Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-08 / 158. szám
1979. július 8. NÉPÚJSÁG 5 Nogyonyám lámpái Volt idő, hely és környezet, melyben ezzel valamikor dicsekedni lehetett. Szerencsére már valamennyi a múlté, így a legkisebb dicsekvési szándék nélkül is elárulhatom, hogy műszaki analfabéta vagyok. Technikai tudásom középfokát egy kerékpárbelső ragasztásakor értem el, a biztosítékcserénél pedig máig is várom a professzori diplomát, melyet idáig még senki nem adott meg. Mindez arról jut eszembe, hogy családomat már húsz éve is ^idegesítettem folytonos lámpa- oltogatásaimmal, pedig sejtelmem sincs, hogy egy 60-as, vagy éppen 100-as izzó mennyi idő alatt mennyi energiát fogyaszt és mindez nekem, meg (cseppet sem mellékesen) a népgazdaságnak mibe kerül. Mindez kemény egyéniségű nagyanyám tovább örökített hagyatéka, noha a megboldogult soha nem élt rossz sorban, viszont takarékos volt. És veszekedett minxes feleslegesen égve hagyott villanykörtéért. Mi nem veszekszünk, csak prédikálunk. Elismerem, hogy a reklám hatékonyságához némi túlhajtás is hozzátartozik, de azért a „Kinek van erre energiája” dallamú és zenei alá- festésű tv-propaganda már a kezdet kezdetén bosszantott. Sok távfűtéses szekszárdi lakásban jártam már,' de soha, télvíz idején nem fogadtak fürdőruhában, hőguta megelőzésének okából. Az viszont egyre inkább meggyőződésem, hogy nagyon sok energiát (nyomdai kapacitás, papír, elektromosság és még sok egyéb) fecsérlünk az energiatakarékosság prédi- kálására és ezenközben multimilliomosokat megszégyenítő módon prédáljuk tovább. Mármint az energiát. Nemrégiben, kánikulai melegben, az egyik szekszárdi iskolát egy csőtörés jóvoltából elöntötte a fűtőmű meleg vize. A tűzoltók izzadtak, majd vért izzadtak, amíg megoldáshoz jutottak, mert az éjjeliőr nem merte felébreszteni a csapzárásra hivatottakat. Egy vállalati személygépkocsival egyazon munkairányba ritkán utazik négy személy, inkább néggyel egy-egy. Semmit nem mondó, használhatatlan fénycsőreklámok tömege világít. Minek? Két lift jár egy helyett, négyen mennek oda, ahová ketten is feleslegesek lennének. Merített papírt használunk blokklapok helyett. Szemetelünk oda, ahol csak nagy fogyasztású gépek bevetése árán lehet tisztaságot teremteni... Soroljam még? Bárki, sokkal bőségesebben megteheti. A költői szavai jutnak eszembe: „Megint beszélünk, s csak beszélünk, / A nyelv mozog, s a kéz pihen; / Azt akarjátok, hogy Magyarország / Inkább kofa, mint hős legyen... Ezt Petőfi Sándor írta: Megint beszélünk, s csak beszélünk című versében. Hősök kétségtelenül nem vagyunk. Kofák se egészen. De sokat beszélünk az energiatakarékosságról — is. Tenni se lenne rossz valamit. O. I. Tan erősködés Már többször elhatároztam, hogy erről a témáról soha, de soha nem írok egy sort se. Alig egy hét leforgása alatt több olyan, iskolával kapcsolatos dologról hallottam, hogy nem maradhatok néma. Fiatal, most végzett tanítók beszélnek elhelyezkedési gondjaikról. A vélemény egyöntetű. Csak olyan iskolába érdemes menni, ahol tornaterem van, ahol kis létszámú osztályok vannak, ahol korszerű és elegendő oktatási eszköz van. Csak az ilyen iskolákban lehet jól, eredményesen tanítani. Biztos így van ez, de azért, lesz ami lesz, mégis vitatkozom. Egy jól felszerelt, a fenti elvárásoknak megfelelő általános iskolában, bizonyítványosztáskor kijelenti a tanító néni, hogy Józsika nem kaphat bizonyítványt, mert háromnapi napközis díjjal tartoznak. Az ünnepélyes évzáróra, ünnepélyes hangulattal töltekezett, semmi orvtámadásra nem számító szülők és nagyszülők égnek a szégyentől a kárörvendő szemek tüzében. Az apuka rohangászik, hogy kimásszon a kellemetlen helyzetből és bizonyítsa igazát, miszerint a kisgyerek a vitatott napokon beteg volt és sem iskolába, sem napközibe nem ment. Igazolások vannak, minden van, csak jószándék nincs. Ami bejegyeztetett az be van jegyezve. A tanerő hajthatatlan. Végül is az apuka három nap napközi árán megveszi kisfiának a bizonyítványt. Talán mondanom sem kell, hogy már senki nem tud örülni a kitűnő tanulmányi eredménynek. A kisfiú térdei remegnek, a könnyeit nyeldesi, miközben ijedten kapkodja a szinte menekülő szülőkre a szemét. Vajon miért nem lehetett ezt a dolgot évközben elintézni? Miért kellett erre a napra időzíteni — szinte embertelenül — a leszámolást? Talán azért, hogy a tények mellett semmi illúzió ne maradjon? Hasonlóan jói felszerelt középiskola. Diákparlamentre készülnek. Az osztályban megbeszélik a megbeszélendőket. Három felvetendő dolgot osztályfőnöki inspirációra elvetnek. Marad még három, ami nem harap. Kijelölik a felszólalókat (beszédkészség, rátermettség, stb.), akik szépen leírják a mondandójukat. Az osztályfőnök elolvassa, finomítanak rajtuk, aztán az iskolavezetés felül az elnöki emelvényre és meghallgatja azt, amit hallani akar. Nesze neked iskolai demokrácia, közéletre való nevelés. Főiskola. Elveszik egy műszer. Az anyagilag felelős tanár kijelenti, hogy amennyiben nem lesz meg a szerkesztyű, vagy az ára a zárthelyi írásáig, megnézhetik a tisztelt hallgatók a jegyeiket. Fejenként 150 forint esik. összedobják. Annyit megér a jó jegy, de megér egy május elsejei felvonulást is, mert ugyanez a tanár ugyancsak a jegyek lerontásával fenyegeti a távolmaradókat. A példák elegendő bizonyítékot jelentenek talán igazolandó, hogy nem minden az eszköz, illetve hiába vannak, hiába adnak egyik-másik ember kezébe akármilyen korszerű oktatási felszerelést, hiába töltik tele a fejét korszerű ismeretekkel, az mind kevés. Tanerő lesz. Mechanizált tanerőskö- dő, aki mindenáron erőt (tanerőt) akar venni az emberi természeten, mely emberségre vágyik. Emberségre, mely — számtalan példa igazolja — képes pótolni a hiányzó szemléltetőeszközöket, áthidalni a rossz körülmények hozta nehézségeket. CZAKÓ SÁNDOR i viszi hamarább levelem Prágába?” A költő a hírvivőről szól. A gondolatot továbbító hollóról, amelyik néhány éve szimbóluma lett korszerűbbé váló hazai postánknak. Jelkép csupán, de szorosan kötődik a valósághoz, a futárok, száguldó postakocsik utódjaként a vasúton, országúton, az országrészeket behálózó villamos ereken, s az éteren át a híreket a címzetthez juttató Magyar Postához. E jelkép jegyében dolgoznak a postások, s bár munkájukat nemegyszer éri jogos bírálat, életünket elképzelni sem lehetne nélkülük. Sajnos kevesen vannak. Munkájuk pedig napról napra több. S hiába válik napról napra modernebbé ez a szolgáltatás, a reájuk háruló feladattömeg nem apad. A szekszárdi postás reggel ötkor kel. Hatkor már ott van a hivatalban, hogy átvegye, szortírozza az éjjel érkezett kézbesítendő küldeményeket. Aztán vállra kerül a néha harminc kilónál is nehezebb táska. Akik meg az üvegablakok mögé ülnek? Munkájuk nekik sem kevesebb. Mert hiába csináltak több felvevőhelyet néhány évvel ezelőtt a századforduló táján épített öreg szekszárdi postahivatal üvegtetejű termében, mi, akik levéllel, csomaggal, csekkel az ablakokhoz megyünk, még többen lettünk. Fotó: Szepesi László Délután két óra. Fogason a kiürült postástáska _______________________ Minden fiókból más irányba indulnak a levelek Reggel hat óra. A kézbesítők szortírozzák a küldeményeket. Az ablakon kívül, s belül írom a levelem... A postafiókok, hátulról A csomagfelvevő
