Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-08 / 158. szám

6 "NÉPÚJSÁG 1979. július S. — Fehér elvtárs tag­ja a Láng Gépgyár dombóvári gyáregysége törzsgárdájának. Ho­gyan lett Láng gyári dolgozó? — Hasonlóképpen, mint a törzsgárda zöme. Üj volt itt, 1970 őszén ez a gyár, maga az iparág is, nem kezdhetett saját nevelésű szakemberek­kel. Ügy verbuválta a mun­kásokat a vasúttól, a ká- téesztől, és a környékről. Már ami a szakembereket illeti. Ami engem illet, elég messziről jöttem. Pontosab­ban : távolabbról indultam. Jászszentandráson születtem és tanultam ki a kovács­mesterséget. — Hót ami a távol­ságot illeti, elég nagy a Jászság és Dombó­vár között. — No nem is volt egyenes az én utam. Mint kovács, az újonnan alakult gépállomá­son helyezkedtem el. Elküld­ték kétéves mezőgazdasági gépszerelő szakiskolára Gö­döllőre, utána mint körzeti szerelő dolgoztam. Megis­merkedtem én már ipari ta­nuló koromban is a hegesz­téssel, aztán ezen a kétéves iskolán, majd vizsgákat tet­tem a katonaságnál, aztán Komlón. — Komlón? — Igen. Tizenöt évet húz­tam le. ötvenhat nyarán, le­szerelésem után még vissza mentem a gépállomásra, de még azon a nyáron fordí­tottam a sorsomon, eljöttem Komlóra. Kevés volt a gép­állomáson a fizetés, Komlón kétszeresét kerestem, meg aztán Komlóra is nősültem, hát így kerültem a Dunán­túlra. A Bányagépjavító Vál­lalatnál voltam szerelésve­zető. Nem mondom, jól ke­restem, meg is becsültek, de aztán, ahogy közeledtem a negyvenhez, úgy gondoltam, testhezállóbb munkát kellene vállalnom. És olyat, ami ke­vésbé veszélyes. Mert ötven méter magasban dolgozni, bírja az ember, amíg fiatal, de onnét nyugdíjba menni? Nyugdíjig a magasban dol­gozni? Az nem megy. Én pe­dig akkor már rájöttem, hogy számomra a fizikai munka a legjobb, nem kell íróasztal. Aztán közbejöttek egyebek is. A megromlott, majd felbomló házasságom. És még egy: összekülönböz­tem a főnökömmel. Szak- szervezeti bizottsági tag vol­tam — egyébként szinte gye­rekkoromtól fogva mozgalmi munkás vagyok. DlSZ-titkár- ként kezdtem ötvenben — és egy esetben, amikor a dolgozók képviseletében a vezetőséghez fordultam, meg- orrolt rám, hogy átnyúltam a feje fölött. Igazam volt, a dolgozók panasza jogos volt, de énvelem éreztette, hogy neheztel rám. No, én ebből nem kérek, tizenöt év ide, törzsgárdatagság oda, keresek jobb helyet magamnak. így jöttem Dombóvárra. — Közelebb is akadt volna munka? — Igen. De akkor már is­mertem Dombóvárt, nagyon tetszett ez a kisváros. Hal­lottam hírét a Láng gyárnak is, gondoltam, csak lesz ott nekem való munka. Bekopog­tam az igazgatóhoz. Gróf elv­társ kikérdezett, hol dolgo­zom, milyen beosztásban, milyen képesítésem van és azt mondta, hogy ilyen em­berekre van szükségük. Jöj­jek, minél hamarabb. • — És jött... — Jöttem, mint lakatos. Megegyeztünk, hogy nem is kell felmennem a törzsgyár­ba — egy időre felmentek az emberek, hogy megtanulják a munkafogásokat — mun­kába állhatok. Mondtam, hogy azonnal nem megy, fel­mondási idő van nálunk. És olyan a kollektív szerződé­sünk. hogy a törzsgárdatagok felmondási ideje hosszabb. Egy hónap múlva mondták, hogy jöjjek azonnal, ne tö­rődjek a szankciókkal, szük­ség van rám. így történt az­tán, hogy önkényes kilépő lettem. — önkényes kilépés akkor már nem volt. — Tényleg, a régi már megszűnt, aki ki akart lép­ni, mehetett, de le kellett töltenie a felmondási időt. Én meg négy héttel koráb­ban kértem ki a munka­könyvemet. Kiadták, de „Kilépett” bejegyzéssel. — Mégis úgy érezte, hogy révbe jutott. — Az első napokban. Ami­kor felvettek lakatos csoport- vezetőnek. Azt mondták, hogy egy pár napig szemlé­lődjek. Hát szemlélődtem én, megnéztem, megtudakoltam mindent, amit lehet, de ami­kor már három hét is eltelt semmittevéssel, begurultam. Felmentem ismét az igazga­tóhoz megkérdezni, meddig tart ez a szemlélődés. „Az emberek, akik majd a keze alá kerülnek, fent van­nak a törzsgyárban — mond­ta —, addig legyen türelem­mel.” Mérgesen mondtam, hogy nekem a szemlélődésből elég. Mert biztosan vannak, akik szívesen tengenek-lengenek hetekig, az jó lehet az olya­noknak, de nem nekem. Ez­zel az erővel ledolgozhattam volna Komlón még azt a négy hetet és nem lenne el­csúfítva a munkakönyvem. Volt még két ilyen, ember nélküli csoportvezető az egyik szintén Komlóról jött, a Béta aknáról, a másik a mágocsi gépállomásról, ösz- szefogtunk mi hárman és megkerestük a munkát. Ak­kor már munkában voltak az első kazánok, azokhoz lágyí­tottuk, csiszoltuk a csöveket. Akkor kezdtem jól érezni magamat. — Aztán megkapta a csoportját. — Ahogy megjöttek az em­berek a hegesztő-átképzősök a törzsgyárból. Művezető vol­tam egy ideig, majd rájöt­tem, hogy sehogysem való nekem ez a munka, az író­asztal. Engedjenek vissza a hegesztőpisztolyhoz. Szívesen leszek csoportvezető, elirányí­tom a rám bízott embereket, de magam is fizikai munkát akarok végezni. Volt már gyakorlatom, jó néhány tanfo­lyamom, vizsgám a hegesz­tésből, itt is szereztem újabb képesítést, ment is a munka. — Bekapcsolódott a mozgalmi munkába is? — Természetesen, mindjárt az elején. Beválasztottak a szakszervezeti bizottságba, majd 1975-ben a pártvezető­ségbe. Termelési felelős let­tem. — Így már funkció­jánál fogva is túllát a műhelye, a csoportja „falán”. — Természetesen. Ügy lá­tom, hogy az első évek zűr­zavarai után — gyakori volt a rendeléshiány, anyaghiány, máskor meg a hóvégi, ne­gyedév végi hajrá — úgy 1974 körül stabilizálódott a gyár. Három évvel ezelőtt a pártvezetőség úgy döntött, hogy létre kell hozni a ve­zetőség mellett a termelési bizottságot. Én lettem a ve­zetője a bizottságnak, tag­jai a szakszervezet és a KISZ termelési felelőse, valamint minden pártcsoportból egy- egy ember. Amikor elkezd­tük a munkát, az első lépés a rendelésállomány felül­vizsgálása volt. Megdöbbentő volt az eredmény, kiderült, hogy júniusban az évi kapa­citásnak csak hetven száza­léka van rendelésekkel lefe­dezve. Pedig olyankor már tudni kell, hogy mit csiná­lunk december végéig. Segít­séget kértünk a vállalati központi pártbizottságtól, je­lezte a vezetőség a problé­mát a városi pártbizottság­nak is. Érdemes volt, a má­sodik félévben megjavult a helyzet. — Csak ellenőriz a termelési bizottság? — Egyáltalán nem. És nem öncélúan. A bizottság összetétele olyan, hogy min­den munkahelyen ott va­gyunk. Napra készen áramlik az információ „fölfelé”, min­dig tudjuk, hol, milyen ne­hézségek támadtak. És „lefe­lé” is. Ha a termelési bizott­ság úgy látja, hogy valame­lyik területen mondjuk egy kiexponált gyártmányra moz­gósítani kell, a szocialista brigádot, vagy brigádokat kérjük, hogy segítsenek, te­gyenek pótvállalásokat. Ma már ott tartunk, hogy az emberek nemcsak bírálnak, hanem javasolnak is, sőt, vállalják, ha valami pluszt kell adni. Sokszor úgy, hogy nem is várnak anyagi elis­merést. — Említette, hogy a munkások bírálnak, ha valahol hibát látnak. — Igen. A pártszervezet nagyon vigyáz arra, hogy senkinek se legyen baja ab­ból, ha bírál. Igényli a bírá­latot a szakmai vezetés is. És ami már néhány éve új: túlnéznek és túllátnak az emberek a „saját kerítésü­kön”. Mert teszem azt, hogy valaki nem tud dolgozni fo­lyamatosan, mert nincs meg­felelő gép, nincs anyag, kia­bál, mert a szervezetlenség a zsebére megy. Ez mindig természetes. De most múl­ott tartunk, hogy nemcsak akkor szólnak, ha saját zse­bükre megy a szervezetlen­ség, hanem akkor is, ha a gyáregység, az egész kollek­tíva — és ne vegye szólam­nak — a népgazdaság zsebé­re megy. És most különösen nagy a tét, miután két alka­lommal is elnyertük a válla­lati pártbizottság vándor­serlegét. — Ami ott látható a vitrinben? — Igen. Az ötödik ötéves terv időszakára hirdették meg a versenyt a gyáregysé­gek között. Évente kapja a legjobb. Mi kétszer kaptuk meg, legutóbb a múlt évi eredmények alapján lettünk „Kiváló gyáregység”. Tavaly pendítette meg Szendrei elv- társ, a gyáregység vezetője, amikor a pártalapszervezet vezetősége beszámoltatta az első negyedévről, hogy meg­van a lehetőség ismételten elnyerni, csak ezt, meg ezt, meg ezt kell tenni. Szeren­csénk volt? Hogy a többi gyáregység súlyos nehézsé­gekkel küszködött? Bizonyára ez is közrejátszott, hogy mi lettünk a legjobbak. Minden­esetre, nem kis eredmény, hogy mi a vállalat legfiata­labb gyáregysége lettünk már kétszer is a legjobbak. Ha harmadszor is elnyerjük, ná­lunk marad. Ügy érzem, minden lehetőségünk meg­van rá. — Mire alapozza ezt? — Felnőtt a gyár. A jó ve­zetés, de az egész kollektíva összmunkájának eredménye, hogy van már munkánk elég, nyilván elégedettek termé­keinkkel a megrendelők. Le- küzdjük a most folyó beru­házás okozta nehézségeket is. Sikerült tudatosítani az em­berekben, hogy ez a fejlesz­tés, ami most folyamatban van, sokat hoz majd a gyár­nak, az egész kollektívának. Modernebb gépeket, tágasabb, egészségesebb munkahelye­ket, a termelékenyebb mun­ka lehetőségét. Ezért érde­mes vállalni az áldozatot, az átmeneti zsúfoltságot, az épít­kezés-szerelés okozta átszer­vezéseket. Azt például, hogy egyik-másik részlegnek, cso­portnak, brigádnak egy időre össze keli húzódni. Vagy egy félkész alkatrész, ami külön­ben ott állhatna a fal mel­lett, amíg elkészül, vagy megjön hozzá a hiányzó tar­tozék, most nem fér el, pár napra máshova kell elvinni, mert a műhelyben minden négyzetméternyi helyre szük­ség van. — Fehér elvtárs itt is törzsgárdataggá vált. — Igen. És nemcsak én, hanem a legtöbben, akik a gyár indulásakor beléptek. A legkülönbözőbb helyekről verbuválódott ez a törzsgár­da. Volt, akit a nagyobb pénz „hozott ide”. Volt, aki a régi munkahelyén nem jött ki ezzel-azzal. Itt megvolt az alkalom, hogy bizonyítson, Benne volt-e a hiba. Aki nem akart, vagy nem tudott tisz­tességesen dolgozni, az vagy magától ment el, vagy a kö­zösség vetette ki. A legtöbb munkahelyen csoportelszá- molás van, nem tűri a közös­ség, hogy bárki is az ő zse­bükre lazsáljon, örvendetes, hogy kialakult a gyári, kol­lektív öntudat, aminek ered­ménye — és további serken­tője — a kétszer elnyert „Ki­váló gyáregység” cím. — Egyéni tervei? — Dolgozni tisztességesen, ahogji tőlem csak telik, még tizenhárom évig, a nyugdíjig. Fölnevelni kétéves kislányo­mat. A napokban költöztem be Csikóstőttősön vásárolt házamba, legközelebbi ter­vem: beszerelni a központi fűtést. — Jó egészséget vánunk hozzá. kí­JANTNER JÁNOS Múltunkból Az emberiség által hasz­nált energiahordozók egyi­ke, a kőszén. Tolna megye déli részén egykor virágzó bányászat volt. A legutóbbi megyehatár-rendezés során, amikor Mázát Baranya me­gyéhez csatolták, megszűnt megyénkben a bányászat. A nagymányoki, a váraljai és a mázai bányák a Baranya megyei iparlistát gazdagít­ják. Az említett szénbányák az észak-mecseki szénvonu­lat részét képezik. Ugyan­annak a geológiai vonulat­nak részei, amelyhez Szász­vár, Császta, Kárász, Vé- kény és Magyaregregy tar­tozik. Az egykor Tolnához tartozó bányákat és a szén­kibúvások közelébe települt úgynevezett bányatelepeket a községektől délre, 2—3 km-re találjuk. A szénbányászat a XVIII. században indult fejlődés­nek. Rendkívül nagy gátat jelentett azonban, hogy a tőidben lévő természeti kincs azé volt, akié a föld. II. József még 1788-ban is kimondotta: „Azé a szén, akié a föld.” Noha egyre in­kább szükség lett a szénre, a mezőgazdasági centrikus termelés arra késztette a földbirtokosokat, hogy föld­jeiket csak rövid időre ad­ják bérbe, hogy ne legyen kifizetődő az esetleges be­ruházás. Az energiaigény ennek ellenére a bányászat fejlődését hozta. Váralján már 1793-ban, Nagymányo- kon 1803-ban, Mázán ugyan­csak 1803-ban vette kezdetét a bányászat. Igaz, ezek az első kezdeményezések nem jártak maradandó ered­ménnyel. Néhány évvel ké­sőbb azonban már sikere­sebb vállalkozásokra került sor. A Mecsek vidékén 1808 —1840 között 21 vállalkozó próbálkozott a szerencsével. Érdeklődésüket felkeltette Váralja, Nagymányok és Máza is. A kitermelt szén értékesítésével azonban nagy gondjaik voltak. Még a nemesi közgyűlés is 1847- ben amellett szállt síkra, hogy továbbra is fával kell fűteni, mert igen költséges dolog lenne a fafűtéses kályhákat széntüzelésűre átalakíttatni. A kőszénbányászat fejlő­désének a dunai gőzhajózás, majd a vasút rohamos tér­hódítása, valamint az oszt­rák-magyar kiegyezéssel felgyorsuló gyári nagyipar fejlődése adott lendületet. A bányamunkások a bá­nyákhoz közel lévő közsé­gek parasztságából verbuvá­lódtak. A nincstelenség kényszerítette őket a bányá­ba. Mint ismeretes, az 1848- as jobbágyfelszabadításkor a parasztok 60 százaléka föld nélkül maradt. A bá­nyákban találtak munkát, kenyeret, valamennyire is biztos megélhetést. De mint Grósz József, a szénbányászat történetével foglalkozó kutató egy tanul­mányában megírta, a ko­rábbi paraszti életmódjuk­hoz ragaszkodtak, és a bá­nyamunkát is ennek szelle­mében végezték. így pél­dául az ennivaló mellé bort is vittek magukkal a bányá­ba. A szászvári öreg ma­gyarok pedig széles magyar gatyában jártak munkára még 1891-ben is. A bánya­hatóság végül is rendeletileg tiltotta meg a lenge magyar öltözék használatát. A bányászok többsége ma­gyar volt. A bányaszakmun­kát viszont szinte kizárólag külföldiek végezték. A kül­földiek bére mintegy két­szer, háromszor nagyobb volt, mint a magyaroké. A bányászoknak komoly meg­élhetési gondjaik voltak. Korabeli adatok feldolgozá­sából tudjuk, hogy az 1880- as években a nagymányoki bányászok évi keresete kb. 360 forint volt, ugyanakkor egy öttagú család megélhe­tésének költsége 800—1000 forint volt. Emiatt feltétle­nül szükséges volt a család­tagok munkába állítása. Nők és gyermekek is dol­goztak a bányában, s a bá­nyász is, a napi munka után még mezőgazdasági munkát is kénytelen volt végezni, hogy megélhetését biztosítsa. A munkásság azonban ezt az alacsony bért sem kap­ta meg hiánytalanul. Ide- vonatkozóan idézzük Grósz József kutató megállapítá­sát: „A különböző címen való bérfosztogatások napiren­den voltak. Szászváron, Nagymányokon és Váralján is egyaránt fegyelmi vétség­nek számított a leszállás előtti közös imáról való el­maradás, mely bírságot vont maga után. Szászváron, ha a munkás házasodni akart, köteles volt házassági díj fejében 5 forintot fizetni. Hasonló volt a helyzet a munkás előléptetése esetén is. Ha a munkás csillés lett, 1 forintot, ha a vájár fel­ügyelő lett, 8 forintot kel­lett előléptetési díj fejében fizetnie.” A hivatkozott tanulmány­ból kiderül az is, hogy 1873-ban alakult meg a Társpénztár, amelynek min­den 18. évét betöltött mun­kás, aki 50 évnél nem volt idősebb és állandó alkalma­zásban állt, tagja lehetett, természetesen csak akkor, ha az orvos egészségesnek találta. A tagsági díj a ke­reset 5 százalékg volt. Ha a beteg tag 20 hét múlva nem gyógyult meg, nyugdíjazták. Az ideiglenesen alkalmazott munkások 20 hetes segélye­zés után további támogatás­ra nem számíthattak. A munkaidő minimum 12 óra volt, de gyakori volt a 13—14 órás foglalkoztatott­ság is. A mérhetetlen kizsákmá­nyolás árán kitermelt szén elszállítása igen hosszú időn át gondot okozott a szóban forgó bányákból. A Tolna megyei Közlöny 1875. no­vember 3-i számában a me­gye szállítási viszonyairól a többi között a következőket írta: . „Tolnavármegye lakossá­gának nincsenek egymást szeldelő vasutai. Ami van — jobb lenne, ha nem vol­na. Innen-onnan még majd annak fizetnek, aki ráül. A Duna megyénknek csak szé­lét szeli, s egyedül csak ide vagyunk utalva. A Dunán kapunk mindent, a Dunán szállítjuk terményeinket to­va. Beszéljünk-e még egy­szer a Dunához vezető köz­lekedési útjainkról?... A ke­reskedő megveszi a gabonát. Igen! De azt be is kell szál­lítani a Dunához. Tehát az eladó vagy maga szállítja be a gabonát, fizetvén... méreg drága árt a rossz utak miatt a fuvarosnak.” A fenti megállapítás ter­mészetesen a szénre is vo­natkozott. A bányák technikai fel­szerelése is siralmas volt. A legtöbb esetben a bányák­ban csak természetes szel­lőzéssel biztosították a szük­séges levegőt. A rendkívüli lassú légcsere miatt állan­dó veszély volt a sújtólég­robbanás. A bányák tehát életveszélyesek voltak. A váraljai bányában a szellő­zőberendezések hiánya miatt a Gusztáv táró hajtásakor. 1874. március 27-én, délután 2 órakor légrobbanás kö­vetkezett be. Három bá­nyász meghalt, kettő súlyo­san megsebesült, könnyeb­ben sérült 8 bányász. A bányavidék volt a me­gye munkásmozgalmának egyik központja. A szakmai szervezet megalakítását kö­vette a szociáldemokrata pártszervezet létrehozása. A Magyar Tanácsköztársaság megdöntését követő néhány hét múlva mintegy hétszáz bányász hosszan tartó politi­kai sztrájkot vívott, majd a fasiszta rendszer életszín­vonalat csökkentő politikája miatt heves gazdasági sztrájkra került sor. A csendőrök alig tudtak any- nyi bányászt erőszakkal a munkahelyre vinni. hogy megóvják a bányát a víz­betöréstől. K. BALOG JÁNOS rKfullmUai ■ •••::••':• I I I ■ •:•:•• •• :•:• ••••••*••<• vv ..-. .y.-.-.v . •.•.... . I I Fakér Sándor I Láng gyári hegesztő ve! I . ..

Next

/
Thumbnails
Contents