Tolna Megyei Népújság, 1979. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-05 / 182. szám
1979. augusztus 5. rtEPÜJSÄG 7 „Az Ödön mindig töcörög’ A békesség völgye, Almás Egyszer volt, hol nem volt... valamikor, amikor még Almáson 35 család élt, Varga János bácsi naponta megfújta a kürtöt. A kürtszó jelentette, hogy megjött a kenyér, a piacozó kocsi, a postás... Valaha, 20—30 éve virágzó kis közösség élt a gurovi- cai erdőtől délre, az őcsényi termelőszövetkezet szőlészetének végén, a hegygerincen túl, a völgyben, a szálkai útra merőlegesen kifutó részen. Stier Ferenc mezőőr, pár éve még almási illetőségű lakos, emlékezik az itteni almáskertekre. Az első szövetkezet megalakításakor még ültettek fákat, de valamiért kipusztult az egész. Szép lassan elkívánkozott a nép. Varga János bácsi is Őcsénybe költözött, a telefont leszerelték... mára a völgyben csak Karászi Ödön lakik feleségével és Varga Sári néni. Karászi ödönéket keressük. A fák között épületcsoport búvik meg, másutt romok, elvadult gazdasági udvarok. Leereszkedünk a szelídgesztenye fához. Hajlott hátú ember matat a kertben. Láttunkra felkapja az egyik kiskapát, megindul felénk, a pörge kalap alól, a bozontos bajusz környékéről szúrós tekintet pásztáz végig az autón, majd rajtunk. Aztán, mintha mi Karászi Ödön sem történt volna, a birkákhoz megy, dolgozik, matat, visszafordul, a fák alatt egy nyalábra való párét terít szét. — Jó napot! — Jó napot! — köszön vissza. Az udvarból a ház felé kíváncsiskodik a felesége is. Karászi Ödön odajön, kezet fogunk. — Karászi vagyok! — mondja. — Karászi Ödön? — csodálkozó arccal fogadja a tényt: az idegenek ismerik a nevét. Beszélgetnénk, de a házigazdának mindig akad sürgős intézkedni valója. — Az Ödön mindig töcörög, tesz-vesz valamit — mondja Erzsi néni, a felesége. Hepp Mihály postás meséli: „Az ötvenes években hetente kétszer átjártam Almásra Szőlőhegyről, télen- nyáron. Karászi Ödön biciklivel járt a piacra. Mire beért, a kofák már mentek haza.” — Most is bejár Szek- szárdra? — kérdezem a mellénk óvatoskodó férfitől. Közelebbről csak most figyelhetem meg. Viseltes rajta minden. A kalap is lyukas már, a pargiting a sok mosástól kifakult, a kékkötényen folt hátán folt, a nadrág megállna magában is, a lábbeli agyonvarrt, a ruházat hasonlatos az ember gerincével. Hajlott, kopott, viseltes itt minden. — Biciklivel járok — mondja hosszas gondolkodás után, fontolgatva, hogy ilyen tényt idegeneknek elmond- jon-e. — Könnyebb lenne gyalog ezen a kaptatón? — Harminc kiló térit hozok mindig, a bicikli köny- nyebben bírja. — Mióta lakik itt Ödön bácsi ? — 1920 óta. Akkor vöt még 35 ház. — Egyedül maradtak? — Egyedül. Na meg amott lakik a Varga Sári — mutat a domb felé. — Van itt forgalom — szól közbe az asszony. — Erre járnak a tsz, az erdő- gazdaság emberei, meg a cigányok is ideszoktak. — Miből élnek? — Az Ödön kap 1200 forint nyugdíjat, meg hetente Erzsi néni bevisz a piacra 50—60 tojást. Az idén már leadtunk 57 kiló gyapjút, minden évben megfogadják az embert csősznek szőlőéréskor. — Televíziót láttak-e? — Nem nagyon. — Rádió? — Van. — Hallgatják? — Nincs elem. — Újság? — Nem jár ide postás. — Azt hallották-e, hogy ember járt a Holdon? — Nem. — Elhiszi? — Elhiszek én mindent. Az újabb „töcörgő” kőrútról ismét megérkezik az ember. — Ödön bátyám, hallotta-e, hogy ember járt a Holdon? — Nem. — Elhiszi? — Az bedumálás, mese. — Tényleg igaz! — bizonygatom. — Á, nem tudnak ilyet csinálni — legyint, s megy tovább. Almás. Valamikor a szőlőhegyi legények szívesen töltötték itt az estéket. Mulattak, beszélgettek, telt az idő. Vonzotta őket a csend, a háborítatlan környezet, meg hát laktak itt lányok is! Egyszer volt, hol nem volt... HAZAFI JÖZSEF Fotó: Steiner István Nem kallódnak el a bárányok Kilenc tsz társult Most már mindenki látja, akinek köze van a juhtenyésztéshez, hogy jó üzlet a birka. Pontosabban, az bizonyosodott be, ami kézenfekvő: akkor jó üzlet, ha szakszerűen és gondosan bánnak a birkával. Egyre többet hallunk juhtenyésztő társulások létrehozásáról, ez is bizonyítja, hogy nagyüzemi színvonalra akarják fejleszteni az üzemágat, akik nem számolták fel, többnyire elhamarkodottan. A maszek juhászok közül sokan meggazdagodtak, némelyik milliomos lett. Egy alföldi juhászember — ma már inkább vállalkozónak lehet nevezni —, zsebből fizette tavaly az egymillió forintot megyénk egyik termelőszövetkezetében, ahol eladták az egész juhállományt, mivel „nem volt gazdaságos”. A közelmúltban a duna- földvári szövetkezetek társulásáról, fejlesztési törekvéseiről közölt hírt lapunk, de a földvári összefogás egyelőre kicsi, mert a három tsz közül a Virágzó végül is nem lépett be, állategészségügyi okok miatt. A legújabb esemény viszont nagy, sokat ígérő elhatározásról tanúskodik: a megye kilenc, juhászattal rendelkező termelőszövetkezetének vezetői tanácskoztak Pakson, a Dunamenti Egyesülés Tsz-nél. Megvitatták a szerződés tervezetét a létrehozandó „juhtenyésztő és -forgalmazó társulás”- nak. Az összefogást a Duna- menti Egyesülés Tsz kezdeményezte. Kiváló itt a juhállomány, törzstenyészetbe tartozik mind az 1700 anyajuh. A tanácskozás egyik résztvevője, Póczik Zoltán, a Tolna megyei Takarmányozási és Állattenyésztési Felügyelőség igazgatója, így beszélt erről: „A megye minőségileg legjobb bázisán született meg az elhatározás.” Az elhatározást alapos előkészítő munka követte, a területi tsz-szövetség aktív közreműködésével. Két hónappal ezelőtt például tanulmányúton jártak Szolnok megyében, ahol már működik ehhez hasonló társulás. Segíti, mégpedig sokoldalúan, az együttműködés gyakorlati megvalósítását a Gyapjúforgalmi Vállalat. Jó néhány társulásnak tagja, természetesen belép a Pakson létrehozandó juhtenyésztő és -forgalmazó társulásba is. A megbeszélésen, ahol egyeztették a véleményeket, közölték a feladatokat és a várható előnyöket, már kész szerződéstervezet birtokában jelent meg a bogyiszlói, a faddi, a nagydorogi, az őcsényi, a szedresi, a tenge- lici termelőszövetkezet elnöke, illetve főállattenyésztője, valamint két paksi szövetkezeté, a gesztor szerepét vállaló Dunamenti Egyesülés Tsz-é, meg a Szabadság Tsz-é. Pálfáról nem jutott el senki, de üzenet érkezett, hogy belép a társulásba a pálfai Egyetértés Tsz, 1700 anyajuhával. összesen mintegy tízezer anyajuh tartozik ezekhez a szövetkezetekhez és három gazdaságban van törzstenyészet. A Dunamenti Egyesülés Tsz-t már említettük. A bogyiszlói Dunagyöngye Tsz a második és a nagydorogi Uj Barázda Tsz 1600 anya* juhából 800 tartozik a törzstenyészetbe. Hatalmas előny ez a társulás működéséhez: erőteljesen és viszonylag gyorsan lehet javítani a tenyésztő munkát a többi tsz juhászatában is. Nagy súly- lyal beszéltek erről, egyebek között az Állattenyésztési Felügyelőség és a Gyapjúforgalmi Vállalat véleményét, ajánlatait tolmácsoló szakemberek. Jó tenyésztő munka kell, ez az alapja mindennek — mondták. Elsősorban bá- rányhizlalásra és közös értékesítésre szövetkeznek a gazdaságok, akarnak is létesíteni egy olcsó, megfelelő épületet a paksi Dunamenti Egyesülés Tsz telepén, ahol minden feltétel, a közművesítés is megvan ehhez, a tsz- szövetség pedig segít a pénzügyi fedezet megteremtésében. De a bárányhizlalás csak egyik része lesz — valószínűleg a leggazdaságosabb, hiszen exportcikkről van szó — a társulás tevékenységének. A tenyész- anyag nevelésében és esetleges értékesítésében is ösz- szehangolják, kiegészítik egymás munkáját, továbbá birkanyíró brigádot akarnak létrehozni, mert a működő „együttesek” többnyire „szecskázzák” a gyapjút, tehát belevágnak, rontják a minőséget. Az állatok bőrét is megsebzik. Kapkodó munkájuk ráadásul drága és nem akkor mennek esetenként, amikor ígérik. Végeredményben tehát mindent korszerűen és ezzel együtt gazdaságosan akarnak megvalósítani a kilenc tsz és a Gyapjúforgalmi Vállalat társulásában. „Nem kallódna el annyi bárány, többet lehetne exportra hizlalni”, mondta az egyik résztvevő. Állandó, egységes minőséget akarnak elérni és a Gyapjúforgalmi segítségével egész évben maximálisan kihasználni a bárányhizlalót. A vállalat beszerzi az alapanyagot, amikor saját tenyésztésből nem lesz elég bárány. A bogyiszlói termelőszövetkezet felajánlotta keverőüzemét a tápok előállítására. A hizlalda építéséhez nem kell sok pénz, de van a kilenc tsz között olyan, amelyiket most két-háromszáz- ezer forint is gondok elé állítana. Ez nem akadálya a társulásba való belépésnek. Hitellel, két év utáni törlesztéssel megoldják. Erős az elhatározás, jó az előkészítés, megbeszéltek minden lényeges kérdést. Azzal fejezték be a tanácskozást, hogy valamennyien belépnek. A szerződést végleges formába öntik és rövid időn belül ismét találkoznak, hogy a konkrét tennivalókat határozzák meg és megválasszák az igazgató- tanácsot. Bach Ferenc, aki a házigazda szerepét töltötte be, mint a Dunamenti Egyesülés Tsz elnöke, a tanácskozás közben úgy beszélt, megvalósítják az összefogást még áldozatok árán is, mert szükség van összefogásra. A jelek szerint áldozatvállalásról aligha kell beszélni, annál inkább törvényszerű felismerésről és várhatóan szívesen végzett, szakszerű, szigorúan pontos munkáról, ami — birkáról lévén szó — jó pénzt hoz a társulok kasszájába. GEMENCI JÓZSEF Delelőben Cserencen Hol is van az a régi, híres, decsi tanyavilág? A nagy dunai árvíznek a nyoma sincsen. Pedig akkor nyomot hagytunk magunk után, terepjáró gépkocsival, * minden sárral megbirkózó oldalkocsis motorbicikljvel. Kihalt volt akkor minden, azaz a gazdák a jószágot etetni, napközben bemehettek a tanyához... És most, tán tizenöt év után hiába keresem az akkori tanyákat. Seholnincs világ fogad itten. A cukorrépa levele akkora, mint egy papi esernyő, köztudott, hogy az igen nagy, még a kántor is alája fér. A napraforgó nem tudja a Nap felé fordítani fekete kosárnyi, súlyos virágát-ter- mését, a földet vizsgálja, ahonnan a jó sárközi erőt kapja szemének felhizlalásához — érleléséhez. Fut a betonút tehát a decsi tanyavilágban. Nem széles. Ha jönne szemben egy autó, a legnagyobb sebességgel mégis el lehetne suhanni . mellette. Forgalom azonban nincs. Egy lélek nem mozdul, ameddig a szem ellát. Nincsenek vadászó ölyvek, héják. A kis süldő nyúl, minden valószínűség szerint az idei második eresztésből való, átballag az úton. Senki nem riasztja. A semlyék — néhány még azért akad —, békalencsetermése gazdag, úgyszintén az útmenti fű, amelyet vágni lehetne géppel is, kézzel is, de még itt az első széna — összekuporodva kicsi boglyákban, mintha bocsánatot kérne, hogy van. Az irány Bogra. Balra eltér, leágazik a betoncsík, követjük. Szemben egy drót vigyáz az állatokra. Ember sehol. A marhák némelyike áll, úgy kérődzik, a többiek fekszenek, nagy szemük nem fénylik, lehunyták pillájukat, mintha aludnának. Vagy tán alszanak is? Mehetünk is tovább, ne zavarjuk a delelő csordát. Itt, előttünk azonban az újabb sárga drót tilalmat jelent. Zászló is van fabrikálva egy szakadt műtrá- gyás zsákból. Meg kell állni. A villanypásztor sárga drótja is megállít, no meg a tisztesség. Nem illik bemenni az állattenyésztőtelepre idegennek. Ki tudja, mi nyavalyát hozna, hoz, és az milyen kárt okoz. No itt vannak a kocák. Akkorák, hogy hízónak is nagynak fogadnák el, valamennyit a szalámigyárba kellene küldeni, ahol az öreg kocákból csinálják a legjobb Pick-et. A sarat dagasztják a kocák. Magukról így kergetik el az élősdiket, a bogarakat, a csípő-rágó-szívó kártevőket. Ember itt sincsen. Menjünk tehát Bogra irányába. Az útnak majdnem a végén, jobbra kastélyforma épület, meg öreg park évszázados fái hívnak, balra a távolban kisebb zöld sziget. Itt Cserenc van. A decsiek szerint Serene. Menjünk jobbra, milyen itt az élet delelőben? Tarló nincs a közelben, embermagasságúra nőtt kukoricaerdő, meg cukorrépalevél borította hatalmas táblák között, mint oázis, úgy magasodnak évszázados fák, közrefogva épületeket. Kastélyforma ház. Avagy gazdasági épület? Amott, az istálló körül is fut a betonút, a karámban fekete-fehér tarka jószág kérődzik. A kutya, „aki” a pásztort volna hivatott segíteni, a fal tövében nyelvét lógatva fáradt- álmosan nézi az idegent, vakkantani sincsen kedve. Ám jobbról gyerekzsivaj hallik. Kővel szórt ösvényen megyünk a kastélyhoz. Három gyerek hajt egy kiskutyát. Olyan kicsit, hogy ku- tyusnak sem lehet mondani, friss alomnak látszik, nem több háromhetesnél. A gyerekek kezitcsókolomjára egy férfi jön elő. Lógó, erős bajsza, izmos, barna kezei — minden bizonnyal mezei ember. Az. Zengő Sándornak hívják, hivatásos vadász. Az pedig annyit jelent magyarul, hogy vadőr. Azaz, a decsi vadásztársaság embere, hivatásos vadásza. Egy asz- szony is előkerül. Ö a feleség, Marika asszony, aki éppen túl a gyesen, és új munkahely előtt, ámbár meglehetősen körülményes innen munkába járni, három gyerek mellett, a gyerekek mellől. A vadászház teraszán viaszosvászonnal takart, kecskelábú asztalok. Az egyik köré ülünk. Én a sarokra, és közrefog a három gyerek. Anita megfogja a füzetet, hogy ne pördüljön minduntalan a lapja. Sándor gyerek, a középső pedig ráhasal az asztallapra, úgy figyel, Tibor, a mindig- futó-soha-meg-nem-álló, itt nyargal a kiskutyával a tornác körül, meg a kövecses udvaron. így maradunk a két nagyobb gyerekkel. A leány a szóvivő. — A bácsi kicsoda? Megmondom. — És te hány éves vagy? — Hat múltam, ősszel megyek iskolába. Hozbm is a táskát. (Felszalad a táskáért.) Sándor pedig folytatja. — Tudja hol voltunk délelőtt? Békalencsét szedtünk. Aztán apu bedobta a kiskutyát a vízbe. A nagyot, a Lédát, meg beugratta. Úgy úszott, hogy az csoda. Úgy úszott. Aztán láttunk egy kisnyulat. Ekkorka, ni — (tenyerén mutatja). És amikor jöttünk hazafelé, akkor meg láttunk egy szép madarat. Nagy volt, mint egy tyúk. Sólyom volt. Vagy ilyesmi. Aztán nekiadtuk a disznóknak a békalencsét. Meg is ették. Akarja látni az őzeket? Itt vannak. Van egy anya, egy apa, meg két gida. Aztán vannak itt vaddisznók is. Nagyon mérgesek. Úgy jönnek etetni a vadászbácsik. Mindig más emberek. Ide mindig jönnek. A tanárbácsi is. Meg mások is. A Pali bácsi is, Hegedűs bácsi, a Péter bácsi. ök is vadászok. Meg apu is vadász. Régen lőtt vadat. Apu vigyáz a vadra. Hogy mások ne tegyenek benne kárt. Hozzak egy kis süteményt? Hozok. (És elszalad. És itt van Anita az új táskával.) — Oviba is úgy vitt bennünket mindennap az apu, a Trabicsekkel. Mindig reggel bevisz, és mire végzünk, jön értünk. Ha iskolakezdés lesz, akkor is ő visz. (Veszünk egy Bartburgot — szól közbe Tibor.) És itt van a kréta, színes is. Zsírkréta, gyurma, lapok. Füzet az nincs, még nem lehet kapni. Könyv sincsen. Nem. Nem félünk itt. Igaz, napközben sohse vagyunk itthon, oviba járunk mindany- nyian. De este itt nagyon szép minden. Csak mi érezzük a szúnyogcsípést, a Tibiké nem. Neki olyan a vére. Tessék enni. Anyu sütötte, finom almáslepény. (Tényleg finom.) És ebben a parkban játszunk. Tetszik látni, szép fák vannak. Sok madár. Meg sok szúnyog. De csak most, mert ha száraz az idő, akkor nincs eny- nyi szúnyog, azt mondja az apu. Nem lakik itt senki. A közelben sem. Arra van a Duna, mondja apu, hogy egyszer majd elmegyünk oda is. De itt annyi a látnivaló, meg a fák, meg a vizek... Ja, a madarak. Tetszett már látni réti sast? Nem? Pedig itt még az is van. Még róka is. Ilyen hosszú, lompos farka van. Meg vörös a bundája. Van. Televízió is van. Rádió is. A mesét szeretjük. Azt. Minden este nézzük. Apu meg olvas. Anyu is. Amíg mi nézzük a tévét, anyu olvas. Annyi a könyvünk! Megnézi? A vadászházat belülről nem lehet megnézni. A vadászelnök bácsinál van a kulcs. Mi sem megyünk be oda. Itt a mi lakásunk, a szolgálati. Akkora szoba van, mint egy tornaterem. Láttam már tornatermet. A bograi kastély tégláiból csinálták, bent van a faluban. Szép nagy tornaterem. Majd én is ott fogok tornászni. Azt mondta a tanító néni. A szúnyoghadak változatlen erőkkel támadnak. A napot, úgy tűnik, fölszegezték az égre. A kutya a nyelvét arasznyira ölti. A fekete-fehér tehenek lassú ütemben őrlik a takarmányt. A fű, a nagy hőség ellenére nem kókad. Kapott éppen elég csapadékot ezen a nyáron. A kastélyparkban a madarak élesen füttyöget- nek, az amelyik olyan élesen szól, minden bizonnyal ölyv. — Nem ölyv az — mondja Anita —, hanem rigó, feketerigó. PÁLKOVÁCS JENŐ
