Tolna Megyei Népújság, 1979. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-05 / 182. szám
1979. augusztus 5. Kisfaludi Strobl Múzeum Kisfaludi Stróbl Zsigmond 1884-ben született a Zala megyei Alsórajkon. Szobrainak egy részét Zalaegerszegen, a tiszteletére alapított emlékmúzeumban őrzik. A képen: az íjász a Göcseji Múzeum előtt. A zene tudósa Középtermetű, nyájas ember volt, őszes bajusszal, mosolygós arccal. Augusztus 2- án volt az nyolcvanadik születésnapja. Hatalmas életművet hagyott az utókorra: a zene tudományából. Dr. Szabolcsi Bence esztéta és zene- történész abból a Bartók és Kodály példájára felkészült tudósnemzedékből való volt, amely a húszas évek táján tűnt fel a magyar szellemi életben, és amely az elmúlt több mint fél évszázadban lerakta és terebélyesítette a modern magyar zenetudomány alapjait. Amikor 1973 januárjában elhunyt, az egész zenei élet gyászolt. Szabolcsi Bence Budapesten született. Először jogot és bölcsészetet tanult az egyetemen, ugyanakkor a Zeneakadémia növendéke volt. Kodály Zoltán kitűnő tanítványa. Ujfalussy József szerint ott formálódott ki egyéniségének alapvetően zenei habitusa, amely később tudományos tevékenységét is áthatotta. Tanulmányait Lipcsében Hermann Albertnál fejezte be, s ott is szerezte meg a zenei doktorátust. Zeneetnológiai és dallamtörténeti tanulmányai, a régi magyar zenére vonatkozó kutatásai az egyik legkiemelkedőbb zenetudóssá tették. Magáénak vallotta Bartók és Kodály célkitűzéseit, és a megvalósításukhoz szükséges zenetudományi teendő java részét. Pályája elején a Nyugat hasábjain publikált, majd társszerkesztője lett a Zenei Szemle című folyóiratnak. Dr. Tóth Aladárral együtt megszerkesztette az első jelentős magyar Zenei Lexikont. A kétkötetes mű egy enciklopédia eszmei és szervező funkcióját töltötte be. 1933-ban Baumgarten-díjjal jutalmazták. Munkásságában többször idézte Adyt: „Nem, nem urak. A magyar zenét nem úgy fogják megcsinálni, hogy ezennel beléfognak. Népdalcifrázatokkal, idegen melódiák piros-fehér-zöldre festésével, ügyes és fáradhatatlan kézzel ez nem fog sikerülni. Azt majd revelálni fogják nagy, a földön termett egész művészlelkek, holott talán mind-mind külföldi naevok lelkén okultak. Meglesz ez, csak attól félünk, nem fogják megérteni őket” — írta Ady Endre 1905-ben a Magyar Közélet című lapban. Szabolcsi a következővel toldotta meg: „Mint annyi mindenben, itt is látója és hirdetője a jövőnek, a magyar zene jövőjének is, amelyet any- nyian és annyiféleképpen jósoltak és vártak, anélkül, hogy a valósághoz híven megláthatták, vagy elképzelhették volna”. De Szabolcsi, a zenetudós korán meglátta a helyes utat. Rendkívül gazdag tartalmú és haladó szellemű munkásságával számos tanítványt is nevelt. Csak néhány név: Kroó György, Bónis Ferenc, Breuer János... Az új Szabolcsi Bence a zenetudós magyar zene hazai és külföldi elismertetésében Szabolcsi elévülhetetlen érdemeket szerzett. írásai három nagy csoportba oszthatók. 1. Magyar zene, vers- és irodalomtörténet. 2. Magyar és összehasonlító zenefolklór. 3. Általános zene- és stílustörténet. 1946 után széles körű közéleti és pedagógiai tevékenységgel egészült ki Szabolcsi munkássága. Akkor lett a Zeneművészeti Főiskola tanára. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, majd rendes tagjává választotta: székfoglalójának Liszt Ferenc volt a témája. Kétszer tüntették ki Kossuth- díjjal: 1951-ben és 1965-ben. Ö lett a Bartók-archívum igazgatója. A Magyar Zeneművészek Szövetsége elnöke. Zászlórendjével, a Munkaérdemrend arany fokozatá- Kitüntették a Munka Vörös val. Herder-díjat is kapott. Igazgatta a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetét és vállalta a Stúdió Musicologica főszerkesztői posztját. Az ő elnökletével működött a zenetudományi bizottság. Szabolcsi Bence állította össze az első teljes Bartók-bibliográfiát! Életrajza, a „Bartók Béla élete” 1956-ban jelent meg, utóbb több nyelvre lefordították. „Járásában volt valami ritmikusan ringó és egyben céltudatos — így emlékezett a mesterre. — De még jobban megnyilatkozott ez az erő gyakori fej vetésében; akik zongorázni látták, emlékezni fognak rá, hogy mozdulataiban. egy-egy kinyúlásában és megrezzenésében volt valami párducszerű, valami ragadozó és félelmetes” — írta Szabolcsi Bence a zseniről, mint egyéniségének egyik legavatottabb elemzője. A szerény, finom megjelenésű Szabolcsi Bencét már nem láthatjuk sem séta közben a budapesti Pozsonyi úton, ahol lakott, sem hangversenyeken. De él szellemi hagyatéka, gazdag életműve. KRISTÓF KAROLY „Hz épület is formálja emberét” Beszélgetés Major Mátéval Major Mátét, első Kossuth- díjas építészünket, építészettörténet-írót, a Herder-díj és az Akadémiai Aranyérem tulajdonosát, az MTA tagját, az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem építészet- történeti és elméleti tanszékének nyugalmazott vezetőjét a legtöbb olvasónak nem kell bemutatni, hiszen építészeti vitákban, tanulmányokban sokszor találkozhatunk a nevével. Most közelgő születésnapja alkalmából kerestük fel, és kértük meg, beszéljen életéről, munkásságáról. — Pályakezdéséről faggatnám először. — Pályaválasztásom a véletlen műve volt. Harmadikos gimnazista koromban osztály- főnökünk megkérdezte tőlünk, ki milyen hivatást választana legszívesebben. Én akkor még gépészmérnök szerettem volna lenni. A felejthetetlen Böröcz tanár úr helyeselte döntésemet, de hozzátette, hogy számára nagyobb dicsőség lenne, ha tanítványából — mármint belőlem — építész válna. Mert így mindenki megismerné az utcákon, tereken álló épületek alkotójának a nevét. Ilyen pályaválasztási előzmények után, 1922-ben beiratkoztam az egyetemre és elvégeztem az építész szakot. Nem tudom, hogy az egyetemi évek alatt megtanították-e nekem, mi is tulajdonképpen az építészet. Azt hiszem, ezt csak akkor értettem meg igazán, amikor kikerültem az „Életbe”. Ennek az eszmélés- nek nagy ösztönzője volt az akkor induló új építészeti mozgalom, a CIAM (Congrés Internationaux d’Architecture Moderne), amelynek egyik legaktívabb és legnagyobb hatású egyéniségét, Le Cor- busier-t tanítómesteremül választottam. E mozgalom keretében és képviselőinek irányításával hamarosan rájöttem, hogyan kell építészetet, jó építészetet létrehozni. Mert egyébként az egyetemen, az oktatásban és a gyakorlatban egyaránt, jórészt az alapot jelentő technikai feltételektől függetlenül alakították ki az építészeti alkotások formáját. Az összehangoltság e nagymértékű hiányát egy anekdotával érzékeltetném: Amikor Giergl Kálmánt felkérték a Felszabadulás téri Klotild- paloták tervezésére, akkor ő irodájára csak az alaprajz elkészítését bízta, maga pedig Spanyolországba utazott, hogy onnan „hozza a homlokzatot”. Engem a CIAM felvilágosított arról, hogyan függ össze alap és forma az építészetben. Miután a mozgalom hívévé szegődtem, magam is terveztem néhány épületet, de — meg kell mondjam — nem sokat. Ennek oka főként az volt, hogy vidéki fiú lévén — Baján születtem — nem voltak Pesten kapcsolataim azokkal, akiktől megbízásokat kaphattam volna. — A felszabadulás után pedig úgyszólván be is fejeződött tervező-építészi pályafutása. — Valóban, tízhónapi hadifogságomat követően már csak négy, sok lakásos munkásházat terveztem Tatabányán. — Nem sajnálja? — Fájó szívvel vettem búcsút ezektől a feladatoktól, hiszen az építészetben az alkotómunka a legszebb. De azok a felelősségteljes feladatok, amelyek betöltését rám bízták, minden időmet igénybe vették. Először az Országos Építészeti Kormánybiztosságra, később pedig az Építésügyi Minisztériumba kerültem. — Az egyetemen már 1948- ban is tartottam előadásokat, tanárrá pedig 1949-ben neveztek ki. Ez bizonyos fokig felszabadulást jelentett számomra, mert nem vagyok adminisztratív típus és a hivatali irányításhoz szükséges adottságok is hiányoznak belőlem. De nem volt teljes ez a felszabadulás, hiszen építészettörténész soha nem akartam lenni. Ezért sokat kellett tanulnom, mert e témában nem rendelkeztem olyan alapos ismeretekkel, mint azok a pályatársaim, akik már fiatal korukban megszerezték a szükséges tapasztalatokat. Igyekeztem természetesen fölzárkózni a feladatomhoz, sokat dolgoztam és sokat produkáltam is. — Itteni tevékenységemnek azonban csak egyetlen kézzel fogható dokumentuma van, az a háromkötetes építészettörténet, amelyet — mintegy a mélyvízbe dobva — először megírtam. Ez a könyv nem jó. Részben az elmondottak miatt, részben azért, mert az összefoglalás születési körülményei teljességgel nélkülözték a tervszerűséget. E művemért nehezen vállalom a felelősséget. Az első kiadás megjelenésétől azon munkálkodom, hogy valamit javítsak a dolgon. Újból megírtam mind a három kötetet. Ezek először németül jelennek meg, de már a magyar kiadás szerkesztését is elkezdtem. Ezzel, remélhetőleg, bizonyos mértékig helyreállítom azt a presztízsveszteséget, amely e könyvek megjelenésével ért. — őszintén szólva, nem ezt a munkámat tartom a legfontosabbnak. Sokkal lényegesebbek ennél azok a cikkeim, tanulmányaim, amelyeket az új építészetért harcolva írtam, 1945 után. Ugyanis nemcsak az alap és a forma összefüggésére jöttem rá ebben az időben, hanem arra is, hogy az építészetben a marxista, dialektikus szemlélet érvényesül. S e felismerés segítségével kell megteremteni a mi építészetünket. — Publicisztikai írásait nemsokára egy hosszabb lélegzetű elméleti mű is követi. — Már le is adtam a nyomdába a kéziratot, amelynek a címe: Mindennapi építészetelmélet, célja pedig az, hogy megtanítsa az építészeket, akik alkotnak és azokat, akik kritizálnak, arra, hogyan kell alkotni és hogyan kell kritizálni. — Nem hiszem, hogy könyvem nagy feltűnést fog kelteni. Már csak azért sem, mert az építészek nem szeretik az „elméletieskedés”-t. Mégis, ha valamennyire elfogadják e könyv mondanivalóját, talán javulni fog hazánkban az architektúra helyzete. — Tehát nem találja egyértelműen jónak építészetünket... — Van jó építészetünk is. Példának elegendő az ipari létesítményeket említeni, amelyek világviszonylatban állják a versenyt. Ugyanezt a lakóépületekről már nem mondhatnám el. Először is be kell ismernünk, hogy a magánlakás-építés kicsúszott az irányítás kezéből, s gyakran építészetnek sem nevezhető házak jönnek létre ily módon. Az állami vállalatok pedig nagypaneles lakóházakat építenek. De amíg az ipari létesítmények esetében az a döntő szempont, hogy az épületnek milyen funkciót kell betöltenie, milyen igényt kell kielégítenie, addig a lakásépítés területén fordított a helyzet. A lakóépületet a priori meghatározzák a technológiából adódó feltételek, s az igénylő ember kénytelen ehhez alkalmazkodni. Kényszer- helyzetbe kerül, mert családja életmódját az adott lakáshoz kell alakítania. — Pedig a lakásépítészet — mint már több helyen hangsúlyoztam — egyáltalán nem elhanyagolható terület, mert az építészet is hozzájárul társadalma alakításához, az épület is formálja emberét. — Ezért követeltem meg minden egykori tanítványomtól és várom minden jelenlegi és leendő építésztől, hogy ismerjék fel hivatásuk dialektikáját. s azt, hogy az alaprajzhoz illő formát nem „Spanyol- országban” kell keresniük. Ezért dolgozom szakadatlanul, ezért foglalkozom oly intenzíven emlékeim papírra vetésével. Szeretném továbbadni életem eddigi tapasztalatait. Két életrajzi kötetem — Egy gyermekkor és egv kisváros emléke, Felnőttkor Budapesten — már meg is jelent. * Ehhez és minden egyéb munkájához jó egészséget és hosszú életet kívánunk Major Máténak, aki augusztus 3-án volt 75 éves. MÁTRAHÁZI ZSUZSA Japánban „járt” magyar festmények A Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum Japánban „vendégszerepeit” hat- vankilenc hazai és külföldi festményét július 18-átől kiállításon mutatja be a Szépművészeti Múzeum. iSÉPÜJSÁG 11 Kós Károly grafikái Székely András bevezetőjét olvasva döbben rá a recenzens, milyen nehezen születnek olykor nálunk a könyvek. Amikor az előszó gondolatait papírra vetette, még jelenben fogalmazhatott. Századunk magyar szellemiségének kiemelkedő alakja, Kós Károly kolozsvári dolgozó- szobájában élt, s tevékeny élete végnapjai nyugtát figyelte. Mikorra a tizenkét lapnyi grafika a Corvina Kiadó „mappasorozatában” kikerült a nyomdából, már csak végső tiszteletadás lehetett a kilencvennégy esztendősen — 1977. augusztus 24-én — elhunyt építész, író, grafikus, közéleti ember életműve előtt. Első, nádtollal írt könyve a rajzokkal illusztrált „Erdély népének építőművészetéről” valójában munkabeszámoló volt. A Koronghi Lippich Elek szerezte tanulmányi ösztöndíjat „honorálta” a díszes kötésű munkával. (Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik.) 1907-ben készült a Székely balladák Balázs Idának jegyajándékul. A nyolc ballada-gyöngyszemet kézzel írta le, egyszerű vonalkeretbe foglalta, népviseletes figurákból komponált fejlécekkel látta el. A feleség őrizte könyvecske 1973-ban hasonmáskiadásban igazi könyvsiker lett (Kriterion, Bukarest). E rajzai még szemléleti, technikai bizonytalanságot mutatnak, de már például szolgálnak arra, hogy „az... élményt az erdélyi nép életében” találta meg. A választott, majd elhagyott szülőföld szoros kötésben tartotta, s lassan egész lényét átitatta éltető erejével. Miközben emelkedtek az Art Nouveau szellemében fogant épületei, újabb könyveket írtrajzolt. Előbb az „Attila ki- rálról szóló ének” (1909), majd a „Régi Kalotaszeg” című, „lelki honosodásának” bizonyító erejű dokumentuma készült el. Ezekben már egyértelműen uralkodik az építészeti nézőpontú ábrázolás. Magas színvonalú raízi kivitel, bizonyos, a népiből eredő „archaizálás” (Koós Judith) jellemzi munkáit. 1916-ban készült első linómetszete, 1923-ban az Erdély kövei című sorozatban már minden erénye együtt van. A Szépmíves Céh adta ki Erdély című „kultúrtörténeti vázlatát” (1929), s egy sor illusztrált kortárs könyv után a Kalotaszeg is megjelent saját metszeteivel, 1937-ben. A most kiadott mappa lapjai gazdag grafikus-életművéből nyújtanak válogatást. Csak saját műveihez készült rajzok, több színű metszetek kerültek a lapokra. Jól szemléltetik fejlődését, epyéni stílusa érlelődését. A grafikus Kós Károly pályáját Székely András vázolja fel, tömören. Terjedelmi határok közé szorítva is szól az életút fő állomásairól, a befolyásoló társadalmi-művészeti háttérről, a Morris-i— Ruskin-i elvek szerepéről alkotó munkásságában, életfelfogásában. A külön életrajzi adatokat és irodalmat sorakoztató szövegrészhez is kívánkozik egy megjegyzés: időközben megjelent Kós Károlyról a harmadik könyv is, Benkő Samu Beszélgetései Kós Károllyal (Kriterion, 1978). A kiadó 1500. könvve méltó emléket állít a művésznek. az embernek, de az „életépítő” holtában még vár avatott monográfusára. Addig be kell érnünk a róla plublikált három könyvvel és a Corvina szép mappájával. SALAMON NÁNDOR
