Tolna Megyei Népújság, 1979. június (29. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-24 / 146. szám
A ^ffePÜJSÄG 1979. június 24. amit mi magunk is: a falu legyen önálló. Ne tartozzunk senkihez se. Mi is el tudjuk kormányozni a hajónkat. Végre is Duna melletti emberek vagyunk. — Én azért vitatkoznék veled. A tanács nem kérte ki a véleményünket, hogy mit csináljanak a pénzzel. Utat építsen-e vagy szolgálati lakásokat? Az út lett volna a fontos. Azt előbb, és csak azután az orvoslakás, meg tanítólakások, meg védőnőlakás, meg tudom is én, milyen lakás. Ebbe nem volt nekünk semmi beleszólásunk. És ez el lett rontva. — Ha most nem volna orvosuk, védőnőjük, az jó volna? — Az se volna jó, de hogy nyakig érő sár van, az se jó. Be kellett volna úgy osztani, hogy erre is, meg arra is jusson. aztán odateszik a pénzt, ahova jónak látják. Az én kívánságom nem sokat nyom a mérlegen úgyse — mondja egy idős férfi. Nagyon simán gombolyo- dik a beszélgetés fonala. Semmi gubanc nincs rajta. Mindössze talán annyi, hogy beteljesedni látszik az ősi mese, miszerint úgy se jó, ha a gyerek ül a szamáron, de úgyse, ha az öreg, az meg egyenesen nevetséges, ha az öreg viszi a szamarat. Szabó Elemér tanácselnöknél folytatom a beszélgetést. — Való igaz, hogy sok szolgálati lakást építettünk. És az is igaz, hogy ez más dolgok rovására, például az útépítés rovására ment. Jelenleg is átalakítással, felújítással készül egy szolgálati lakás a védőnőnek. Most megkérdezem én, mit tud adni egy falu olyan valakinek, aki iskolázottsága révén is már magasabb igényű? Csöndet, jó levegőt, kertet, Gerjen még Dunát is, szép környezetet —, de a tisztességes, kényelmes lakás az ma már elengedhetetlen. Ha nem tudnánk lakást adni, nem volna orvosunk, nem volna tanítónk... Nem is sorolom. Ezek nélkül nem létezhet egy falu. Ha elhagyja az értelmiség, elhagyják a közélet, az emberi élet természetes intézményei, akkor ott vége mindennek. Onnan előbb- utóbb mindenki elmenekül és nem lesz, ki a jó utakon járjon. Ne értsen félre senki. Az út nagyon fontos. A Kossuth Lajos utcában csináltunk is. Voltunk Bölcskén megnézni, hogy hogyan kövezték ki az utcákat a dunaújvárosi kohósalakkal. Keressük a legjobb, a legolcsóbb megoldásokat, de úgy ítéltük meg, a tanács— Miért nem mondta meg ezt a falugyűlésen? — Én oda nem megyek el. Nem is érek rá, meg úgyis- hiába szól az ember. Gerjen főutcáján sétálgatva, találomra szólítok meg ház előtt söprögető asszonyt, biciklin zsákot toló férfit, a kisvendéglőben iszogató- kat, az elektromos játékkal játszó fiatalokat. Nincs szerencsém. Egyet sem találok, aki a falugyűlésekre eljárna. — Én egyszer voltam falugyűlésen — mondja egy fiatalember —, de akkor még úttörő voltam és el kellett menni, — A tanácsnál mikor volt utoljára? — Nem is tudom. Talán három éve? Valami igazolás kellett. — Miért menjen oda az ember. Tudják azok a dolgukat. Kifizetem az adómat, Tanács és lakosság Gerjenben — Ne haragudjon, de ez így buta kérdés. Ha én most azt mondom, hogy rosszul végzi a tanács a munkáját, mert kiesett a gerjeni focicsapat a megyei bajnokságból, mert nincs ABC-áruház, mert nincs színház, mert nincsenek az utcákban bitumenes utak, csak sár meg sár, akkor mit mondtam a tanácsról? Hogy rossz? Nem hinném. Én se vagyok rossz gazda, mert egy éve építem a házamat, és még ma sem vagyok vele kész. A berendezésről ne is beszéljek. Eny- nyi erőm, pénzem van. Szerintem itt jól működik a tanács, még akkor- is, ha nincs minden úgy, ahogy egyik, vagy másik szeretné. Miért mondom ezt? Azért, mert én úgy látom, hogy a mi vezetőink azt akarják, Gerjeni szimbólumok: Duna — öreg — fiatal... Móricz Zsigmondi Interjú a favágóval Mondja, Mátyás bácsi, szavazott maga valaha képviselőre? — Igenis, kérem alássan, mikor még adót fizettem. De hogy a szőlő kipusztult, most már nem fizetek adót, hát nem szavazok. Nemcsak én vagyok így, sokan. — Hát mondja, azért, hogy a maga szőlője kipusztult, maga nem tudna éppen úgy szavazni, mint azelőtt? — Hogyne tudnék, kérem alássan, irni, olvasni tudok, ahhoz mi kell más? — Hát aztán, ha maga írni, olvasni nem tudna, akkor nem tudna szavazni? — Akkor is tudnék, akkor is meg tudnám mondani, kit akarok képviselőnek. — Osztán kit akarna? — Hát azt most nem tudnám hamarosan megmondani... — Kire szavazott maga legelőször? — Legelőször is Áts Károlra szavaztam. Úgy hiszem 65- ben, vagy 66-ban vót. — Milyen párti vót az? Deákpárti? — Azt mán nem tudom. — Hát mér szavazott arra? — Hogy jót akar nekünk. — Hogy akar jót? Milyen jót akar? — Hogy ő lesz a megváltónk, például az országnak. — Osztán megváltotta az országot, mondja? — A Jézus tudja, mit csináltak ők, milyen jóért harcoltak: azóta se láttam, se nem hallottam hírit. Az öreg felnéz végre, mert ezt mind lesütött szemmel gondolkodva mondta, de most mintha érezné, hogy most jelentette ki az igazságot. — De nézze csak, vót akkor más jelölt is? — Vót: Kállay. — Hát az nem akart olyan jót? — A megint másképp beszélt. Megint másképp olvasta az ő elveit. — És az nem tetszett magának? — Nekem tetszhetett, mikor én nem értettem, abba az üdőbe. — No, de szavazott, hogy melyik tetszik! — Na igen, ahova a többiek, de hogy miért, minek, arról nem vótam fölvilágosítva. S az öregecske fölpittyeszti fogatlan száját, „nem volt fölvilágosítva”, mintha valami sóvárgás volna ebben a tudás után. — Hallott maga arról valamit, hogy most olyan szavazást akarnak, hogy mindenkinek lehessen szavazni, titkosan: akár szegény, akár gazdag; jó lesz az? — Nem vóna rossz. A nem vóna rossz. — Miért nem vóna rossz? — Nem vón rossz — mondja óvatosan az öreg. — Szegény, gazdag, egyformán szólhat bele az ország dolgába — segítettem neki. — Ha értenek! — emeli fel az izomficamos ujját az öreg. Aztán újra csak annyit mond: — Nem vóna rossz biza. — Mégpedig titkosan: tudja? — Tudom... A nem vóna rossz! Mert kéremalásson, én annyit izélek, hogy úgy vóna, mint egy egyesület, hogy egy akaraton vannak, mert addig azelőtt, ha rác vót, másképp értette, ha német vót, másképp értette, ha magyar vót, másképp értette: mért ne szavazzunk, ha e többet fizet. Az ördög elviszi: mink meg itt maradunk... OhÓ, kisiklottunk az eredeti, szép, elméleti fejtegetés talajáról: itt a gyakorlati valóság. — Magának mit fizettek, mikor szavazott? Kapott pénzt? — Én nem, soha egy krajcárt se, én nem! — Miért nem? Maga mért nem vette el, ha fizettek. — De bele is buktak, aki elvette, mert fölvették a pénzt, azután meginten dupla adót kellett fizetni. Érteni kell ahhoz, kéremalássan; én értek a szőlőmíveléshez, meg a mezei munkához eccóval: de arról nem vagyok felvilágosítva, hogy az urak mit akarnak egymással. Itt a szegény ember filozófiája a politika felől. — Mondja csak, ki maguknál a polgármester? — Hogy is híjják... azt most hamarosan nem tudnám megmondani... — Hát a rendőrkapitány? — Asse. Újak ezek, nem tudom én ükét, minden hivatalba csupa új nép van benne. Nem vagyok kíváncsi rájuk. — Hiszen maguk választják őket! A nép választja. Nem? — Nem. Ök választják egymást. Folyton oda lyukad ki, bármiről szólunk, az a gondolkozásának alapja. Uj kérdést vetek föl. — Hát azt tudja, miért van a háború? Elgondolkodik. — így hamarjában nem tudnám megmondani... Nem egyeztek... a nem egyezés, úgy vélem... — Nem hallott róla semmit? — Még idáig nem. — De azt tudja, hogy háború van? — Azt igen, de hogy mér van, hogy mér küzdenek, azt nem. Vájjon Lloyd George, ha őszinte akar lenni, tudna jobb feleletet adni? — Maga emlékszik negyvennyócra? — Hogyne emlékeznék, de nagyon is jól. — Mire emlékszik? — Arra emlékszek, mikor édes apámmal lementünk Budára gyalog, láttam, mikor vitték a Lambergnak a fejét pikán. tagság is, ahhoz, hogy itt maradjanak az emberek, hogy legyen, aki -az utakon járjon, fontosabb az, amit eddig csináltunk. — Elégedett a tanácstagság munkájával? — Nem mondhatnám, illetve nem mindenkiével. Többen nem veszik komolyan a vállalt megbízatásukat. Nem segítenek a társadalmi munka szervezésében, nem járnak el a tanácsülésekre. 24 tanácstagunk van, közülük hatan- heten rendszeresen kivonják magukat a testületi munkából. így aztán nem is csodálom, hogy a lakosság egy része tájékozatlan a tanácsi munkát illetően, hiszen a tanácstagjuk nem látja el a feladatát. Bizonyos esetekben érthető ez a dolog, mert vannak idős, beteges tagtársaink is. Éppen most volt, hogy négyen ezen okok miatt kérték felmentésüket. A következő választásokon éppen ezért az a célunk, hogy fiatalítsuk a testületet és főleg aktivizáljuk, hiszen sok feladatunk van még. A sokat emlegetett utak építése mellett szeretnénk új tűzoltószertárat is építeni, aztán mindig van segíteni- való, iskolának, óvodának, az öregek napközijének, és így tovább. — Hogyan ítéli meg a lakosság és a tanács kapcsolatát? — Talán kicsit mutatja az állampolgárok milyenségét az, hogy pontos adófizetők. Évek telnek el úgy, hogy nem kell felszólítást vagy letiltást küldenünk. Évente egy-két, esetleg három szabálysértési ügyünk van. Azt viszont hiába is mondanám, hogy minden területen minden rendben van, hiszen egyik-másik tanácstagunk mulasztása eleve rontja a helyzetünket. Ennek ellenére sok jót is elmondhatok. Felhívásunkra a lakosság rendszeresen végez társadalmi munkát. Az utcák csinosításában, utcarendezésben vesznek részt. Jó a kapcsolatunk a tsz-el, a Paksi Állami Gazdasággal. A szocialista brigádjaik, melyeknek ugyancsak gerjeniek a tagjaik, a gyermekév alkalmából sportudvart létesítettek az iskolánál, játékokkal szerelték fel az óvodát, és még sok mindent sorolhatnék. Szeretnénk a falunkat — én is itt születtem — élő, fejlődő falunak megtartani. A bevezetőben szóló gerje- n'i honatya szavait idézem: — A háború után fel- bolydult a világ. Jöttek- mientsk az emberek, keresték a helyüket. Gerjenben sem volt másként. Innen is mentek, többen mint jöttek. És még fogniak is menni. Főleg fiatalok. Olyan szakmát tanulnak, aminek itt létjogosultsága nincs. Oda kell ne- kümenni, ahol gyakorolhatja a foglalkozást, ahol szükség van rá. Ez természetes. Ilyen lesz mindig. Mostanra — én úgy látom — megállapodott a nép. Kialakult a „törzs- gárda”. Régi gerjeniek, akik el nem hagynák ezt a falut és az újak akik megszerették. Van itt közösség. Ezért tartom én jónak a tanácsunkat, mert az minden erejével azon van, hogy ez a közösség megmaradjon, ne csorbuljon. Ne legyen iskolátlan, ne legyen orvostalan, ne legyen tanács nélkül. Hadd mondják valamit magának. Talán tudja, hogy kiesett a csapat a megyei bajnokságból. Nem oda valók voltunk. Egymás után vesztettük el a meccseket. Mégis két-háromszáz ember járt ki a mérkőzésekre. Valamit — érti, hogy mit mondanék — valamit, hogy úgy együtt vagyunk, szeretjük a falunkat — és ez a tanácson is múlik — azért ez a foci- ügy is jelent. Egy délelőttöt töltöttem a faluban. Kevés idő, kevés tapasztalás ez bármiről is ítéletet mondani. Álljon itt két szám. Jelenleg 1570 lelket számol a falu. Egy évnek előtte 1520-an voltak. — ez — — Hol vitték? — A hídon... Az egy vezér vót, Lamberg vezér, rosszul vezetett, hát lefejezték. — Ki vót a legnagyobb vezér? — Görgei! A vót a magyar tájom a vezér. — Látta? — Láttam. — Hol? — Budán. — Mit csinált? — Lovagolt. Mint a többi nagy tisztek. — Honnan tudta, hogy ez Görgei? — Éljen Görgei, éljen Görgei! mind azt kiabálták — s úgy felcsillog az arca a régi szép emlékre. — Azután, mikor átmentem eccer Visegrádon, akkor is láttam, mán akkor igen öreg volt, egy törpe kis ember, olyan kis kocsin ült, kis szamárkát hajtott egy ostorral, szépen fel volt hámozva a szamárka, hámmal takarosán, úgy hajtotta, mondták: ez Görgei. Istenem, mondtam, ez az? Úgy elcsodálkoztam, milyen magas volt, mikor én láttam Budán. Akkor még nótát is találtak rá, hogy: Görgei, a rácokat töreti. Filtek is tülle a rácok, meg a papok. A pap nálunk úgy bezárkózott, hogy senki se mehetett be hozzá, a nagy világon senki. — Hát Kossuthot látta? — Hogyne láttam vóna. — Pesten? — Nem Pesten, Budán. Ö is ment sok tiszttel, olyan, díszruhába, éljen Kossuth Lajos, éljen Kossuth Lajos! Azt is csak onnan tudom, hogy kiabálták nagyba és ő kezet fogott a pórnéppel, nem az urakkal, hanem a pórnéppel, falusiakkal a lóról. — Hát Petőfi Sándor?... Ismeri a nevét? — Hallottam felőle, de ismerni nem ismerem. — Jókai? — Jókai, Petőfi, hallani hallottam a nevét, de ismerni nem ismerem... Tisza István, tudom ezeknek a nevét: azok mind vezérek voltak... — Tisza István is? — Az is. Tudom; még most is emlegetik ükét. — Hát Damjanich? — Az nagy rác volt. Nagy rác. Arról tudott, izé, egy fiatal asztalos nálunk egy nótát, mer a honvéd vót, az a bizonyos asztalos, hát a kocsmákba danolta, fizettek neki érte. Az tudta a Damjánovics nótáját. Rác vót, de úgy tudott magyarul, nem mondta vóna meg senki, hogy rác. — Hát az árulásról? Mit tud az árulásról? — Élelem-árulás? — Nem, hazaárulás. Görgei. Hogy Görgei eladta a hazát. — Igen, a dalba benne vót, abbul hallottam, akit a kocsmába danoltak, az az asztalos, amit említettem kérem, az az asztalos, az olyanokat tudott danolni, mintha csak le lett vóna neki írva. S elkezdi halkan, lassan fütyörészni. — így megy ez a nóta, a Damjánovics nótája, izé, hány vezérrel, a Jézus tudná aztat összeszedni. S az öreg legyint; mind csak hábavaló; annyi ebből a komoly dolog, csak, hogy: „Hetvennégy deka kenyeret adnak egy hétre, az ember, ha leül, egy ültőhelyébe megeszi.”
