lenézett a gyerekre. — Vagyok én már tíz is! — mondta a gyermek, és lábujjhegyre állt. — És te hány éves vagy? — Én meg már tízszertíz is megvagyok — mondta az orvos, és elment. — Csodálom, hogy nem küldte el a doki — mondta egy beteg, aki az apa ágyával szemben feküdt. — Ma nagyon harapós kedvében van. — Meg volt beszélve — mondta az apa. — Ja, vagy úgy! — mondta az ember, és hunyorított. — Pénz beszél, kutya ugat. — A te kutyád ugat, bácsi? — kérdezte a gyermek. — Nem! Az apád kutyája — vakkantott az ember. — Apu, neked tényleg kutyád van? — Á! nekem nincsen kutyám. ■L- De lehetne? — Nekem nincs annyi pénzem, hogy kutyálkodhassam. — Azt tudom, hogy nincsen pénzed. Mondta anyu, hogy nem küldted a tartást. — Azért nem küldtem, mert most nem kapok fizetést. Csak annyi pénzem van, hogy éppen futja cigarettára. — Meg sörre is futja? — Nagyon kevés sörre futja.^ Ha több sört akarok inni,, akkor kevesebb cigarettát, kell szívnom. — Le kell szoknod a sörről, meg a cigiről, és akkor futja a tartást. És akkor anyu nem ad föl a rendőröknek. — Miért, föladott? — Azt mondta, ha nem intézed el, akkor fölad. És akkor elintéznek, hogy megnézheted magad... De én tudom ám, hogy nem ad föl, hanem csak úgy mondja... — Jó, hát majd megpróbálok leszokni. — Hogy ne intézzenek el? — Hogy legyen pénze anyunak. — Ö, hát őneki van ám pénze! Azt csak úgy mondja, hogy nincs. De én tudom, hogyha pénz kell, csak fogja a könyvet, leszalad az utcára, és hoz pénzt... Ha majd nekem is lesz ilyen könyvem, sok-sok pénzt hozok neked, jó? — Hogy fizethessem... — Hogy ne intézzenek el... Mondd, hogyan intéznének el? —| Börtönbe csuknának. — Mint egy rablópandúrt? — Mint egy gyilkost. A gyermek kibámult az ablakon. A férfi elnézett a feje fölött. — Most mi csinálunk? — Azt csinálunk, amit akarunk — mondta az apa, és kijavította: — Azt csinálunk, amit te akarsz. Mit akarsz? —{ Nemtom. — Megnézheted a kastélyt... — Láttam. Kívülről szép. De itten nem szép. — Hogyan beszélsz te? — Mér, hogyan? > — Mér, mér! Há’ nemtom. És mi az, hogy itten? — Ja, hát mink is szok- juk mondani. — Szokjátok? Kivel. — Szoktuk. Avval, aki a barátom volt. — Ki volt a barátod? — Hát... az titok. Azért titok, mert nem csak volt, hanem most is az. Csak ezt anyunak nem szabad megtudnia, jó?! — Én nem mondom meg, ebben biztos lehetsz. — így görbülj meg? — kérdezte a gyermek, és mindkét mutatóujját karikába hajtotta. — Görbüljek hétrét — mondta az apa, és ugyanúgy hajlította az ujjait. — Milyen hétrét? — kérdezte a gyermek. — Margarétás hétrét. — Egy öl? — Egy nagy-nagy margarétás öl! — mondta az apa, és fölkapta a gyereket, magához szorította. A gyermek belebújt az apa bozontos hajába, és elpityeredett. Az apa csak simogatta a gyerek fejét, és nem tudott mit mondani, mert neki is gombócok gyülekeztek a torkában. — Ki a barátod? — nyögte ki az apa, amikor a gyermek megnyugodott. — Nincsen barátom. — De volt? — Éppen, hogy csak volt, és aztán hirtelen nem volt. — Elhagyott? — Elhagyatta anyu. Aszon- ta... Azt mondta, hogy lopós. Pedig igazából nem is volt loptSs.-f- Hogyhogy igazából? — Lopott eccer egy rágógumit és mégeccer két rágógumit... De nekem adta. Mert anyu nekem nem vesz rágógumit. — És mi lett a barátoddal? — Elintézték. — Micsináltak? — Börtönözték. — Intézetbe rakták? — Asziszem. — És új barátod nem akadt? Bognár Árpád illusztrációja — Nem olyan könnyű ám új barátot találni. Megválogatja az ember — mondta a gyermek, és rövid szünet után megkérdezte: — Neked van barátod? — Nem is tudom... Azt hiszem, nekem te vagy a barátom. Én legalábbis úgy gondolom... — Én is úgy gondolom — mondta a gyermek. — De kell egy olyan barát, akivel mindennap elszórakozhat az ember. — Az ember, ha már nincsen mindennapi barátja, elszórakoztatja magát... 4 — De mi, ugye, most nem szórakozunk? Ugye, mi most úgy beszélünk egymással, mint férfi a férfival? — Vagy, mint gyermek a gyermekkel — mondta az apa, és látva, hogy most valamit elrontott, hozzátette: — Mert ha én most bemennék egy boltba, és nem lenne pénzem, bizisten lopnék neked rágógumit. — Még cigarettásat is? — Még olyat is. — Mert azt nehezebb ám lopni! — Az mindegy, ha már barátok vagyunk. — Igaz... Én meg, ha bemennék egy boltba, és nem lenne pénzem, lopnék neked egy igazi cigarettát, és egy igazi üveg sört. — Az a sör bennem nem sok kárt tenne. — Miért? — Inkább pálinkát iszom. — Az jobb? — Hát... Mindenesetre biztosabb. — Előbb meggyógyulsz tőle? — Azt éppenséggel nem mondhatnám. — Akkor meg minek iszod? — Az az igazság, hogy mostanában nem is igen iszom. Csak készülök arra, hogy ha majd meggyógyultam, ihassak. — Ha meggyógyultál, anyu is meglátogat téged? — Nem hiszem. — A kedvemért se? — Nem tudom ... Anyunak nem lenne jó az, ha meglátogatna engem. — De nekem jó lenne. Meg ugye, neked is jó lenne? — Nem tudom, hogy nekem jó lenne-e. — Mert súlyos beteg vagy? — Már nem vagyok nagyon súlyos. — De súlyos voltál. Tudom. Mondta anyu, hogy fertőztél is. Azért nem látogathattalak, ugye? — Igen! — És már elhagyott a fertőzés, igaz? — Igaz. — Anyu azt mondta, veled nem lehet beszélgetni. — Nem lehet? — Mert te kummogsz. Mindig csak hallgatsz. — Meglehet — De ha anyu szövegel, én is csak kummogok. — Nem szabadna. — De ha nem hallgatok, akkor anyu hisztizik. Kiveri a dilit... Te, ugye, nem szok- tad kiverni? — Én ritkán. — Csöndben lenni jobb, igaz? — Nem mindig jobb. — De én legtöbbször szeretek csöndben lenni. — Általában én is szere- A tek. “ — De azért én így is szeretem anyut. — Én is szeretem anyut. — De ezt ő nem tudja, igaz? — Azt hiszem, nem. — És anyu szeret téged? — Nem hiszem, hogy szeret. — De szeretett? — Azt hiszem, valamikor igen. — És még mit hiszel? — Azt hiszem, csak eny- nyit hiszek. — Ez mind a te könyved? — kérdezte a gyermek, és átölelte az éjjeliszekrényre felhalmozott könyveket. — Van köztük három, ami a tiéd. Neked adom. — Melyik az a három? — Válaszd ki. Kíváncsi vagyok, kitalálod-e? A gyermek a könyvek közé túrt, megnézte a borítójukat, és kiválasztott hármat. — Tudom, hogy ezek azok. Mondd meg a címüket. — Micimackó, A hétfejű " tündér, A kis herceg — sorolta az apa. — Kösz — mondta a gyermek — De én el akarom vinni a többi könyvet is. Azt akarom, hogy nálam legyenek a könyveid. Az jó volna, nem igaz? — Nem volna egészen jó. — Mér nem? — Mert megszakadna a szjvem, ha nem lennének itt ezek a könyvek. Tudod, nekem most a könyveim a mindennapi barátaim. — A Micimackóért nem szakad meg? — Azokért nem egészen. — Csak félig? — Örülök, hogy neked adhatom. — Én is örülök, hogy te örülsz ... Tudod, micsinálnák most? — Mit? — Aludnék. De csak akkor, ha elmeséled nekem ezeket a könyveket. — Mindet? — Mindet. — Jó — mondta a férfi, és mesélni kezdett. A gyermek fölkuporodott az ágyra, és a harmadik mesénél elaludt. Az apa meg olvasott tovább, magában, magának.
