Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-08 / 158. szám

6 "NÉPÚJSÁG

1979. július S.

— Fehér elvtárs tagja a Láng Gépgyár dombóvári gyáregysége törzsgárdájának. Hogyan lett Láng gyári dolgozó?

— Hasonlóképpen, mint a törzsgárda zöme. Üj volt itt, 1970 őszén ez a gyár, maga az iparág is, nem kezdhetett saját nevelésű szakemberekkel. Ügy verbuválta a munkásokat a vasúttól, a ká- téesztől, és a környékről. Már ami a szakembereket illeti. Ami engem illet, elég messziről jöttem. Pontosabban : távolabbról indultam. Jászszentandráson születtem és tanultam ki a kovácsmesterséget.

— Hót ami a távolságot illeti, elég nagy a Jászság és Dombóvár között.

— No nem is volt egyenes az én utam. Mint kovács, az újonnan alakult gépállomáson helyezkedtem el. Elküldték kétéves mezőgazdasági gépszerelő szakiskolára Gödöllőre, utána mint körzeti szerelő dolgoztam. Megismerkedtem én már ipari tanuló koromban is a hegesztéssel, aztán ezen a kétéves iskolán, majd vizsgákat tettem a katonaságnál, aztán Komlón.

— Komlón?

— Igen. Tizenöt évet húztam le. ötvenhat nyarán, leszerelésem után még vissza mentem a gépállomásra, de még azon a nyáron fordítottam a sorsomon, eljöttem Komlóra. Kevés volt a gépállomáson a fizetés, Komlón kétszeresét kerestem, meg aztán Komlóra is nősültem, hát így kerültem a Dunántúlra. A Bányagépjavító Vállalatnál voltam szerelésvezető. Nem mondom, jól kerestem, meg is becsültek, de aztán, ahogy közeledtem a negyvenhez, úgy gondoltam, testhezállóbb munkát kellene vállalnom. És olyat, ami kevésbé veszélyes. Mert ötven méter magasban dolgozni, bírja az ember, amíg fiatal, de onnét nyugdíjba menni? Nyugdíjig a magasban dolgozni? Az nem megy. Én pedig akkor már rájöttem, hogy számomra a fizikai munka a legjobb, nem kell íróasztal. Aztán közbejöttek egyebek is. A megromlott, majd felbomló házasságom. És még egy: összekülönböztem a főnökömmel. Szak- szervezeti bizottsági tag voltam — egyébként szinte gyerekkoromtól fogva mozgalmi munkás vagyok. DlSZ-titkár- ként kezdtem ötvenben — és egy esetben, amikor a dolgozók képviseletében a vezetőséghez fordultam, meg- orrolt rám, hogy átnyúltam a feje fölött. Igazam volt, a dolgozók panasza jogos volt, de énvelem éreztette, hogy neheztel rám. No, én ebből nem kérek, tizenöt év ide, törzsgárdatagság oda, keresek jobb helyet magamnak. így jöttem Dombóvárra.

— Közelebb is akadt volna munka?

— Igen. De akkor már ismertem Dombóvárt, nagyon tetszett ez a kisváros. Hallottam hírét a Láng gyárnak is, gondoltam, csak lesz ott nekem való munka. Bekopogtam az igazgatóhoz. Gróf elvtárs kikérdezett, hol dolgozom, milyen beosztásban, milyen képesítésem van és azt mondta, hogy ilyen emberekre van szükségük. Jöjjek, minél hamarabb.

• — És jött...

— Jöttem, mint lakatos. Megegyeztünk, hogy nem is kell felmennem a törzsgyárba — egy időre felmentek az emberek, hogy megtanulják a munkafogásokat — munkába állhatok. Mondtam, hogy azonnal nem megy, felmondási idő van nálunk. És olyan a kollektív szerződésünk. hogy a törzsgárdatagok felmondási ideje hosszabb. Egy hónap múlva mondták, hogy jöjjek azonnal, ne törődjek a szankciókkal, szükség van rám. így történt aztán, hogy önkényes kilépő lettem.

— önkényes kilépés akkor már nem volt.

— Tényleg, a régi már megszűnt, aki ki akart lépni, mehetett, de le kellett töltenie a felmondási időt. Én meg négy héttel korábban kértem ki a munkakönyvemet. Kiadták, de „Kilépett” bejegyzéssel.

— Mégis úgy érezte, hogy révbe jutott.

— Az első napokban. Amikor felvettek lakatos csoport- vezetőnek. Azt mondták, hogy egy pár napig szemlélődjek. Hát szemlélődtem én, megnéztem, megtudakoltam mindent, amit lehet, de amikor már három hét is eltelt semmittevéssel, begurultam. Felmentem ismét az igazgatóhoz megkérdezni, meddig tart ez a szemlélődés.

„Az emberek, akik majd a keze alá kerülnek, fent vannak a törzsgyárban — mondta —, addig legyen türelemmel.”

Mérgesen mondtam, hogy nekem a szemlélődésből elég. Mert biztosan vannak, akik szívesen tengenek-lengenek hetekig, az jó lehet az olyanoknak, de nem nekem. Ezzel az erővel ledolgozhattam volna Komlón még azt a négy hetet és nem lenne elcsúfítva a munkakönyvem.

Volt még két ilyen, ember nélküli csoportvezető az egyik szintén Komlóról jött, a Béta aknáról, a másik a mágocsi gépállomásról, ösz- szefogtunk mi hárman és megkerestük a munkát. Akkor már munkában voltak az első kazánok, azokhoz lágyítottuk, csiszoltuk a csöveket. Akkor kezdtem jól érezni magamat.

— Aztán megkapta a csoportját.

— Ahogy megjöttek az emberek a hegesztő-átképzősök a törzsgyárból. Művezető voltam egy ideig, majd rájöttem, hogy sehogysem való nekem ez a munka, az íróasztal. Engedjenek vissza a hegesztőpisztolyhoz. Szívesen leszek csoportvezető, elirányítom a rám bízott embereket, de magam is fizikai munkát akarok végezni. Volt már gyakorlatom, jó néhány tanfolyamom, vizsgám a hegesztésből, itt is szereztem újabb képesítést, ment is a munka.

— Bekapcsolódott a mozgalmi munkába is?

— Természetesen, mindjárt az elején. Beválasztottak a szakszervezeti bizottságba, majd 1975-ben a pártvezetőségbe. Termelési felelős lettem.

— Így már funkciójánál fogva is túllát a műhelye, a csoportja „falán”.

— Természetesen. Ügy látom, hogy az első évek zűrzavarai után — gyakori volt a rendeléshiány, anyaghiány, máskor meg a hóvégi, negyedév végi hajrá — úgy 1974 körül stabilizálódott a gyár. Három évvel ezelőtt a pártvezetőség úgy döntött, hogy létre kell hozni a vezetőség mellett a termelési bizottságot. Én lettem a vezetője a bizottságnak, tagjai a szakszervezet és a KISZ termelési felelőse, valamint minden pártcsoportból egy- egy ember. Amikor elkezdtük a munkát, az első lépés a rendelésállomány felülvizsgálása volt. Megdöbbentő volt az eredmény, kiderült, hogy júniusban az évi kapacitásnak csak hetven százaléka van rendelésekkel lefedezve. Pedig olyankor már tudni kell, hogy mit csinálunk december végéig. Segítséget kértünk a vállalati központi pártbizottságtól, jelezte a vezetőség a problémát a városi pártbizottságnak is. Érdemes volt, a második félévben megjavult a helyzet.

— Csak ellenőriz a termelési bizottság?

— Egyáltalán nem. És nem öncélúan. A bizottság összetétele olyan, hogy minden munkahelyen ott vagyunk. Napra készen áramlik az információ „fölfelé”, mindig tudjuk, hol, milyen nehézségek támadtak. És „lefelé” is. Ha a termelési bizottság úgy látja, hogy valamelyik területen mondjuk egy kiexponált gyártmányra mozgósítani kell, a szocialista brigádot, vagy brigádokat kérjük, hogy segítsenek, tegyenek pótvállalásokat. Ma már ott tartunk, hogy az emberek nemcsak bírálnak, hanem javasolnak is, sőt, vállalják, ha valami pluszt kell adni. Sokszor úgy, hogy nem is várnak anyagi elismerést.

— Említette, hogy a munkások bírálnak, ha valahol hibát látnak.

— Igen. A pártszervezet nagyon vigyáz arra, hogy senkinek se legyen baja abból, ha bírál. Igényli a bírálatot a szakmai vezetés is. És ami már néhány éve új: túlnéznek és túllátnak az emberek a „saját kerítésükön”. Mert teszem azt, hogy valaki nem tud dolgozni folyamatosan, mert nincs megfelelő gép, nincs anyag, kiabál, mert a szervezetlenség a zsebére megy. Ez mindig természetes. De most múlott tartunk, hogy nemcsak akkor szólnak, ha saját zsebükre megy a szervezetlenség, hanem akkor is, ha a gyáregység, az egész kollektíva — és ne vegye szólamnak — a népgazdaság zsebére megy. És most különösen nagy a tét, miután két alkalommal is elnyertük a vállalati pártbizottság vándorserlegét.

— Ami ott látható a vitrinben?

— Igen. Az ötödik ötéves terv időszakára hirdették

meg a versenyt a gyáregységek között. Évente kapja a legjobb. Mi kétszer kaptuk meg, legutóbb a múlt évi eredmények alapján lettünk „Kiváló gyáregység”. Tavaly pendítette meg Szendrei elv- társ, a gyáregység vezetője, amikor a pártalapszervezet vezetősége beszámoltatta az első negyedévről, hogy megvan a lehetőség ismételten elnyerni, csak ezt, meg ezt, meg ezt kell tenni. Szerencsénk volt? Hogy a többi gyáregység súlyos nehézségekkel küszködött? Bizonyára ez is közrejátszott, hogy mi lettünk a legjobbak. Mindenesetre, nem kis eredmény, hogy mi a vállalat legfiatalabb gyáregysége lettünk már kétszer is a legjobbak. Ha harmadszor is elnyerjük, nálunk marad. Ügy érzem, minden lehetőségünk megvan rá.

— Mire alapozza ezt?

— Felnőtt a gyár. A jó vezetés, de az egész kollektíva összmunkájának eredménye, hogy van már munkánk elég, nyilván elégedettek termékeinkkel a megrendelők. Le- küzdjük a most folyó beruházás okozta nehézségeket is. Sikerült tudatosítani az emberekben, hogy ez a fejlesztés, ami most folyamatban van, sokat hoz majd a gyárnak, az egész kollektívának. Modernebb gépeket, tágasabb, egészségesebb munkahelyeket, a termelékenyebb munka lehetőségét. Ezért érdemes vállalni az áldozatot, az átmeneti zsúfoltságot, az építkezés-szerelés okozta átszervezéseket. Azt például, hogy egyik-másik részlegnek, csoportnak, brigádnak egy időre össze keli húzódni. Vagy egy félkész alkatrész, ami különben ott állhatna a fal mellett, amíg elkészül, vagy megjön hozzá a hiányzó tartozék, most nem fér el, pár napra máshova kell elvinni, mert a műhelyben minden négyzetméternyi helyre szükség van.

— Fehér elvtárs itt is törzsgárdataggá vált.

— Igen. És nemcsak én, hanem a legtöbben, akik a gyár indulásakor beléptek. A legkülönbözőbb helyekről verbuválódott ez a törzsgárda. Volt, akit a nagyobb pénz „hozott ide”. Volt, aki a régi munkahelyén nem jött ki ezzel-azzal. Itt megvolt az alkalom, hogy bizonyítson, Benne volt-e a hiba. Aki nem akart, vagy nem tudott tisztességesen dolgozni, az vagy magától ment el, vagy a közösség vetette ki. A legtöbb munkahelyen csoportelszá- molás van, nem tűri a közösség, hogy bárki is az ő zsebükre lazsáljon, örvendetes, hogy kialakult a gyári, kollektív öntudat, aminek eredménye — és további serkentője — a kétszer elnyert „Kiváló gyáregység” cím.

— Egyéni tervei?

— Dolgozni tisztességesen, ahogji tőlem csak telik, még tizenhárom évig, a nyugdíjig. Fölnevelni kétéves kislányomat. A napokban költöztem be Csikóstőttősön vásárolt házamba, legközelebbi tervem: beszerelni a központi fűtést.

— Jó egészséget vánunk hozzá.

kíJANTNER JÁNOS

Múltunkból

Az emberiség által használt energiahordozók egyike, a kőszén. Tolna megye déli részén egykor virágzó bányászat volt. A legutóbbi megyehatár-rendezés során, amikor Mázát Baranya megyéhez csatolták, megszűnt megyénkben a bányászat. A nagymányoki, a váraljai és a mázai bányák a Baranya megyei iparlistát gazdagítják. Az említett szénbányák az észak-mecseki szénvonulat részét képezik. Ugyanannak a geológiai vonulatnak részei, amelyhez Szászvár, Császta, Kárász, Vé- kény és Magyaregregy tartozik. Az egykor Tolnához tartozó bányákat és a szénkibúvások közelébe települt úgynevezett bányatelepeket a községektől délre, 2—3 km-re találjuk.

A szénbányászat a XVIII. században indult fejlődésnek. Rendkívül nagy gátat jelentett azonban, hogy a tőidben lévő természeti kincs azé volt, akié a föld.

II. József még 1788-ban is kimondotta: „Azé a szén,

akié a föld.” Noha egyre inkább szükség lett a szénre, a mezőgazdasági centrikus termelés arra késztette a földbirtokosokat, hogy földjeiket csak rövid időre adják bérbe, hogy ne legyen kifizetődő az esetleges beruházás. Az energiaigény ennek ellenére a bányászat fejlődését hozta. Váralján már 1793-ban, Nagymányo- kon 1803-ban, Mázán ugyancsak 1803-ban vette kezdetét a bányászat. Igaz, ezek az első kezdeményezések nem jártak maradandó eredménnyel. Néhány évvel később azonban már sikeresebb vállalkozásokra került sor. A Mecsek vidékén 1808 —1840 között 21 vállalkozó próbálkozott a szerencsével. Érdeklődésüket felkeltette Váralja, Nagymányok és Máza is. A kitermelt szén értékesítésével azonban

nagy gondjaik voltak. Még a nemesi közgyűlés is 1847- ben amellett szállt síkra, hogy továbbra is fával kell fűteni, mert igen költséges dolog lenne a fafűtéses kályhákat széntüzelésűre átalakíttatni.

A kőszénbányászat fejlődésének a dunai gőzhajózás, majd a vasút rohamos térhódítása, valamint az osztrák-magyar kiegyezéssel felgyorsuló gyári nagyipar fejlődése adott lendületet.

A bányamunkások a bányákhoz közel lévő községek parasztságából verbuválódtak. A nincstelenség kényszerítette őket a bányába. Mint ismeretes, az 1848- as jobbágyfelszabadításkor a parasztok 60 százaléka föld nélkül maradt. A bányákban találtak munkát, kenyeret, valamennyire is biztos megélhetést.

De mint Grósz József, a szénbányászat történetével foglalkozó kutató egy tanulmányában megírta, a korábbi paraszti életmódjukhoz ragaszkodtak, és a bányamunkát is ennek szellemében végezték. így például az ennivaló mellé bort is vittek magukkal a bányába. A szászvári öreg magyarok pedig széles magyar gatyában jártak munkára még 1891-ben is. A bányahatóság végül is rendeletileg tiltotta meg a lenge magyar öltözék használatát.

A bányászok többsége magyar volt. A bányaszakmunkát viszont szinte kizárólag külföldiek végezték. A külföldiek bére mintegy kétszer, háromszor nagyobb volt, mint a magyaroké. A bányászoknak komoly megélhetési gondjaik voltak. Korabeli adatok feldolgozásából tudjuk, hogy az 1880- as években a nagymányoki bányászok évi keresete kb. 360 forint volt, ugyanakkor egy öttagú család megélhetésének költsége 800—1000 forint volt. Emiatt feltétlenül szükséges volt a családtagok munkába állítása. Nők és gyermekek is dolgoztak a bányában, s a bányász is, a napi munka után még mezőgazdasági munkát is kénytelen volt végezni, hogy megélhetését biztosítsa.

A munkásság azonban ezt az alacsony bért sem kapta meg hiánytalanul. Ide- vonatkozóan idézzük Grósz József kutató megállapítását:

„A különböző címen való bérfosztogatások napirenden voltak. Szászváron, Nagymányokon és Váralján is egyaránt fegyelmi vétségnek számított a leszállás előtti közös imáról való elmaradás, mely bírságot vont maga után. Szászváron, ha a munkás házasodni akart, köteles volt házassági díj fejében 5 forintot fizetni. Hasonló volt a helyzet a munkás előléptetése esetén is. Ha a munkás csillés lett, 1 forintot, ha a vájár felügyelő lett, 8 forintot kellett előléptetési díj fejében fizetnie.”

A hivatkozott tanulmányból kiderül az is, hogy 1873-ban alakult meg a Társpénztár, amelynek minden 18. évét betöltött munkás, aki 50 évnél nem volt idősebb és állandó alkalmazásban állt, tagja lehetett, természetesen csak akkor, ha az orvos egészségesnek találta. A tagsági díj a kereset 5 százalékg volt. Ha a beteg tag 20 hét múlva nem gyógyult meg, nyugdíjazták. Az ideiglenesen alkalmazott munkások 20 hetes segélyezés után további támogatásra nem számíthattak.

A munkaidő minimum 12 óra volt, de gyakori volt a 13—14 órás foglalkoztatottság is.

A mérhetetlen kizsákmányolás árán kitermelt szén elszállítása igen hosszú időn át gondot okozott a szóban forgó bányákból. A Tolna megyei Közlöny 1875. november 3-i számában a megye szállítási viszonyairól a többi között a következőket írta:

. „Tolnavármegye lakosságának nincsenek egymást szeldelő vasutai. Ami van — jobb lenne, ha nem volna. Innen-onnan még majd annak fizetnek, aki ráül. A Duna megyénknek csak szélét szeli, s egyedül csak ide vagyunk utalva. A Dunán kapunk mindent, a Dunán szállítjuk terményeinket tova. Beszéljünk-e még egyszer a Dunához vezető közlekedési útjainkról?... A kereskedő megveszi a gabonát. Igen! De azt be is kell szállítani a Dunához. Tehát az eladó vagy maga szállítja be a gabonát, fizetvén... méreg drága árt a rossz utak miatt a fuvarosnak.”

A fenti megállapítás természetesen a szénre is vonatkozott.

A bányák technikai felszerelése is siralmas volt. A legtöbb esetben a bányákban csak természetes szellőzéssel biztosították a szükséges levegőt. A rendkívüli lassú légcsere miatt állandó veszély volt a sújtólégrobbanás. A bányák tehát életveszélyesek voltak. A váraljai bányában a szellőzőberendezések hiánya miatt a Gusztáv táró hajtásakor. 1874. március 27-én, délután 2 órakor légrobbanás következett be. Három bányász meghalt, kettő súlyosan megsebesült, könnyebben sérült 8 bányász.

A bányavidék volt a megye munkásmozgalmának egyik központja. A szakmai szervezet megalakítását követte a szociáldemokrata pártszervezet létrehozása. A Magyar Tanácsköztársaság megdöntését követő néhány hét múlva mintegy hétszáz bányász hosszan tartó politikai sztrájkot vívott, majd a fasiszta rendszer életszínvonalat csökkentő politikája miatt heves gazdasági sztrájkra került sor. A csendőrök alig tudtak any- nyi bányászt erőszakkal a munkahelyre vinni. hogy megóvják a bányát a vízbetöréstől.

K. BALOG JÁNOS

rKfullmUai

■ •••::••':•

I

I

I

■ •:•:•• •• :•:• ••••••*••<• vv ..-. .y.-.-.v . •.•.... .

I

I Fakér Sándor

I Láng gyári hegesztő ve!

I . ..