Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-16 / 217. szám
1979. szeptember 16. NÉPÚJSÁG Én is, te is, ők is? Hogy túl talányos ne legyen a fenti cím, az alábbiakban arról a spontán összejött kis parlamentről szeretnék utólag tudósítani, mely hogyan, hogyan sem, a borravalót választotta tárgyául a minap. Mindjárt elöljáróban elárulhatom, dühös volt az eszmecsere hangneme, szerfölött tudtunk haragudni a másoknak balkézből összejött forintok miatt. Mégsem vagyok meggyőződve arról, hogy a jelenlévők e vitától számítva többé soha nem adnak már borravalót. S alighanem itt van elásva a kutya. A borravaló addig él, amíg lesz, aki elvárja, fogadja és lesz, aki jogtalan előnyt remélve adja. Fellépni a borravalót elvárók ellen? Rendben. No de ennek az az előfeltétele, hogy előbb a saját lelkiismeretünket tegyük rendbe. Vendéglőben, fodrásznál, taxiban és még számos más helyen, ne tetézgessük meg a számlánkat fölös forintokkal, mert amíg él bennünk ez a készség plusz szolgáltatások nélkül, elképesztően sok pénz forog közkézen — érdemtelenül, aligmunkáért. Valamikor a tavasz tájékán hallottam egy felmérésről, mely szerint hazánkban borravalóként, csúszó- és hálapénzként évente milliárdok vannak forgalomban. De maradjunk csak a borravalónál, amit a másodlagos elosztás fogalomkörében tárgyalnak a tudományos igényű eszmefuttatások. Engem a borravalózás kísérőjelensége izgat évek óta egyre jobban. Az, hogy a ma Magyarországon választható 160 szakma közül az idén is 43-at kellett a nehezen beiskolázhatok közé sorolni a kevés jelentkező miatt! Alig van érdeklődés az ács-állványozó, hegesztő, kőműves, gépi forgácsoló, vagy éppen vájár szakma iránt, noha ezeknek a szakmáknak népgazdasági fontossága, jelentősége óriási és elég közismert. Elképesztő ugyanakkor a protekciózástól sem visz- szariadó tülekedés az olyan tanintézeteknél, amelyekben kozmetikus, női szabó, autószerelő, tv-szerelő, vagy éppen pincérképzés folyik. Ezekre a szakmákra általában kétszeres, ha nem háromszoros a túljelentkezés. Tapasztalataim szerint éppen a szakmák „csurran- cseppen” jellege miatt. Fájdalmasan nagy az úgynevezett borravalós foglalkozási körök vonzása a fiatalokra, ám ez a vonzás menthető és magyarázható is azzal, hogy a „gyors megtollasodás” ideálját a pályaválasztók nem saját kútfőből merítették. Szüleik és környezetük a ludas abban, ha az életre készülők csak és kizárólag sok pénzt szeretnének keresni. Nem fixként, nem is teljesítménybérben, hanem olyan munkahelyeken, ahol a mellékesen szerezhető jövedelem lehetősége adott — némelykor szentesített is. Senki ne ráncolja a homlokát és zendítsen«rá arra a „nótára”, mely azzal kezdődik, hogy „ezek a mai fiatalok!”, mert a felnőttség «nem jelent jogot az igazságtalanságra. Ezek a mai fiatalok sem ég és föld között lebegve, hanem közöttünk élnek, a csillagászati jövedelem lehetőségének valós és felfújt meséit tőlünk hallják. A modell, mi vagyunk, akik szidjuk, de adjuk is a borravalót, s akik szintén szeretnénk sok pénzt keresni. Igaz, nem balkézből eredő forintokat, de miért éppen a gyerek fedezné föl ezt a jelentős és mégis finom kis eltérést? Az ő figyelmét az a plusz bilincseli le, amit borravalóként emlegetünk, amit lelkünk már előbb említett kettőssége miatt úgy látszik nehezebb felszámolni, mint azt bármikor hittük. Szidjuk a markokba csúsztatott forintok miatt azt, aki tartja a markát, de adjuk a forintokat. Én is, te is. ők — a gyerekek — is adják, ha lehet, kapni is szeretnénk, a gyors boldogulás zálogaként. Tételes cselekvést, rendszabályt sürgetünk a borravalózás ellen. Üthetjük az asztalt, de minek? Nekünk kellene végre megtanulnunk, hogy forintjaink csak valós szolgáltatásokra fordíthatók — légkörszennyezés nélkül! —ó— Az idő pénz? Az én pénzem, a te pénzed, az ő pénze. Tehát a mi pénzünk. Vagyis az idő, melyet úgy fecsérlünk, hogy tulajdonképpen beszélni is meddő dolog róla. Ki fecsérli, kiét? Valamennyien mindannyiunkét. Odafigyelés nélkül, majdnem azt is mondhatnánk, hogy „előkelőén”. Miért érdemes minderre szót vesztegetni? Valószínűleg azért, mert közkincsről van szó. Az újságok, a rádió, a televízió számlálhatatlan alkalommal szót ejtenek a-„felgyorsult időről”, vagyis arról a mindennapjaink hozta hajszáról, melynek valamennyien részesei vagyunk. Jó, hatásos, sőt nosztalgiákat ébresztő beszélni időnként valaha volt (ha ugyan egyáltalán volt!) pásztorokról, akik állítólag évszám nem tettek két szót keresztbe és úgy múltak el felettük az évek, mintha azok egyáltalán nem is lettek volna. Arra persze már senki nem figyel oda, hogy ezenközben csodálatosan gyarapították nyelvünk szókincsét, népművészetünket, népdalkincsünket, melynek mindösszesen nem módszere a szótlanság. Az idő persze mindettől függetlenül pénz, de annak is érdemes lenne utánajárni, hogy kinek a pénze? A hivatalnoké, akinek így is úgy is el kell töltenie asztala mellett bizonyos számú munkaórát? Akinek teljesen mindegy tehát, hogy az ügyintézésre váróknak ez a várakozás hány percébe kerül? Netán a szépszámú szakemberé, akiknek kötelessége lenne arról gondoskodni, hogy mások ne álljanak munkadarabok híján? A munkásé, aki tudja, hogy az idő múlik (órabérben), de azt is tudja, hogy más idő ellenértékét is meg lehet kapni? Netán busásan. A kapkodó háziasszonyé, aki a reggelikészítéstől, a napi munkán át, a mosásig-mosogatásig tántorog és mert ideje beosztásában csak önmagára van utalva, kimerül, elfárad és férje legnagyobb csodálkozására hatévi házasság után nem lesz az a szexbomba, amilyennek korábban elképzelték? A Bedaux-rendszer és sok más, valamikor kikalkulálta a leghasznosabb munkafázisok másodpercigényét. Bajos ellenszenvesebbet elképzelni. Visszariasztóbbat is nehéz, mint valakit, aki minden lépését „lelki” stopperórával méri. Az időbeosztás koncentrálóképességet, mérlegelési hajlandóságot, egészséges életritmust kíván: — tehát nincsenek megvalósíthatatlan feltételei. Végeredményét talán említeni is felesleges: — népgazdasági haszna van. Hiszen a népgazdaság előbbrevitelét csak emberek segíthetik. Netán jó időbeosztással is. Az a falusi ház, ahol rendezett az udvar, virágos a kert, karbantartják az épületet, megkapja a fényes kis táblát: „Tiszta udvar, rendes ház”. A városok számára nincs rendszeresítve hasonló kitüntetés, de ha lenne, Szekszárd az idén versenybe indult volna érte. A januárban elkezdődött akció a „Tiszta utca, rendes város” képzeletbeli címért még javában tart. Nem mondhatjuk, hogy az eltelt hónapok során minden gyökeresen megváltozott megyeszékhelyünkön, de valami javulás máris mutatkozik. Igaz, ha valahol eltűnik egy szemétkupac, egy-kettőre kinő a földből egy másik, máshol. Van dolga a városi tanács köztisztasági ellenőreinek és a havonkénti tisztasági őrjáratnak is, és még egyszer sem fordult vissza a városgazdálkodási vállalat két járdasöprő gépe, mert nem lett volna mit felsöpömie... Ami tagadhatatlanul érzékelhető Szekszárdon, az a közfigyelem. Ha még nem is tüntetünk el minden törmelékkupacot, de már észrevesszük, már kifogásoljuk. Újabban nem megyünk el közönyösen a dugig tömött kukák mellett, és csodák csodája, az is előfordul, hogy a könnyedén elhajított papírgombóc után lehajol tulajdonosa, és elviszi egy szemétgyűjtőig... Képriportunk lapunk alkalmi „környezetvédelmi őrjáratáról” számol be. A fotóriporter látott nem egy olyan jelenséget, amit ha nem ő, hanem a városi tanács ellenőre fényképez le, az a kép bizony több száz forintba kerülne. Mi természetesen nem büntethetünk meg egyetlen rendetlen céget vagy háztulajdonost sem, de reméljük, a fotókon látható szemétdomboknak hétfőn már nyoma sem lesz... Egy Bottyán-hegyi ház két oldala. A két szemétdomb egy dologban különbözik: egyiket a lakók, a másikat az építők hordták össze... Üt menti apróságok Sajnos néhol még sok a szemét Mit keres a malac az utcán? Ilyen is van Vajon kellemes a látvány, ami az ÉPFU-telep irodaházából élvezhető? A kép előterében lévő szeméthalmazra gondolunk.-s. -n. Es akik az „őrjáratot” naponta többszőr is elvégzik, a „kukások”
