Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-22 / 170. szám
u Képújság 1979, július 22. ■Cinül es belül Az építkezés évekig tart ? Minden városnak vannak jellegzetes épületei és ezek egyáltalán nem feltétlenül középületek. Szekszárdon a szovjet hősi emlékművet övező tér Hunyadi utca felőli oldalát egy nagy, négy- emeletes bérház tömbje zárja le. Az idelátogató turistáknak valószínűleg soha nem jutott eszébe lefényképezni. Egyszerűen csak tudomásul vették, mert megjelenése megnyugtató, szilárdságot, tartósságot sugároz, ami lakókban és járókelőkben egyaránt jó érzést kelt. A járókelők érzései valószínűleg nem változtak, de ugyanezt a lakókról már nem lehet elmondani. Az, hogy bizonyos számú esztendő elmúltával minden lakóház rászorul a tatarozásra, természetes. Végtére is eső veri, évszám birkózik hóval, faggyal, széllel, ki van téve természetes elhasználódásnak, amit olykorolykor korrigálni kell. A Szekszárd, Hunyadi utca 1— 3. számú házat a harmincas évek végén kezdték építeni, a legszebb „férfikorban” van, tehát senkire nem hatott a meglepetés erejével, amikor a városgazdálkodási vállalat megrendelte a szükséges terveket és tavaly novemberben a Festő és Lakáskarbantartó Szövetkezet hozzákezdett a munkához. A meglepetés később következett. Ugyanis a szövetkezet, melynek légkalapácsaitól egy ideig hangos volt az 1. sz. kapubejárat mögötti lépcsőház, történelmileg nagyon rövid idő múltán levonult a színtérről, amely színtérről készített fényképeivel fotóriporterünk eredménynyel szerepelhetne egy „Tájkép, csata után” című pályázaton. Tömören összegezve a helyzetet: jelenleg nyolc család átmeneti lakásban él, további huszonhatnak pedig belátható időn belül oda kellene költöznie, ha: 1. lenne a városban 26 átmeneti lakás, 2. lenne, aki itt folytatná a munkát. Egyik sincs, pedig a jelenlegi helyzet tarthatatlan, amiről leghatásosabban Orbán György, a városgazdálkodási vállalat igazgatója világosított föl bennünket. Tömören összegezzük beszélgetésünket. — Mi történt tulajdonképpen? — Az, hogy a födémszerkezet különböző technológiai hibáira az átalakítás közben derült fény! — A tervezés erre nem gondolt ? — Ilyen mélységig a tervezésnél nem végezhettek feltáró munkát. Kiderült, hogy a valamikori kivitelező — ki tudja már, hogy melyik fővárosi vállalkozó — a legkülönbözőbb anyagokat használta. Vékony vasbeton lemezt, vasbeton bordákat és még ki tudja, mi mást. Ezek törtek, repedtek, vetemedtek, egyszóval már- már a biztonságosság határát súrolják. Ahhoz tervezési szakembernek kellene lenni, hogy meg tudjuk mondani, egy ilyen építésű és már említett életkorú lakóház felújításának megtervezésénél milyen részletekig kell elmenni. Nem vagyunk azok. A városgazdálkodási vállalatnak mindenesetre egy „kiegészítő födémmegerősítő tervet” kellett rendelnie, ezúttal a Földmérési és Talajmechanikai Vállalatnál. A Balázsovich Boldizsár osztályvezető aláírásával nemrég megérkezett terv megállapításokat és javaslatokat egyaránt tartalmaz. Az egyik megállapítás: „A födémet feltehetően nem a terveknek megfelelően kivitelezték.” Négy évtizeddel korábbi fusimunka elkövetőit tetten érni ma már lehetetlen. A vasbeton gerendák vasbetétei a szükséges méretnél harmadával-negyedével kisebbek. Egyebek közt éppen ezért is: „...a gerenda a terhelésből adódó nyíróigénybevételnek alakváltozás nélkül nem tudott ellenállni.” Ami cseppet sem megnyugtató, ha történetesen valaki naphosszat ilyesfajta gerendák által tartott padlón jár. A megerősítéshez vagy teljes födémcsere szükséges, vagy acélgerendák elhelyezése. — Amire a lakáskarbantartóknak nincs meg a szükséges technikai felkészültsége — így Orbán György igazgató. — Tehát levonultak a színtérről? — Tehát le! — És ki vonult, vagy vonul föl? Orbán igazgató és jelenlévő munkatársa tanácstalanul vonja föl a vállát. Amiből nem nehéz arra következtetni, hogy sejtelmük sincs. Csakugyan nincs. — A Tolna megyei Tanácsi Építőipari Vállalat? Elismerik, hogy ez lenne a logikus, csakhogy a megkeresésre a TOTÉV elutasító választ adott. — Kikhez fordultak még? Ránézésre kilónyi súlyú, vaskos dosszié kerül elő. Sorolják: — A TÁÉV-hez! — A Tamási TÖVÁLL- hoz! — A Tamási Építőipari Ktsz-hez! — A Szakály testvérek Szövetkezethez! — A bonyhádiakhoz... — A dombóvári Unió Szövetkezethez! — A paksiakhoz... — A gyönkiekhez... Valamennyi válasz elutasító. Megoldás? Egyelőre nincs. Az átmeneti lakásba költöztetett lakók még ma is abban a hitben élnek — így szólt az utolsó felvilágosítás —, hogy 1981-ben visszatérhetnek elhagyott otthonaikba, melyeket a legmodernebb követelményeknek megfelelően újjáteremtve vehetnek birtokukba. (Ebben csakugyan jó lenne bízni, bár tudunk olyan lakásról is, melynek lakótere az eddigi hírek szerint — minden rendeletnek ellentmondóan — csökkenni fog.) Az 1981-es dátumról célszerű lemondani. — Talán 1985-re... — mondja a városgazdálkodási vállalat igazgatója és nemcsak a hangja cseng bizonytalanul, hanem rákérdezésre ő maga is elismeri, hogy ez cseppet sem biztos. — Mit lehetne tenni? Megegyezünk abban, hogy az illetékeseknek (pontosabban a még illetékesebbeknek) figyelmét felhívni a helyzetre. Bár aligha valószínű, hogy ne tudnának róla... A kérdés mindenesetre nyitott és lapunk hasábjai is nyitva állnak minden hitelt érdemlő, tényeket rögzítő válaszra. Megnyugtató válasz lenne a legjobb... ORDAS IVÄN Fotó: Bakó Jenő Ernst Hemingway: ÖregemIicf : cs Ilidnél Drótkeretes pápaszemű öregember ült az út szélén, a ruhája csupa por. A folyón pontonhíd vezetett át, szekerek, teherautók, asszonyok, gyerekek vonultak rajta. Az öszvér vontatta szekerek fölnyikorogtak a hídról a meredek partra, katonák segítették tolni őket a küllőknél fogva. A teherautók nekilódultak és siettek el, s a parasztok bokáig tappogtak a porban. De az öregember mozdulatlanul ült. Nagyon fáradt volt, nem bírt tovább menni. Nekem az volt a feladatom, hogy átkeljek a hídon, vizsgáljam meg a hídfőt, és kémleljem ki, meddig jutott előre az ellenség. Megtettem, azután visszatértem a hídon. Most már nem ment rajta olyan sok szekér, s nagyon kevés volt a gyalogos, de az öregember még mindig ott ült. — Honnan jön? — kérdeztem. — San Carlosból — felelte és mosolygott. Nyolcvan éve született Hemingway Nobel-dijas amerikai író, akinek szinte minden műve magyarul is megjelent. Ez alkalomból közöljük fenti novelláját, amely a spanyol polgárháború idejében játszódik. Ez volt a szülővárosa, öröme telt benne, ha megemlíthette, azért mosolygott. — Állatokat gondoztam — magyarázta. — Ó — mondtam, mert nem értettem egészen. — Igen — felelte —, tudja, ott maradtam és állatokat gondoztam. Én hagytam el utolsónak San Carlos városát. Nem olyan volt, mint egy juhász vagy pásztor, s én megnéztem poros, fekete ruháját, poros, szürke arcát, drótkeretes szemüvegét, és megkérdeztem: — Milyen állatokat? — Különféléket — mondta és megrázta a fejét. — Ott kellett hagynom őket. Néztem a hidat és az Eb- ro-delta afrikai jellegű vidékét, s azon tűnődtem menynyi idő múlva látjuk meg az ellenséget, s egész idő alatt füleltem az első neszeket, amelyek az érintkezésnek nevezett, mindig titokzatos eseményt jelzik, s az öregember még mindig ott ült. — Milyen állatok voltak? — kérdeztem. — összesen háromféle — magyarázta —, két kecske, egy macska, aztán meg négy galambpár. — És ott kellett hagynia őket? — kérdeztem. — Igen. A tüzérség miatt. A kapitány azt mondta, jöjjek el a tüzérség miatt. — Családja nincs? — kérdeztem, s a híd túlsó végét figyeltem, ahol az utolsó néhány szekér siklott le a part lejtőjén. — Nincs — mondta. — Csak állatok, amiket elsoroltam. A macskával persze nem lesz hiba. A macska tud gondoskodni magáról, de nem tudom elgondolni, mi lesz majd a többivel. — Mi a politikai meggyőződése? — kérdeztem. — Nem politizálok ' — mondta. — Hetvenhat éves vagyok. Tizenkét kilométert jöttem, s azt hiszem, nem bírok tovább menni. — Nem jó helyen állt meg — mondtam. — Ha eljut odáig, ahol az út elágazik Tortosa felé, ott találhat teherautót. — Várok egy darabig — felelte —, aztán elindulok. Hová mennek a teherautók? — Barcelona felé — mondtam neki. — Arra felé senkit sem ismerek — mondta —, de nagyon szépen köszönöm. Még egyszer nagyon szépen kö- szömöm. Nagyon kifejezéstelenül és fáradtan nézett rám. — A macskával nem lesz hiba abban biztos vagyok — mondta azután, mert meg kellett velem osztania aggodalmát. — A macska miatt nem kell nyugtalankodni. De a többiek. Mit gondol, mi lesz a többiekkel? — Valószínűleg rendben átvészelik. — Gondolja? — Miért ne — mondtam, s a túlsó partot figyeltem, ahol Hemingway portréja most már nem mozgott szekér. — De mit csinálnak az ágyútűzben, ha egyszer nekem azt mondták, hogy menjek el az ágyútűz miatt. — Nyitva hagyta a galambdúcot? — kérdeztem. — Természetesen. — Akkor elrepülnek. — Igen, biztosain elrepülnek. A többire jobb nem gondolni. — Ha kipihente magát, mehetnénk — sürgettem. — Álljon fel és próbáljon elindulni. — Köszönöm — mondta és talpra állt, jobbról balra imbolygóit, aztán leült a porba. — Állatokat gondoztam- — mondta tompán, de már nem nekem. — Mindig csak állatokat gondoztam. Semmit sem lehetett vele kezdeni. Húsvét vasárnapja volt, és a fasiszták előrenyomultak az Ebro felé. Szürke, borús nap volt, alacsonyan úsztak a felhők, így a repülőik nem szálltak fel. Eny- nyiből állt az öregember szerencséje, meg abból, hogy a macskák tudnak gondoskodni magukról. Kívülről minden megnyugtató Belülről már kevésbé...
