Tolna Megyei Népújság, 1979. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-12 / 188. szám
IO Képújság 1979. augusztus 12. Kalo Uhrik: Az U-24-es léghajó pusztulása IRODALOM Sgfcr '|j| m • • • • 4 JÁKÖl ATTILA: Nem feledhetem... Cserhát József emlékére.... Alakja most is előttem. Szinte a szeme beszélt; szinte a szép, ami ajkán gyöngyözött — szeméből kivirágzott... Azóta is lüktet a város, csak a szívem csendesedett, a vers — mely szívével határos — biztatja-e még szívemet? Szemem azóta szomorúbb, hozzám a halál, — Hozzá a lét volt volt mostoha ... Ez a néhány sor a koszorúm: Nem feledhetem — soha! BAYER BELA: Kizárlak magamból mint homályt a tisztuló tudat dallá zabolázom csapzott világodat mert eldobni akartál veled maradok. Epilógus Sosemvolt szerelem önmagába zárul kristályrácsok rabja ki magából tárul felborzolt férfiszív emberarcot ringat elapadt napszívvel kísért asszonyt múltat. Ünnepélyesen megkondult a templom nagyharangja, amikor a szérűről a levegőbe emelkedett az U—24-es léghajó. A kosárból öt vakmerő légiutas intett búcsút a falunak, élükön Juraj. Mirina parancsnokkal. A repülésnek, őszintén szólva, nem volt semmiféle tudományos célja. Egyedül a falunak hírnevét volt hivatva öregbíteni. Manapság szinte minden számottevő helységnek van repülőtere, csak a mi falunknak nincs. Pedig terepben nincs hiány — a szérű három repülőtérre is elegendő. Futballcsapatunk (tagjai gyakorta lábukat törik) már régen van, akadnak fontos intézményeink (például az örökké leltározó vegyesbolt) — már csak a repülőtér hiányzik a világhírhez. Mikor a léghajó eltűnt a távolban, szétoszlottunk — a nők haza, a férfiak az italboltba. Le kellett öblíteni ezt a nagy eseményt, és még egyszer szakszerűen megvitatni az U—24-es léghajó indulásának jelentőségét, amelynek akkora a hordere- je, hogy falunkat minden bizonnyal városi rangra fogják emelni. A repülés eközben zavartalanul folyt. A legénység tagjai kíváncsian nézegettek lefelé, és kihajigálták a kiürült palackokat — ugyanis két láda sört vittek magukkal az útra. — Mi történt? — kiáltott fel váratlanul Talapka, az iskolás. aki azért repülhetett, mert szünidő volt. — Süllyedünk! — közölte Mirina parancsnok kikukucskálva a kosárból. — Vesszük észre — mondta Pokojny sekrestyés —, de miért ? — Minek azt neked tudni? — bosszankodott a parancsnok. — Talán akkor szebben fogunk süllyedni, ha tudod az okát? Vagy talán abbamarad a süllyedés? — Egyenesen Jozsó birkái közé esünk! — kiáltotta a félrészeg Janó, a községi pásztor. Jozsó Janó kollégája volt a szomszéd faluból. Mária Flaksnová, az expedíció szakácsnője rémülten futkározni kezdett. A kosár veszedelmesen imbolygóit. A parancsnok sokáig bámulta tanácstalanul a léghajó műszereit. Janó eltolta onnan, és meghúzott egy meglazult csavart. — Szivárog a gáz! — konstatálta tömören. A léghajó tovább süllyedt, nyilvánvalóan már túl sok gáz illant el. Ekkor kihajították az erre a célra odakészített homokzsákokat. A hajó újból megemelkedett. Jozsó juhai nagyon megriadtak a lebegő alkotmány láttán. Jozsó előkapta a parittyáját és megcélozta a léghajót. A lövés nyomán óriási lyuk keletkezett a ballonon. — Most mi lesz?! — kérdezte Janó, miután felülről jól lehordták az ostoba Jo- zsót. — Ki kell dobnunk valakit! — A sört! — javasolta Mária Flaksnová. — Azt már nem! — tiltakoztak egyhangúlag a férfiak. — Akkor igyátok meg! — mondta a szakácsnő. A férfiaknak nem kellett kétszer mondani — a szitkozó- dástól amúgy is kiszáradt a torkuk. Ám a hajót ezzel alig-alig tehermentesítették, mivel a sör változatlanul fennmaradt, csakhogy most a hasukban kotyogott. — Valakinek fel kell áldoznia magát! — mondta Mirina parancsnok. — Nagy dologról van szó: a falunk dicsőségéről, a mi hírnevünkről és valamennyiünk életéről... Mindannyian a kövér Talapkára függesztették a tekintetüket, és a fiú máris repült a kosárból. Pokojny sekrestyés áldást küldött utána. A gáz azonban tovább ömlött. Akor a szakácsnőt dobták ki, majd a parancsnok Janót áldozta fel. A pásztor volt annyira ostoba, hogy hagyta magát rábeszélni és önszántából ugrott ki. Már csak ketten maradtak: a parancsnok meg a sekrestyés. — Csak úgy menekülhetünk meg, ha befoltozzuk a lyukat — mondta Mirina. — Mássz ki a tartókötelekhez, kiadom a foltot. A sekrestyés engedelmeskedett, de alighogy mászni kezdett, már repült is. Mirina a jól végzett munka érzésével ült le a kosár fenekén. Előhúzott egy eldugott palack sört, és az italt szopogatva ábrándjaiba merült. A dicsőségről álmodozott, amely rá vár, ha majd leszáll valahol a közeli város mellett. Hiszen a leleményességével minden akadály és veszély ellenére a célhoz vezette a léghajót! Teljesen egyedül, miután a legénység többi tagja cserbenhagyta, így is mondhatja, ők már nem tudnak tiltakozni. Emlékükre levette a kalapját.... .. .és ebben a pillanatban szörnyű detonáció rázta meg a levegőt. A léghajó egy diófába ütközött és felrobbant. .. .Mirina koporsója után csak négy volt alárendeltje lépdelt. El voltak nyomorogva, kezük, lábuk bekötözve, de éltek ... Hivatalból kísérték a koporsót. A többi falubeli nem ment ki a temetésre. Repülőteret pedig egyelőre nem létesítenek náluk. Zahemszky László fordítása SARÁN Dl JÓZSEF: Csak legyen mellettünk valaki Azt sem bánom ha mást szeretsz Szeretnélek már én is szerelmesen nem Téged szeretni ám a szeretet erősebb a szenvedélynél a szeretet a Kozmosz jelenléte bennünk nélküle önnön hübriszünk prédái lennénk Világvárosok Káldi Judit rajza Fekete alapon aranyba szőve Zelk Zoltán versei Abban a képtelen és tragikus levegővel fúvó helyzetben van Zelk Zoltán évek óta, hogy ismerősei és barátai esetenként már nekrológját és halálhírét költik, de erős lelke és költészete minduntalan győzedelmeskedik a leselkedő halálon, habár kínok között is. Lírájának olvasója pedig rózsafüzérnek érzi köteteit, melyen le-le- peregnek fájdalmaktól fűtött versei, de a füzér még tart. E hosszú búcsúzkodás és halálfélelem árnyékában pedig apró remekművek születnek, a költő — olykor bevallottan is — síron innen, de már túl — létezésének keserves szép vallomásai. Utolsóként kötetbe foglalt versanyagának címe sem tér el az alaphangvételtől, elegáns fekete alapon ragyog aranyba szőve a Mindennapi halálom. A nagybeteg költő száztizenkilenc oldalon mintegy számvetést ád a küldönc gyermekkortól az éjszaka fenyegető közeledtéig. E számvetés, mely úgy tűnik: minden költő kötelezően elvégzendőnek érzett életút- vallatása, a lírai vallomások mellett a költői próza súlyos tanulságaival is szolgál az utána következőknek. A Válasz a kérdésre: „Hová valósi?” még a költői túlélés Jannus Pannoniust idéző lírai hitét tükrözi, a Négy hi- ripi nóta frisseségével és harmatos derűjével lep meg. A Pofonaim litániás hangulata a tettek elmaradását panaszolja fel históriai képekkel századunkból. Az emberpróbáló század élményei más verseiből is kitetszenek, ilyen az 1942—43. Az evilági és a túloldali- túlvilági lét közti roppant vékony válaszfalon áthallik a nóta. Az Igazság zárójelben Ba- bits-reminiszcenciákat rejt, nyilván a fájdalom nemzetközisége és közössége okán. Közel jár az abszurd hatáshoz (fekete humornak is nevezhetnénk) a Zelk ismert sportszeretét lírába átmentő Szurkoló c. vers betegsége és orvosa küzdelmének megörökítésében. S jönnek a múlt árnyai, a jelen tanúi (látogatók és szobatársak) meg a jövő örök ígéretét jelentő: gyermekek. S a legszebbnek, leglíraibbnak talált kétsoros a kötetben, a lét ezen szakaszának eszenciájaként: „Még csak leskel az ősz, de már harangoznak a lombok” (Közeleg) Az addig élünk, amíg emlékeznek ránk bölcsesség érzete is felsejlik közben, meg a művész elődök és példaképek megörökítő megidézése. AZ Ikertársak c. prózai részletből való az alábbi pár sor, Zelk Zoltán halálközeiből idézett, korai, de most is érvényes élethimnusza: „Igaz is, mért nem lett öngyilkos az a húszéves nyisz- lett alak? Nem lett. Nem lehetett. Mert az a húszéves nyiszlett alak hetven évessé öregedve, s betegen is, az életet hívja ikertársának.” DRESCHER ATTILA Grúz borosedények Részlet a Munkásmozgalmi Múzeum kiállításáról, amelyen kétszáz közép-ázsiai és kaukázusi ékszert, ötvösmunkát mutatnak be. Szekszárdi napló Csányi László könyv« Aki — a cím sugallta logika szerint — csak naplóban feljegyezhető intimitásokat és titkokat szeretne olvasni a város közelmúltjáról-jelené- ről, neves és névtelen lakóiról, alighanem csalódni fog. Csak a Hunyadi utcai lakás hetven négyzetmétere, a szerkesztőségi szoba és néhány barát halványan felvázolt körvonala sejlik fel a könyv lapjain. Immár évtizedek óta regisztrálja az újságíró Csányi László: mi történik (vagy nem történik, pedig történnie kellene .. .) Szekszárdon, kultúrpolitikai és társadalmi tapasztalatait, jobbító szándékú indulatait azonban nem naplóba jegyzi. Emlékezésekből, útiélményekből, újra és újra kézbe vett könyvek sugallataiból, töprengésekből szövődött ez a napló, s tartalma szerint egy ember gondolatainak története. Ami fizikai vagy biológiai értelemben „történik” a könyvben, arra szolgál csupán, hogy anyagot szolgáltasson a töprengésekhez: a szellemi ön-értelme- zéshez. A napló „szekszárdisága” tehát véletlen, filozófiai értelemben és Csányi László ön-értelmezése szerint mindenképpen az. Mert: mi a szükségszerű abban — kérdezhetjük az íróval —, hogy „a tejútrendszer százezer fényéves végtelenségéből” éppen itt jutott neki „néhány négyzetméter”, mely azonban „szükségessége ellenére a teljes világ, lakója számára mindenképp”? Mégsem lehetne „medinai”, vagy „zengővárkonyi” ez a napló... Aki ilyen címeken írta — vagy írhatta — naplóját, éppolyan aggályos gonddal vezette a presbiteri jegyzőkönyvet, mint Csányi olvassa a szekszárdi napilapnál a jó, vagy rossz kéziratokat. Éppúgy otthonos volt — mondjuk — Firenzében, vagy Wittenbergben, éppúgy „kortársának” tudta Michelangelót, itáliai „útitársának” Goethét. És mégis: Fülep Lajos a magyar szellemi élet alapvetően más téridő koordinátáiban építette fel a maga Zengővárkonyát: egyetlen menedéknek ugyan, de a szellem forradalmának leverettetése után messze sugárzó jelképnek. Csányi viszont — mert nemzedéke „bombák és koncepciós perek ellenében élt, a statisztikai törvény reményében” — csak a „magára kénysze- rített fegyelemből” építhette fel a maga Szekszárdját. Bölcsen felmérvén, hogy ez a fegyelem „nem a szabadság korlátja, hanem felismerése”. A rettegések elmúltak, de ami a halál árnyékában is az egyetlen lehetőséget jelentette: az elrongyolt Ho- ratius-kötet, messze — egy életre! — sugárzó jelképként máig ott lebeg Csányi László Szekszárdja felett. Csakhogy: kell-e ma olyan jelkép, amilyet a felismert szükségszerűségekből a szellem építhet a minőség védelmére? Elhiszi-e valaki, hogy nem az élhetetlen ember önvigasztalása Babitsra hivatkozni, aki „ebben a városban írta, hogy dombjairól Párizsig, Londonig látni”? És különösen: nem ön- vigasztalás-e, ha valaki kijelenti: „a siker egyébként is gyakran csak félreértés”? Ha a költő barát, századunk egyik jelentős költője, azt mondja Csányi Lászlónak: „Nem vagy a kegyelem állapotában”, vajon nem mondja egyúttal: „Szekszárdon nem is lehetsz”? Csányi László élete — s most ez a könyve kiváltképp — látványos bizonyíték: sohasem volt önvigasztalás. Talán ha Budapestről annak tetszik ... „Az ember ott állja meg a helyét, ahol van: az elégedetlenség csak önmagunkkal szemben indokolt” aforizma tömörségű jelszava a szabadon — nem kényszerűségből, de a felismert szükségszerűségek j eredőjeként — választott élet egyedül lehetséges programjaként fogalmazódott, de szocialista szellemű közgondolkodásunk legfőbb minőségi követelményévé kristályosítható. Ö legalább — s nekünk: mindannyiunknak ezt a példát kínálja — önként választottnak, egyedül lehetségesnek fogadja el kozmikus távlatok „bemérése” és szigorú-kegyetlen történelmi tapasztalatok, kronológiai rendbe sem szedhető emlékek, emléktörekedékek megidézése után is a maga életét. Nem azért faggatja az embert meghatározó múltat és jelent, hogy magát szánja vagy sajnáltassa. Azért, mert (mint vallja) „minden ember élete csodával határos kozmikus kaland”. A maga életét — ezt a talán legjobban ismert csodát és kozmikus kalandot — azért kellett értelmeznie, hogy az idők tanújaként vallhasson az emberről. aki hitt az igazságban. És abban is, hogy az ember alkalmas az igazságra. És alkalmas a szabadságra is. SZILÁGYI MIKLÓS
