Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
1979. július 1. NÉPÚJSÁG 7 Könyvtéri mozaik ’79 — Szevasz. Na mi van, elkergettek a Népújságtól, hogy itt vagy? — a kérdés széles, elégedett mosoly kíséretében hangzik el. — Nem. Szabadságot vettem ki a könyvhétre. — Miért? — Hogy eljöhessek könyvet árulni. — Ja értem. Ez nálatok olyan szocialista izé. Kiálltok árulni, hogy az írókollégáitok keressenek valamit. Megjegyzem, nem is árt a reklám. A múltkoriban is jött hozzánk egy író. Ott ült kiglancolva, a nézőtéren is ültünk néhányan, aztán néztük egymást. Ö nem hallott rólunk, mi nem hallottunk róla. Ha legalább egy könyvét olvastam volna, máris könnyebb a beszélgetés. Megjegyzem, nem ártana ha ő is kiállna árulni. Az ember megsajnálná, talán még venne is a könyvéből. Ja tényleg, ha már itt vagyok, adjál valarPi jó könyvet. — Milyen legyen? — kérdezem, bár szívem szerint „jó” kereskedő módján hozzátenném: kicsi, nagy* vastag, vékony? — Nem is tudom... — matat a pulton sorakozó könyvek között, majd felderülő arccal kihúzza Karinthy Ferenc Alvilági naplóját. — Ez jó lesz. Nem is drága, nem is hosszú, talán még el is olvasom — és leszámolja a könyv árát; hat forint ötven fillért. — Közel félmillió forint értékben adtunk el könyvet az idei könyvhéten. — mondja Zörényi Zoltánná, a szekszárdi Babits Mihály Könyvesbolt vezetője. — Persze ebben az összegben benne van a könyvsátrak, a bolt és a könyvbizományosok forgalma is. — Miért van szükség könyvsátrakra? — Azzal, hogy kikerül az utcára, közelebb is kerül a könyv az emberekhez. Higy- gye el, ha nem lenne ötvenéves hagyomány a könyvhét, akkor már azóta ki kellett volna találni. Sokkal ember- közelibb lesz így a könyvvásár. Az emberek munkából jövet, menet, séta közben ott mennek el a könyvek mellett. Megállnak, belelapoznak egy-egy könyvbe és előbb- utóbb vásárolnak. Megvesznek sok olyan kiadványt is, amiért biztos nem jönnének be a könyvesboltba. — Tehát jó üzlet a könyvhét? — Az tény, hogy megnő a forgalmunk. De ezt elmondhatjuk például a karácsony előtti hetekről is. Azt hiszem, a könyvhét azért — túl azon, hogy ilyenkor az átlagnál sokkal több könyvet adunk el — elsősorban ünnep. A könyv ünnepe. Szembeszomszédom, Józsi bácsi — Pintér József — mondja: — Tudja, itt mindig történik valami. Az emberek jönnek, mennek, a legképtelenebb esetek is előfordulhatnak. De egy még nem volt. Durva, hangos szó még nem hangzott itt el. Úgy látszik a betű hatással van az emberekre. Némelyik szinte áhítattal lapoz a könyvbe. Volt itt egy fiatalember, aki háromszáz forintot számolt le ötforintosokkal. Azt mondta, egész évben erre teszi félre'az ötösöket. A szülők is engedékenyebbek. Ha itt rángatja a gyerek a karjukat egy mesekönyvért, könnyebben engednek, mint a cukorkabolt előtt. Persze nem mondom, hogy mindig jól megy az üzlet. Van amikor csinálhatok bármit, nincs vásárló. Szólíthatom őrnagy úrnak a főhadnagyot, vitéz uramnak a kiskatonát, méltóságosnak a nagyságos asszonyt, akkor se vesz könyvet. Máskor meg sorba állnak. — Üzlet ez, Józsi bácsi? — Nézze. Mi itt azért kapunk részesedést, hogy áruljunk. Ha többet eladunk, többet kapunk. Hát nem üzlet ez? Azt adunk, amit kérnek... Másik szomszédom Pipike — Berg Józsefné nevetéstől fuldokolva jön: — Képzelje, az előbb egy fiatalember biztosítótűt szeretett volna vásárolni. Elmesélte, hogy a fürdőnadrágjából kiszakadt a gumi és abban bízott, hogy itt kap tűt. Alighogy elment, jön egy nő. Nézelődik, belelapoz a könyvekbe, de az arcán láttam, hogy ebből sem lesz vevő. Egyszercsak meglátta a Magyar Értelmező Kéziszótárt. Itt rakosgatom már egész héten. Biztos voltam benne, hogy nem tudom eladni. Erre a nő azt kéri. Meg is magyarázta miért. Azt mondta, neki már nagyon sok könyve van otthon, van lexikona, kézikönyve, van olyan is, ami az állatokról szól, de ilyen vastag még nincs. El is vitte gyorsan. A Garay téri könyvesbolt három könyvsátorral rukkolt ki a könyvpiacra. Hogy érdemes volt, arról a bolt vezetője, Bállá Mártonné tájékoztatott. — Kétszáz-hetvennyolcezer forint volt a könyvheti forgalmunk. Ehhez még hozzászámolhatunk kilencvenezret, amit a bizományosok árultak részletre. — Mi volt a legnépszerűbb könyv ? — Moldova valamennyi könyve elfogyott, de a sátrainknál sokan keresték a Magyar Néprajzot és a könyvheti kiadványokat az írószemmelt, a Körképet, a Szép Verseket és a Rivaldát. Délután, amikor elvonult az ebédszünetek hada, a munkát befejezők még nem jönnek, csend van. Néha áll meg egy-egy ember a sátrak előtt. Mi könyvterjesztők, az árnyékba húzódunk, beszélgetni. Szó esik mindenről. Az időjárástól a Garay téri verebekig, a könyvektől az eladási trükkökig, az előző évek forgalmáig. Az újoncok, Jánosics Erzsi és én vagyunk. Szabó Józsi, valamikori iskolatársam évek óta itt tölti a szabadsága egy részét. Böcz Jánosné, Berg Gyuláné, Bányai Ferencné, Bakó Antalné ki tudja hányadik nyarukat töltik a könyvtéren. A profi közöttünk Józsi bácsi, aki mindig itt van. Ő az egyetlen, akit nem csak a könyvhétre szerződtettek, hanem februártól a novemberi fagyokig itt áll a sátra. Nagyon sok törzsvendége csak tőle vásárol. Mi nevetjük is, csodáljuk is, amikor a huszadik Moravia-könyvet adja el reggel óta. Lassan már szólássá lesz, hogy Moravia nélkül senki sem távozik Józsi bácsi sátrától. Józsi bácsit a reggeli nyitással egyszer sikerült megelőznöm. Amikor megjött, már a könyveket rakodtam. Bontja a sátrát, aztán titokzatos arccal int, hogy jöjjek közelebb. Benézek a sátorba. A pádon összeölelkezve egy szőke, kócos lány és egy még kócosabb fiú alszik. Kettejük életkora együtt sem haladta meg a negyven évet. A beverődő fényre felébredtek. — Hol vagyok? — ült fel álmosan a lány. — A mennyországban — mormolta a fiú, majd észrevéve minket, udvarias Jó reggelttel köszönt. Feltápászkodtak, a pad alól előkerült kevéske cókmók- juk és indultak. — Köszönjük a szállást. Egyébként elég hideg volt. Legközelebb egy takarót is itthagyhatnának — szólt vissza tisztes távolból a lány. — Látja, arra kíváncsi lennék, hogy ezeknek mit jelent a könyv — mondta elgondolkodva Józsi bácsi. Egyébként én is erre voltam kíváncsi. Mit jelent az embereknek a könyv. Miért vásárolnak, mit vásárolnak szívesen ? A válasz épp oly sokféle, ahány ember van. Épp ezért megválaszolhatatlan. így hát máig se tudom a feleletet... TAMÁSI JÁNOS Fotó: KOMÁROMI A gyorsulás nyomában „Egy mai ember annyi változást ér meg élete folyamán, amennyit az ókori Mezopotámiában csak száz egymást váltó generáció tapasztalhatott. Mai világunk gyorsan alakuló, dinamikus benyomást kelt. Rohan az idő”. — Olvashattunk Marx György „Gyorsuló idő" című cikkében. Több mint tíz év telt el az irás első megjelenése óta, de az akkor kételkedve, hitetlenkedve fogadott gondolatokat máris igazolja az idő. A Szekszárdi Nyomdában változást változás követett az elmúlt tíz tísztendőben. — A ikis kócerájból középüzem lettünk — tömöríti egy mondatba az évtized történetét Szabó Gyula termelési osztályvezető-helyettes. Mi van a tömörítés mögött? Mennyiségi és minőségi változás egyaránt. Uj és nagyobb épület, gépesítés a könyvkötészetben, a szállításban, új típusú nyomdagépek. S a változások előtti száz dolgozó helyett ma közel négyszáz emberrel üzemel a nyomda. De lépjünk túl « rideg, száraz felsoroláson. Marx György már említett cikkében többszöri fejcseréről beszél egy emberöltő során. „Vállalni tudják-e a fiúk — teszi fel a kérdést —, hogy többször is kijárják majd azt az iskolát, amelyet apáinknak csak egyszer, gyermekfővel kellett elvégezniük?” A Szekszárdi Nyomdában egymás mellett van a múlt, jelen és a jövő. Az egyik teremben a szövegeket még úgy szedik, ahogy ezt jó ötszáz évvel ezelőtt Gutenberg is csinálhatta, csupán fabetűik helyett ólomból készültek sorakoznak egymás mellé. A szomszédos teremben már írógépszerű billentyűk nyomogatásával gép szedi és önti ki a szöveget, az emeleten pedig a jövő zenéje csendül ki egy kis szobából: a fényszedés. Stefán Teréz 1969-ben tanulóként került a nyomdához. Kéziszedést tanult, s az iskola elvégzése után a szedőteremben dolgozott. A hetvenes évek elején a nyomda ofszettechnológiára tért át. A változás Stefán Terézt is érte. A szedőteremből az ofszet formakészítő terembe került, ahol montírozóként dolgozik. , — Pár hetes tanfolyam, majd kéthónapos begyakorlási idő után kezdtem a montírozást — idézi fel az évekkel ezelőtti váltást. — Mennyiben változott meg a munkám az előzőhöz képest? A szedőteremben ólombetűket raktam egymás mellé, itt pedig filmeket ragasztóik egymás mellé. Az elv ugyanaz, csak az eszközök mások. A szemléletben viszont már jelentős a változás. Szedőként egy-egy oldaliban gondolkodtam, montírozóként már a további fázisokat is figyelembe kell venni. És mindent nagyobb precizitással kell elvégezni. Leipold Erzsébet is szedőként kezdte. 1972-ben őt is montírozóvá képezték át, majd egy év után megtanulta a kézi fényszedést. — Egy hét elegendő volt a gép megismeréséhez — mondja. De. hogy rutinszerűen is minőségi munkáit tudjak végezni, legalább egyéves gyakorlat kellett. Előző ismereteimet jól tudtam hasznosítani a fényszedésnél is. Tudom például, hogy mit vár itőlem a montírozó. Az átállás a gépmestereket sem hagyta Iki. — Körülbelül tíz évvel ezelőtt érkeztek az első ofszet gépek — mondja Cseszák Imre géptermi főművezető. Megkezdtük már előtte az ofszetgépmesterek képzését. Tanulókat küldtünk a Zrínyi Nyomdába. Helyben pedig magasnyomó gépmesterek átképzésébe fogtunk. Az átállás nem jelentett különösebb problémát. Tudja, mindent úgy fogadnak az emberek, ahogy azt tálalják nekik. Például azt mondom egy magasnyomó gépmesternek: nézd öregem, itt vannak ezek az ofszet gépek. Ha megtanulsz ezeken is dolgozni, máris két embert érsz. Biztos, hogy hozzáfog. Németh János is hozzáfogott, s ma már ofszetgépmester- kénit dolgozik. — Három hónapig tartott a képzés — emlékezik. — A minőségi munkához viszont egy-két év gyakorlatra volt szükség. Azóta is állandóan képezni kell magamat. Uj típusú gépek jönnek, s tanulás nélkül nem megy rajtuk a munka. Fejet cserélni, kijárni azt az iskolát, többször amit az apák csak egyszer jártak? — ezt a kérdést tettük fel. Teréz és János egyszer, Erzsébet kétszer váltott. Igaz, mindhárman vertikális irányban, de a tényeken ez nem változtat. S láttuk, a váltás nem elég, azután is folyamatosan kell tanulni. S azt is tegyük hozzá, mind a hárman fiatalok. A változás rugalmasságot, átállási képességet követel az embertől. Vajon az életkor határt szábhat-e ennek? — Az átállás során az idősebb szakmunkásainknak is felajánlottuk az átképzés lehetőségét — mondja Sütő Árpád, a termelési osztály vezetője. A legtöbb esetben ez nem ment. De azért volt, aki sikeresen megbirkózott az újjal. S akiknél ez nem sikerült, azoknál sem jelentette azt, hogy csökkent az értékük. A munkához "való hozzáállásukkal, szívósságukkal, kitartásukkal mindenképpen például szolgálnak a fiataloknak. A változások évtizedét élte és éli a nyomda. Az emberek teremtette színpadon az embereknek kell szerepelniök. Hogy hogyan, az az emberektől függ a nyomdában éppúgy mint az élet más területén. S hogy a változások színpadán ne bukjon meg a színélőadás, agyunkat állandó munkára kell fogni. S akkor új közmondásként fogalmazhatjuk meg amit a nyomdai riportalanyaink is bizonyítottak: amit Jancsi még nem tanulhatott meg, Jánosnak kell megtanulnia. És talán többször is egy munkásélet során. MAJOROS ISTVÁN Élet a könyvtéren Vásárolunk, nézelődünk
