Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-16 / 217. szám
1979. szeptember 16. Képújság 11 Frank Mágia szobrai A könyvkötés története Frank Magda 12 évvel ezelőtt mutatkozott be műveivel-Magyarországon, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítótermében. Ezúttal a Magyar Nemzeti Galéria (augusztus 14.— szeptember 2-ig) és a Janus Pannonius Múzeum (szeptember 7—30-ig) közösen vállalkozott arra, hogy Frank Magda alkotásait Budapest és Pécs művészetbarát közönségének bemutassa. A művész a kiállításokkal egy- időben a villányi szobrásztelepen dolgozik, hogy elkészítsen és a szoborparknak ajándékozzon egy művet. Emlékezésül a hazai kapcsolatokra, a hazai kiállításokra. Sokan megkérdezik Frank Magda erdélyi, kolozsvári születésű. Gyermekkori ismerősei a faragott székelykapuk, tornácok, a fafaragó népművészek. Emlékül talán észrevétlenül azonosult művészetében a modern európai szobrászat tanulságával. Argentínába kerülve, ismét találkozott a népművészettel. Ez a találkozás már tudatos, felfedező erejű volt. Művészetébe fogadta, sajátosan szelektálva a motívumok között, azt, ami kifejező igényének s a hazai folklórhoz kötődő érzelmi világának megfelelt. Frank Magda életműve a kifejezésért folytatott következetes munkában alakult egyénivé. Ennek a sajátos, egyéni hangnak talán legjellemzőbb tulajdonsága a humánus tartalom. A konstruktív szerkesztésű, geometrikus építésű szobrok a legtöbbször emberi hivatkozásúak, konkrét, vagy elvont utalásokkal az emberről szólnak. S a művésznek határozott meggyőződése, hogy szobrok nélkül szegényebb lenne a világ. Szépen faragott, hajlott ívű fafigurái, monumentális, rusztikus felületű emlékművei, térszobrai, játékos kedvet idéző színes oszlopsorai bizonyítják — valóban sokkal szegényebb lenne. Frank Magda szobrai a kiállításról Bak Imre kiállítása Bak Imre fotókiállítására invitál a plakát. S bár valóban fotókat látunk a falakon, helyesebb lenne vázlatkiállításnak nevezni. Festményeiben és grafikáiban bizonyos megfontolásokból a jelszervezéssel foglalkozik egy ideje Bak Imre. Ezek a fotók pedig a jelek szerkezeti elemeit, a jelteremtés egyes kérdéseit vizsgálják, természetes környezetben. Miért foglalkozik a jelekkel Bak Imre? Egyáltalán, miért van szükségünk új .vizuális jelekre? Hiszen így is van elég, nem győzzük megtanulni. KRESZ-jelek irányítanak az utcákon, piktogra- mok a pályaudvarokon. Kicsiny ábrák tájékoztatnak az ingünk gallérjához varrva: hogyan kell azt mosni, szárítani. Autón, munkagépen, háztartási gépen minden kapcsoló mellett egy jel arra, ha azt átkapcsolod, mi történik. S akkor a kiállító- termekben is jelek jelentését kell tanulnunk ... Valahogy fordítva van pedig ez! A képzőművészek gyakran hivatkoznak az írásra: betű is kell, nyelvismeret is kell ahhoz, hogy írhass, olvashass. S mi írni, olvasni akarjuk a vizuális nyelvet előtanulmányok nélkül! Sok művész dolgozik mindenfelé ilyesfajta „tankönyveken”, hogy a vizuális nyelvoktatás ne a kiállító- termekben, hanem már a legelemibb szinten megkezdődhessen. Bak Imre is sokat foglalkozott a vizuális nyelvvel, ezek a fotómunkák is részben ilyen „nyelvészeti” stúdiumoknak foghatók föl. Ám a jelteremtés-jelértés haszna szerinte egyáltalán nem csak a praktikumra vonatkozik. Nem azért vannak ezek a jelek, hogy például közlekedni tudjunk az utcán. Hanem azért, hogy értelmesen tudjunk élni az Univerzumban. Bár ez a kettő összefügg. A 10-es évek orosz és európai avantgardja a négyzetet, a kört, a keresztet, szóval az alapformákat úgy tekintette, mint a szabadsága küszöbén álló ember új, univerzális nyelvének az elemeit. Mára, a forradalmak konszolidálódásával, lehigga- dásával, úgy tűnik befellegzett ennek az embereszménynek. A 70-es évek embere nem hódító. A 70-es évek embere zavarban van. Vallatja a való világot, hogy kicsikarja belőle annak fizikán túli rendjét, értelmét. Mert az azonos (kell hogy azonos legyen!) a kultúra rendjével, értelmével. Ezt sugallja örökségünk is, a régmúlt civilizációk hagyatéka. Vajon fotóművészeti alkotások ezek a vázlatok, Bak Imre vizuális vizsgálódásának dokumentumai? Ennek a kérdésnek valószínűleg nincs jelentősége. A fotográfia hihetetlenül széles funkcióskálájából a „fotóművészet” olyan szűk, szépelgő tartományt mondhat ma magáénak, hogy az nevetségessé teszi magát a „fotóművészet” kategóriát. A dombóvári művelődési otthonban április óta bemutatott és a jövőben tervezett fotókiállításokkal lényegében három jellemző tendenciából válogatunk. Bemutatunk „dokumentarista” fotókat, azaz olyan fotográfiákat, amelyek a műfaj még feltáratlan sajátosságaival, lehetőségeivel foglalkoznak. Bemutatunk „szociofotókat”, azaz olyan fotográfiákat, amelyek a valóság kellő mélységben még feltáratlan sajátosságaival, összefüggéseivel foglalkoznak. Bemutatunk továbbá olyan műveket, melyek a vizuális nyelvvel, a művészet feladatával foglalkoznak, s éppen fotó- technikával készültek. Mint Bak Imre vázlatai is. Fájdalmas emlék. Reich Károly illusztrációja A könyvkötés egyidős a mai könyv ősével, a pergamenkódexszel. A kódex drága volt — elkészítéséhez nyájak bőre kellett —, ezért gondosan védték a szétesés, szakadás, bepiszkolódás ellen. A pergamenleveleket szíjra fűzték és keményfából készült védőtáblák közé helyezték. A táblákat kapcsok szorították egymáshoz, mert a pergamenlapok nem simultak úgy egymáshoz, mint a papírlapok, és könnyen juthatott közéjük por és piszok. A kódexhez annyira hozzátartozott a kötés, hogy még nevét is innen kapta, a rómaiak ugyanis caudexnek nevezték a fatörzset, fatáblát. A fatáblákat később részben vagy egészben bőrrel, vagy valami textilféleséggel vonták be. A díszesebb kötetek tábláira elefántcsont lapokat erősítettek, különféle véretekkel, fédrágakövekkel ékesítették. Szokássá vált, hogy a táblát borító bőrt késsel bemetszették, a bemetszett részt kitágították, s a keletkezett mélyedést pépszerű anyaggal töltötték ki. A felületből az így készített figurák és egyéb díszek domborműszerűen emelkedtek ki. Ez a bőrbevágás nagyon munkaidényes eljárás. Ezért már a l^III— IX. századtól kezdve fémbélyegzőket készítettek, s ezek segítségével nyomták a bőrbe a szenteknek és más kiváló embereknek, valóságos és mesebeli állatoknak, virágoknak, koronáknak a képét. Ismerünk olyan kötetet, amelyet 300 bélyegzőnyomat díszít. Betűbélyegzők is készültek, egy Konrad Forster nevű nürnbergi dominikánus például már 1433-ban, a könyvnyomtatás feltalálása előtt, így nyomtatta a kötésekre a tulajdonos nevét, s a munka címét. A XV. század második felében új díszítő eljárás született meg: préselt lemezekkel készítették a bőrbevágást utánzó táblákat. Díszítésre hengerbélyegzőt is használtak. Ezzel sokkal gyorsabban tudtak dolgozni, mint a közönséges bélyegzővasakkal. Az egyes eljárásokat kombinálták, például a tábla közepét lemezzel préselték, a széleken hengerbélyegzővel csináltak szalagdíszeket. A díszítő elemek mindig az uralkodó stílust tükrözik vissza, eleinte a románt, később a gótot, reneszánszot, barokkot, rokokót... A könyvművészetnek. így a kötésnek is, sokáig a kolostorok voltak a központjai. Csak a XIV. századtól, az írásbeliség elterjedésétől kezdve létesültek fejedelmi és polgári könyvkötő műhelyek. A mesterek száma fokozatosan nőtt; 1401-ben Párizsban már céhbe tömörültek. Később, másutt is megalakultak a céhek. A reneszánsz és a humanizmus jelentős stílusválto- zást jelentett. A nagy bibliofilek gyakran rendeltek fémveretekkel díszített bársony- és selyemkötéseket. A Corvina jól mutatja a kötés fontosságát a humanista könyvtárakban. Köteteit már kívülről is fel lehetett ismerni a hollós címerrel díszített sajátos stílusú kötésekről. A papírgyártás elterjedése után gyakoribbá váltak az olcsó papírkódexek, 1450 után pedig a még olcsóbb nyomtatott könyvek. Ezeket sokkal egyszerűbben, kevésbé drágán kötötték be. Magát a kötést azonban nem hagyták el, a XVIII. század végéig ritka a fűzött könyv. A fatáblák helyét sokkal olcsóbb és könnyebb anyag foglalta el: a papírlemez. Ezt többnyire régi, idejétmúlt, el nem adott könyvek lapjainak összeragasztásával készítették. Régi kötések javítása, szétszedése közben gyakran találnak ma is íveket ijyne- retlen művekből, régi naptárakból... A kiáztatott töredékek unikum voltuk miatt nemegyszer többet érnek, mint az a mű, amelyet bekötöttek velük. Az egyes országokban, sőt ezen belül vidékenként sajátos kötéstípusok alakultak ki. Nálunk is megvolt Vácnak, Bártfának, Kassának, Kolozsvárnak, stb. a maga jellemző kötése. Különösen két stílus vált híressé, a XVII. században a nagyszombati, a XVIII.-ban pedig a debreceni. Nagyszombatban kétszáz évig működött folyamatosan az egyetemi könyvkötő műhely, s ez a legváltozatosabb ornamentális díszítésű, arany- és vaknyomásos díszítéseket használta. Debrecen viszont a színpompás virágmintákkal készített festett pergamen- vagy hártyakötésnek lett a központja. A XIX. .századtól kezdve a modern nyomdatechnikai eljárásokkal párhuzamosan a könyvkötő műhelyek is forradalmi változáson mentek át: egyre nagyobb szerepet kaptak a különféle hajtogató-, vágó-, fűző- és egyéb gépek. Megmaradt ugyan mellette a hagyományos, kézi technikával dolgozó kötés is, de — hogy árai versenyképesek legyenek — ritka esetben alkalmaztak a táblákon munka- igényes kézi díszítést. Sajnálatos módon a gépi kötés a művészi ízlés hanyatlásával párosult és a századforduló idején tobzódtak az ízléstelen, túlaranyozott kötéstáblák. Pedig az olcsó kötés és a művészi ízlés nem ellentmondó fogalmak. Ezt bizonyítja a népi demokráciák könyvkiadása, amely a kötéseket művészekkel tervezteti meg és hivalkodó aranypompa helyett változatos, művészi stílusú köteteket ad az olvasók kezébe. Napjainkban egyre jobban előretörnek a különféle műanyagok. A velük való kísérletek ugyan a kötészetben egyelőre csak kisebb részletsikereket hoztak, mégis bizonyos, hogy a rohamosan fejlődő műanyaggyártás és technika egészen újfajta, az eddiginél tartósabb kötéseket fog előállítani, az eddigiekhez hasonló vagy ennél lényegesen olcsóbb árakon. De az is bizonyos, hogy a könyvbarátok tábora a könyvkötés régi, hagyományos formáit is életben fogja tartani. VÉRTESY MIKLÓS FÁK Németh Endre rajza A bronzpüspök éjszakai sétája Pécsett ezekben a napokban, hetekben tetőzik a vendégjárás. A kétezer éves város utcáin, terein naponta legalább tízezer hazai és külföldi turista fordul meg. Hogy mit érdemes megnézni a Mecsek-alján, arról az útikalauzok részletesen tájékoztatnak: a „Magyarország” című útikönyv legújabb — hatodik — kiadása például tizenhét teljes oldalt szentel Pécs szépségeinek, történelmi emlékeinek, kulturális nevezetességeinek. Van azonban valami, ami az útikönyvekből szükségszerűen kimarad és az idegen nem ismerheti meg: ez a mosolygó Pécs. Az önmagát karikírozó város. íme, néhány derűs kép, mulatságos adalék a Pécsett járó vendégek ismeretanyagához. A turisták első útja mindig a város legnevezetesebb épületéhez vezet: a négytor- nyú Székesegyházhoz. A me- csekaljai polgár élcelődő kedve a világhírű műemléket is kikezdte. Kérdés: Melyik a legkisebb templom Pécsett? Válasz: A Székesegyház. Mert még a 12 apostol sem fér be. Kőszobraik ugyanis kívül, a Dóm párkányzatán állnak. A Székesegyház előtti téren látható Pécs egyik legszebb szobra, amely Szepessy püspököt ábrázolja. A bronzpüspök — mondják — minden éjszaka életre kel. Amikor a káptalani levéltár nagy órája ütni kezdi az éjfélt, leszáll a talapzatról és méltóságteljesen körbesétálja a teret. S mire utolsót kondul az óra, ismét a helyén áll. Ám ezt csak az láthatja, aki egyedül tartózkodik akkor a téren. — S ki látta? — Senki. Aki ugyanis éjfél tájban a sétatéri pádon ül, mindig párosán van. A Székesegyház melletti híres Múzeum utca leglátogatottabb helye a Káptalan utca 2. számú házban levő Zsolnay-gyűjtemény. Erről az épületről is született találós kérdés: — Amíg nem volt, megvolt, amiután meglett, elveszett. Mi az? — A Zsolnay Múzeum homlokzatán levő freskó. Korábban nem tudtak róla, az épület renoválásakor bukkantak rá. Évszázadokon át megóvta a vakolat, miután azonban feltárták és láthatóvá tették, az eső és a nap elpusztította. Tovább sétálván, eljut a látogató a város szívébe, a Széchenyi térre. Itt található Magyarország utolsó valódi kávéháza: a patinás Nádor. Minek köszönhető — érdeklődnek az idegenek —, hogy máig fennmaradt? — Annak — hangzik a helybeliek epés válasza —, hogy nincs nádorunk. Ha lenne, már bezáratta volna a pécsi Nádort, hogy ne legyen kettő az országban. A kávéház hatalmas ablakain át pompás kilátás nyílik a térre, a megyei tanács székházára és Hunyadi János bronz lovasszobrára. Erről a szoborról is született fricska: — Miért tekint Hunyadi lova a megyei tanács felé? — Mert a tanács mezőgazdasági osztályától várja a zabkiutalást. — S miért emeli Hunyadi oly fenyegetően a buzogányát? — Mert több mint húsz éve késik a kiutalás. BÁN ANDRÁS IGLÓI ZOLTÁN
