Tolna Megyei Népújság, 1979. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-05 / 182. szám
A ■RÉPÜJSÁG 1979. augusztus 5. Vigyázat gombaveszély! Míg lem gyilkolt»gyilkos Július 14-töl 22-ig bezáróan nyolc gombamérgezés történt Tolna megyében. A mérgezettek zöme saját szedésű gombától betegedett meg, de volt olyan is, aki ajándékba kapta. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a mérgezések enyhék, igy könnyű lefolyásúak voltak. Valahány beteg elhagyhatta a kórházat. Közülük csupán egy távozhatott úgy, hogy továbbra is megfigyelés alatt áll. Ha bárki azt gondolja, hogy ez túlzó elővigyázatosság, téved. A mérgezések tettese ugyanis a legveszedelmesebb mérges gomba, a gyilkos galóca volt. Egy esetet máris visz- szaigazolt az Országos Élelmezési és Táplálkozástudományi Intézet. Ennek, Máté János döbröközi lakos volt szenvedő alanya. Tíz napig tartó kezelés után, július 24-én panaszmentesen hagyhatta el a dombóvári városi kórházat. A bonyhádi és Bonyhád környéki mérgezettek egy nappal később, 25-én vehettek búcsút a bonyhádi kórház belosztá- lyától. A tőlük nyert vizsgálati anyagra még nem érkezett meg a válasz, de mint ott- jártunkkor dr. Ablonczy Pál főorvos elmondotta, a tünetek, egy kivételével, valahány betegnél gyilkos galócára vallottak. A kivétel Bodony Istvánné — Győréből —, aki június 22-én örömmel fedezte föl, hogy a kertjük végében menynyi gomba termett! Nosza, meg is szedte szépen a köténykéjét, hogy ízletes pörköltet rittyentsen. Elkészült a finom étel, ám de élete párja mikor meghallotta, honnan való a gomba, köszönte szépen, nem kért belőle. Bodony néni nem bánta. •* Meg tudott birkózni az adaggal. Mi több, mert „igen ízlett” neki, újabbat készített és a repetát is elfogyasztotta. Ó, hát, hogyan gondolhatta volna, hogy ami gomba kertben terem, az mérges is lehet!? Most megtanult túl a hetvenen... A kismányoki László István és társai — Hufnágel István, Marhauser János, Kocsis Pál — is respektálják ezután a gombaszedéssel, -fogyasztással kapcsolatos intelmeket, noha eddig nem sokat törődtek ezekkel. Mint a nagymá- nyoki Gábor Áron Tsz erdőjáró famunkásai, úgy gondolták, vannak olyan jó viszonyDr. Ablonczy Pál: Szerencsére enyhe volt a mérgezés ban a természettel, hogy az nem tréfálja meg, nem csapja be őket, hiszen nem ez volt az 6 első gombavacsorájuk, megöntözvén jóféle borocskával is! Ma már belátják, hogy bármi finom volt a László István által elkészített gombasült, ama bizonyos vacsora lehetett volna az utolsó. A hozzáértés hiánya, meg a gombafogyasztással kapcsolatos babonák miatt. Ilyen babona, hogy az erősen leforrázott gomba elveszti mérgező hatását. Ez szörnyű tévedés! Nem tudom hányat kellene — gondolom már igencsak képletesen — a fenekére húzni annak, aki ezt a forrázást kitalálta. Túl sok ész a fejében mindenesetre nem lakott. A tévhit elterjedtsége viszont rengeteg ember életébe került és kerülhet még ezután. A gyilkos galóca máj- és idegsejtekre, enzimekre ható mérge vízben nem oldódik és fogyasztás utáni aktivizálódása is elnyújtott. A lappangás 6- tól 36 óráig eltarthat. Mint azt Ablonczy főorvos elmondta, általában nyolc, tíz óra múlva jelentkeznek a tünetek, hirtelen hányás, hasmenés, görcsös fájdalom kíséretében. A heves hányás, hasmenés kiszárítja a beteget, rendszerint gyengül a szívműködés is. Ha nagy volt az elfogyasztott méregadag (egyetlen gyilkos galócában három ember megmérgezésére alkalmas mennyiségű méreg van!), rendszerint beáll a halál a mérgezésnek már ebben a szakaszában. A második szakasz sem veszélytelenebb. Vese-, máj- és szívszövődmények, eszméletvesztés léphetnek fel. — Egy szakkönyvből frissen szerzett ismereteink szerint hazánkban valamikor a gyilkosgalóca-mérgezések 80 százaléka végződött halállal. Ma, mi a helyzet? — Jelentősen csökkent a halálozási arány, úgy tudom 25—35 százalékra. De ez senkinek a veszélyérzetét, felelősségtudatát el ne altassa, mert hazánkban a halálos gombamérgezések jelentős százalékát ma is a gyilkos galóca okozza. A gyilkoséhoz hasonló típusú mérgezéseket okoz még a vörhenyes őzlábgomba, de súlyos mérgezéseket okoznak a susulyka vagy a papasapka gombafélék is. — Véleménye szerint mi akadályozza az embereket abban, hogy betartsák a gombaszedés, -forgalmazás -fogyasztás hatóságilag szabályozott rendjét? — Tapasztalataim szerint az ismeretek hiánya. Csúnyábban fogalmazva: a tudatlanság, mely minden vonatkozásban a legjobb táptalaja a babonáknak. — Úgy hallottam, hogy ezúttal is nagy idegfeszültséget eredményezett az osztály életében a gombamérgezettek bekerülése. — Ezen ne csodálkozzék, hiszen az első perctől kezdve azért küszködtünk minden, rendelkezésre álló eszközzel, hogy valósággal „átmossuk” a betegeket, pótoljuk a só- és vízveszteséget, gyógyszerek adásával kizárjuk a szövődményeket. — Az idei év első gomba- mérgezettei esetében ez sikerült. — Enyhe volt a mérgezés, de azért figyelmeztető kell, hogy maradjon! * Felejthetetlen tanulságot igazol a kórház főépülete mögött rögtönzött „gombológiai” eszmecsere, amelyen csak László István — középen — előredőlve magyarázza, hogy akár gombatengerbe is kerülhet. Rá se néz többé gombára. László István ötéves kisfia nem vett részt (addigra pedig őt is hazabocsátották a megyei kórház gyermekosztályáról) és Bodony néni, aki a csöndes pihenő utáni időt rendszerint ágyban tölti fájós lába miatt. Kocsis Pál, Marhauser István és László István ha nem is csattannak még ki az egészségtől, jól vannak. Hufnágel István és Szabó Jánosné viszont nem dicsekszik különösebben jó közérzettel. Arra viszont leteszik valahányan a nagyesküt, hogy akkor se ennének gombát, ha arany tányéron kínálnák. Marhauser bácsi némi tűnődés után módosít az elhatározáson. Ha a főorvos úrtól kapna ajándékba gombát, elfogadná. Hallotta, hogv a főorvos úr nagy gombaismerő, de csak nemes gombákra „vadászik”. Mint kiderül, póruljárásuk előtt a gombamérgezettek is „nagy gombaismerőnek” tartották magukat, pedig lám, megbuktak a vizsgán és ezen a kórházi utóvizsgán se tudja közülük elmondani senki, hogy néz ki a kifejlett gyilkos galóca, mik az ismérvei. — Tán az volt az, ami olyan szép tojásforma volt — véli Marhausen bácsi. Könnyen lehet. Van a gyilkos galócának egy olyan fejlődési szakasza, amikor tojásforma rejti és bocskorával, gallérjával, fehér lemezeivel csak akkor leplezhető le, ha valaki ketté metszi a „tojást”. Hát persze, sok gombaszedő azt sem tudja, hogy mettől, meddig — júniustól októberig — terem a gyilkos, sem azt, hogy könnyen összetéveszthető a csiperkével. * Hazánkban évente több millió kilogramm gomba terem, főleg Vas. Zala, Heves, Borsod és Nógrád megyékben. Tolna a közepes gombatermő megyék közé tartozik. Lám, mégis túltettünk alig valamivel a gombaidény küszöbén, tulajdon lehetőségeinken! Tavaly egész évben volt összesen négy gombamérgezésünk. Az idén — néhány nap eltéréssel — hét felnőtt, egy gyerek került kórházba gombamérgezéssel csak júliusban! Hogy nehéz ellenállni a természet által felkínált, ízletes, ingyen tápláléknak, a saját szedésű, vagy kirándulásokból megtérőktől ajándékba kapott gombának? Kétségkívül az. Mégis meg kell ten* ni, a mindennél drágább emberéletért. 1953-ban hazánkban háromszázan haltak meg gombamérgezésben. Ennyire fekete évünk azóta sem volt, de ez nem elsősorban a gyűjtők, vizsgálatot elbliccelők, fogyasztók érdeme, hanem az egészségügyé. Mi, ha nem is jártunk még úgv mint Máté János, Bodony néni, vagy László István és társai, néha a legalapvetőbb dolgokat sem tesszük meg kötelező önvédelemből. Riasztó, halálos esetek ismeretében is megvesz- szük a gombát az ismeretlen házalótól; elfogadjuk a magas fokú gombaismerettel még csak nem is gyanúsítható szomszéd ajándékaként; és azt gondoljuk magunkról, hogy kereső tekintetünk az erdőben csak és kizárólag az ehető gombákra esik... Mindezek után, a gyilkos galóca Tolna megyei megjelenésének tanulságait summázzák maguk az olvasók. Ami bennünket illet: nem szeretnénk halálos gombamérgezésről hírt adni! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Komáromi Zoltán 0 an, aki az állatokban emberi vonásokat fedez fel. Más épp megfordítva: az emberekben bukkan állati’tulajdonságok nyomára. Némelyek az állatokban meglévő emberi tulajdonságokat keresik az emberekben — esetleg hiába. Egyesek viszont az emberekben meglévő állati vonásokat keresnék az állatokban — és mint hírlik, nem mindig eredmény nélkül. Olyan is van, aki az egyik állatban meglévő emberit keresné a másik állatban, de csak az emberekben is meglévő állatira bukkan. Nézőpont kérdése. Nehezen tudom elfelejteni azt a mondatot, melyet a ge- menci erdő egyik fatörzsére szegezett táblácskán olvastam: „Vérebek között a legnagyobb, felejthetetlen, hűséges, elsiratott barátom; aludj Wartho, aludj.” Egy vadászkutyának állít emléket. Egy barátnak. Vajon a vadász a többi barátjának is állított ilyen emléket? Félreértés ne essék, én szeretem a kutyákat, csak bizonyos szituációban veszélyesnek tartom őket. Nem, nem a hegyes fogak miatt, hanem azért, mert egy kutyát kevésbé bonyolult szeretni, mint egy embert. Vagyis könnyebb szeretni is, elpusztítani is őket. ♦ Kölyökkoromban sokszor töltöttem szabad délutánjaimat akkori barátomnál, mivel az erdős, domboldalakkal övezett völgy alkalmas volt a barangolásra. Egyszer csatangolás közben találtunk egy fiatal ölyvet, amely kiügyetlenkedte magát valahogy a fészekből. Még nem tudott repülni, így megfogtuk és boldogan vittük haza a zsákmányt. A tavasszal megüresedett góréban kapott szállást a kis ragadozó és nekünk mindennapi feladatunk volt, hogy ellássuk őt élelemmel. Addig se nagyon, de azután még úgy se kegyelmeztünk a környék verebeinek, békáinak. A patakban lehetett csíkhalat fogni. Ez a jószág igen szívós és levegőért feljön a felszínre, így egy befőttes üvegben hetekig kibírja — ez volt a vésztartalék, ha más táplálékot nem tudtunk csúzlizni az ölyvnek. Eljött az idő, amikor a kis társaság úgy döntött, ideje betanítani az ölyvet arra, hogy megadott jelre visszajöjjön hozzánk. Eleinte úgy nézett ki a dolog, hogy sikerül, ám egy napon messze, a patak menti öreg fűzfán szállt le. Hiába volt a csalogatás, füttyögetés, a legkedvesebb falatok mutogatása: az ölyv csak nézett mozdulatlanul és néha vijjogott egyet. Persze utánamásztam a fára, de mikor közelébe kerültem, mindig odébb araszolt az ágon. Ropogott a fa, nem mehettem tovább, pedig ott volt egy arasznyira tőlem. Ketten egy ágon. Dühömben sírtam. Aztán negyed óra múltán a madár elszállt, lomba szárnyalással. Olykor — ha karnyújtásnyira van tőlem valami — eszembe jut az a madár, az a fa, az a nyár. * A terebélyes völgy nemcsak szép, hanem nagy vízgyűjtő- területet is jelent. A vihar gyorsan jött, gyorsan ment és sok vizet hozott. A csapadék megindult a meredek lejtőkön le a völgybe, be a faluba, léggömbnyi köveket — mintha azok valóban légiesen könnyűek lennének — szakított fel az útról és görgetett magával, végig a kerteken, le a falu alatt kígyózó vasútig. Ott neki a töltésnek, azt áttörte és a réten szétterülve megpihent — zavaros sárgája délutánra békés kékre váltott. Jelentős kár — mondja a jelentős tanácselnöki sóhaj. A kertek letarolva, csak a fák maradtak állva a kisimult iszap fölött. Még nem láttam fölbolydult méhkast. A méhest elsodorta a víz, némelyik kaptár széjjelhasadva, mint egy szétnyitott könyv — mérges betűk nyüzsögnek a lapokon. A töltést elsodorta a víz, csak a sín és a talpfák csügg- nek vékony hídként a várkapunyi rés fölött. A parányi váltókezelő helyiségben — hasonlóan a méhekhez — mérges emberek nyüzsögnek. Kialvatlan szemek, borosta az állakon, telefoncsöngés, káromkodás „ha maguk állnak alá megtartani, itt akkor is szerelvény halad át délben”. A kert alatt három tyúk vergődik a fákat borító iszapban, a kakas pedig egy keskeny szénacsíkon idegesen járkál, kotyog, kukorékol, csalogatja a tyúkokat, látva, hogy azok nem mennek — hogy is mehetnének — odaszáll melléjük és belesüllyed az iszapba. Egyre bágyadtabb vergődés, a tyúkok lassan elsüllyednek, öt perc múlva a kakas is. Azt mondják, a szamarak nem döglenek meg, legalábbis kevés emberrel találkoztam, aki ilyen nagyfülűt látott kimúlva. A fáma szerint, ha érzi a vég közeledtét, elmegy, elbújik, s ezért nem látni döglött szamarat. Nemrég egy juhásszal beszélgettem, aki megcáfolta ezt a hiedelmet. Az egyik szamara ott döglött meg az orra előtt, a körtefa alatt. Ha már így alakultak a dolgok, nincs mit tenni, juhászunk bement a közeli kocsmába búfelejtőt inni. Ki mást talál ott, mint azt a juhásztársát, aki már régóta fenekedett erre a szamárra. El is adta neki, mondván, hogy nem köti az ebet, illetve a szamarat annyira a karóhoz, aztán mentek megnézni a szamarat. Persze kiderült, hogy döglött szamarat vett a vevő és a részletek tisztázására vissza kellett menni a kocsmába. Az ügy elég bonyolult lévén, a tisztázás két napig tartott — pontosan addig, amíg a vételár el nem fogyott... A szamár pedig békésen feküdt a körtefa alatt. * A vadász és kutyája gyakran jártak vadászni; hét végén szinte mindig, míg az idény tartott. A gazda meghalt, a kutyát megtartották, részint, mert jó kutya volt, másrészt kegyeleti okokból. A kutya azonban felvett egy kellemetlen szokást; hét végén egyszerűen alig lehetett vele bírni. Fel-alá rohangált, izgatottan szaglászott, s ha kiszabadult az utcára, odarohant a hazatérő vadászok közé, keresve a gazdáját. Arra is volt példa, hogy az egyébként szelíd eb beleharapott valakibe. Mindig csak hét végén, olyan pontosan, mintha valaki súgott volna neki. — steiner —
