Tolna Megyei Népújság, 1979. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-26 / 199. szám

1979. augusztus 26. Képújság 7 osztályvezetője és dr. Szilá­gyi Miklós, a megyei múzeum igazgatója szerint a tájházak ügye nyugvópontra jutott. Elkészültek a bonyhádi volt kiskórház épületének átalakí­tási tervei. A földszinten és az emeleten is öt-öt kiállító­terem lesz, ha minden igaz, tágas, szép csarnokot kap a helytörténet a városban. Sza- kályban a leendő tájházat zsúppal fedik újra: most is folyik a munka. Decsen a népművészeti szövetkezet be­mutatóhelyét fejlesztik folya­matosan tájházzá, tavaly el­készültek a meglévő termek mellett a kiszolgáló helyisé­gek. Az itt látható anyag azonban nem tartozik a mú­zeum szakmai felügyelete alá, de sajnos, a decsi padlás­múzeum anyaga sem. Pedig az itt bemutatott tárgyak, eszközök valóban néprajzi ér­tékűek. A szakmai gazdát­lanságot meg kell oldani, mert különben elpusztulnak a decsiek által gyűjtött „kin­csek”. A helyi tanács szeret­né, ha a padlásmúzeum anya­ga egyszer odakerülne a leen­dő tájházba. Ehhez azonban épületbővítés szükséges, ami­re egyelőre nincs lehetőség. Végére hagytuk a sióagár­di tájház helyzetét. Nem vé­letlenül! Sióagárd ügye — külön fejezetet kíván. Tavaly ősszel még sokan fogadtak volna rá, hogy az 1979-es dél-dunántúli népmű­vészeti hét, amelynek ezúttal Tolna lesz a gazdája, tájház- avatással nyílik majd. A sió­agárdi táj háznak ugyanis no­vember harmincadikára el­készült a vadonat új, nád­teteje, és az erre hivatottak — köztük az építési hatóság, a múzeum és az Országos Mű­emlékvédelmi Felügyelet képviselője — jónak minősít­ve, elfogadták. Igaz, már akkor is voltak olyanok — például a náda­zást végző munkások —, akik megjósolták: a százötven esz­tendős vályogfalak nem fog­ják bírni a negyven centi vastag új nádtetőt, hát még, ha hó esik rá a télen... Gémes Balázs, a megyei múzeum néprajzosa, a tájhá­zakkal foglalkozó szakember júniusban észlelte az első árulkodó nyomokat: reped a boltozat, csúsznak szét a fedélszékek. Mindehhez hoz­zájárult még egy kellemetlen felfedezés: a banyakemence sem téglából van, mint aho­gyan feltételezték. A további helyreállító munkát mindenesetre fel kel­lett függeszteni. Az építészeti, műemlékvé­delmi ismeretekkel nem ren­delkező laikus nehezen érti meg: hogyan lehet, hogy az, amit a nádazó munkások tudtak, azt nem sejtették a felújítási terv készítői és en- gedélyezői? Vagy, hogy miért csak most, a legfontosabb munkafázis befejezése után került sor az úgynevezett alapkutatás elkészítésére? A sióagárdi tájház munká­latai augusztus hatodikén bi­zonytalan időre leálltak. A műemlékfelügyelőség kérésé­re hamarosan statikai vizsgá­lat alá vetik az épületet, és új terv készül. A munkát a továbbiakban nem a sióagár­di községi tanács által fel­kért építők, hanem az Orszá­gos Műemlékvédelmi Fel­ügyelőség szakemberei vég­zik majd. Ugyanis nemcsak az a baj Sióagárdon, hogy reped a boltozat, szétcsúszik a fedél­szék, hanem az is kiderült, hogy a helyreállítás ez idáig néprajzilag szakszerűtlenül folyt. Nem hagytak meg egyetlen eredeti szarufát sem, tizenhat helyett: csak tizenhármat építettek be. Az eredetileg használt tölgyfa helyett szibériai fenyőből ké­szítették a gerendákat... Mindez a laikusnak talán apróságnak tűnik, de a nép­rajzosok véleménye szerint jókora vétek. Hinnünk kell nekik: különben egyszerűbb lenne azt javasolni, hogy egy régi ház mintájára tervezze­nek új épületet tájháznak, ne vacakoljunk a régi építé­si módokkal, hiszen gyorsabb a modernebb... A felsorolt, hibákért egyéb­ként nem az építőket kell kárhoztatni, akik a kezükbe került tervekhez voltak — túlságosan? — hűek. A sió­agárdi tájház körüli bonyo­dalmak okát ki fogják derí­teni az illetékesek: mi bíz­zunk a szekszárdi járási hi­vatal műszaki osztálya veze­tőjének, Vas Lászlónénak vé­leményében. Szerinte ugyanis hamarosan folytatódhat a táj- ház felújítása. * A táj házak gazdái a helyi tanácsok. Ma már tudják, milyen bonyolult, munkaigé­nyes dolog megszervezni a felújítás sajátságos feladatát, és azt is sejtik, hogy akkor is marad még elég gond, ami­kor majd osztozhatnak a hozzájuk látogatók örömében. De a tájházlétesítés „kama­tai” az elkövetkezendő em­beröltők számára is élvezhe- tőek lesznek, ha valami, hát ez a munka a jövőnek szól. VIRÁG f. é. Fotó: Kz A kívánságból terv lett, amelyet a legfelsőbb fórum — esetünkben a megyei ta­nács végrehajtó bizottsága — elfogadott, iktatószámmal, határozatként lépett életbe az elhatározás: Szakályban 1976- ban, Sióagárdon 1977-ben, Decsen 1977—78-ban, Majo- son 1978—79-ben, Bonyhádon 1979—80-ban nyílik meg a tájház. Mindez 1975 májusában mondatott ki. 1976 decembe­rében pedig már olyannyira nyilvánvaló volt, hogy ez az elképzelés — így — végre­hajthatatlan, hogy módosíta­ni kellett a határozatot. Esze­rint a szakályi és a sióagárdi tájházak 1980-ig készülnek el, a majosi székely és bony­hádi tájház helyett egy kö­zös, tájtörténeti múzeum nyí­lik majd 1980 után, Bonyhá­don. * 1976 decembere óta két és fél év telt el. Vajon most mi a helyzet a tájházakkal? Dr. Vadas Ferenc, a me­gyei tanács művelődésügyi A hetvenes évek elején egyre többször, egyre nyomatékosabban hangzott el a kívánalom: ha nem is falumúzeumot, de hozzunk létre Tolná­ban is tájházakat. Micsoda dolog: a megyét úgy emlegetik, mint a leggazdagabb, legszínesebb folklórral rendelkező területek egyikét, s nincs hová kalauzolnunk mindazokat, akik erre a folklórra kíváncsiak? A szakályi tájházra új zsúp kell Túl vastag a nádtető? Szakályban jól halad a munka íme, a sióagárdi tájház yaralni jó. Ez nem különösebben mély értelmű meg­N állapítás és manapság talán már azt is hajlamosak va- i! gyünk hinni, hogy cseppet sem újszerű. Ez így nem iSSiil teljesen igaz, illetve attól függ, hogy mit minősítünk újszerűnek. Naivitás lenne azt hinni, hogy napjainkban min­den felnőtt korú hazánkfia csakugyan nyaralással (tehát mun- kátlan kikapcsolódással) tölti szabad idejét. És aki megteszi? Az változatos tapasztalatokra tehet szert. Mi az alábbiakat a Balaton legszebb helyén, Tihanyban és közelebbi-távolabbi környékén szereztük. Ezek summázása bizonyos mértékig ide­genforgalmi helyzetképnek is tekinthető 1979 augusztusának első napjaiból. 1. Tihany ebben a hónapban az a hazai község, ahol ma­gyarul i s beszélnek. Ezenkívül pedig kideríthetetlen sok nyelven. A sok nyelvű forgatag közös jellemvonása, hogy tag­jai magyarul nem tudnak. (Jórészt). Ami egyebek közt a ta­nácstalan érdeklődők, kérdezősködők tömegén is mérhető. A gyér létszámú tájékoztató táblák közül csak a kikötőbeli sok nyelvű, és éppen ezért könnyen elfeledhető. Igazán meg lehet bocsátani egy lipcsei Wartburg-tulajdonosnak, ha nem érti meg a nyíllal és RÉV szóval jelzett irányt. 2. Alighanem úgy véljük, hogy az idegenforgalom van miértünk, de ez megfordítva még csak részben se igaz. Hiába tipródnak a turisták már fél 9-kor a múzeum előtt, a kapu 10 óránál előbb nem nyílik meg. Addig Varga Imre és Amerigo Tot két sajátos szabadtéri szobrában lehet gyönyörködni. Ha­sonlóan öntörvényű és nem a kereslet-kínálat törvényeire ügyel: a Rege presszó és az előtérben elhelyezkedő tömeg­táplálási, -ellátási intézmények nyitási ideje is. A csemege­bolt déltájban, falusias kényelemmel ebédszünetet tart, dél­után 5-kor pedig végképp bezár. Tihanyi kecskekörmök 3. Ami a faluban rossz, az a kikötőnél jó. Az öreg fák lombjai alatti bevásárlóközpont nagy turistarohamok idején is helytáll. A turisták itteni részének többsége hajóval ér­kezik, vagyis nem autótulajdonos. Ez az állapot Tihanyban kedvezőnek mondható, ugyanis a gyalogos még csak-csak talál helyet magának, ami gépkocsival már bajosabb. 4. Sok-sok újságcikk után (hadd higyjük, hogy kollégáink­nak is részük volt benne) a giccspiac nagyjából-egészéből megszűnt. A souvenir-boltokban kapható ajándéktárgyak vál­tozatosak és — mondjuk így — változatos színvonalú igények kielégítésére alkalmasak. 5. A képeslapok viszont nem. A kínálat azt a hitet kelti, mintha a fotósok kizárólag csak az apátsági templomot, a Balaton vizét és a vitorlák fehérjét vették volna észre. A tör­ténelmi környezet és a táj rengeteg rész'letszépségét csak módjával. Az előbb mondottakat viszont majdnem mindig csak színesben, ami jó összehasonlítási lehetőséget kínál az igazi és a fényképszínek egybevetésére. 6. Tihanyból sokfelé lehet kirándulni. Legegyszerűbb Veszprémbe, ahol a Kittenberger Kálmán nevét viselő „Vadas­park” már rég kinőtte ezt a titulust és a fővárosival vetekvő állatkert lett belőle. Alighanem az ország legszebb fekvésű és szinte valószerűtlenül gazdag állatkertje... 7. Az idei nemcsak a turisták, hanem a szúnyogok nyara is volt. Mintaszerűen hizlalt, óriás példányok millióival. Az egyik nagy üdülő megrendelte ugyan a helikopteres perme­tezést, amit a területén példásan végre is hajtottak. Ez a fél­sziget egésze számára persze kevéske vigasz volt. A pilóták szinte centiméterre pontosan dolgoztak, a szúnyogok pedig emigrációba vonultak: — az úttest túlsó oldalára. 8. Tihanyban szálloda — szerencsére — nincs. Vannak viszont az IBUSZ és az idegenforgalmi hivatal kifogástalan és olcsó fizető-vendéglátó szobái. Nem kifogástalanok és nem olcsók ugyanezek magánvállalkozás formájában. Egy éjszakai szállás 200 forintért, kétes tisztaságú ágynemű között, nem megy ritkaságszámba. 9. A kiránduló, a turista, a nyaraló tájékoztatást igényel. A jelenleg kaphatónál jóval nagyobb tömegben lenne szükség magyar és sok nyelvű leporellókra, térképes képeslapokra, az autóbusz-közlekedés tábláinak a nem finnugor nyelvcsalád­hoz tartozók részére is közérthetővé tételére. 10. A Balaton vizére is kiterjeszkedhetne az ismeret- terjesztés. így a vízi jártasságban foghíjas tapasztalatúak a hosszú kánikula utáni első borús, esős napon nem taposnák egymás sarkát a parton, hanem kihasználnák a fürdés lehe­tőségét. Ugyanis az ilyenkor a legjobb. * Befejezésül még valami. Ez az írás nem véletlenül kapta a „Tihanyi kecskekörmök” címet. Részben azért, mert ilyenek már évtizedek óta nem kaphatók. De részben azért is, mert kecskekörmökkel — ellentétben a macskakörmökkel — nem lehet karmolni. O. I. l$§é »ni iiéííiés 1 i De Sióagárdé külön fejezet...

Next

/
Thumbnails
Contents