Tolna Megyei Népújság, 1979. június (29. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-17 / 140. szám
*rt1=PÜJSÄG 1979. június 17. Bogos Domokos, megyénk első tsz-elnöke mesél tűk — veszi vissza a szót Bányai Márton. — Azért együtt maradtunk és gyarapodtunk. 1976-ban, amikor egyesültünk, 4 millió forint készpénzünket vittük az új háziasságba, a sok gépről, ál- laitról nem is beszélve. — Aratáskor, hogy jobban jöjjenek a nők is dolgozni, prémium fejében adtunk minden asszonynak egy festőkötényhez való anyagot — mondja nevetve Péti János. Személyes élmények sora — magánélet —, amely egyben iegújabbkori történelmünk része is. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek által megtett út története. — Mi 1948-ban alakultunk — mondja Bogos Domokos, megyénk első termelőszövetkezeti elnöke, aki ma 80 éves. — Bonyhádon az Istvánma- jorban álltunk össze és megalakítottuk a „Dózsa népét”. Tíz évig elnökösködtem ott, akkor szétoszlott a tsz és engem megválasztottak a bonyhádi Vörösmarty-cso- port elnökének, ügy látszik, szerettek az emberek. Pedig nem közülük való vagyok. Ott hét évig voltam. 1965- ben mentem nyugdíjba. — Tudom — láttam is, hallottam is —, hogy sokat kínlódtak az első időkben a termelőszövetkezetek. Nem volt kellő fizetés, nem vetettek, elhanyagolták a betakarítást és lehetne sorolni a hibákat, bajokat. Nyugodtan kimondhatjuk, a legtöbben nyomorogtak. Ma is vannak még veszteséges, alaphiányos, éppen, hogy a szanálást elkerülő gazdaságok, annak ellenére, hogy ma már ezerszer jobbak az adottságok, a lehetőségek. Domokos bátyámnak közel két évtizedes tapasztalata van a vezetésről. Mit tud mondani, üzenni a maiaknak? — Mit? Dolgozni kell. Mást nem nagyon mondhatok. Én nem értek már a mai dolgokhoz. Itt minden teljesen megváltozott. Én már akkor, a kezdet kezdetén megmondtam mindenkinek, hogy kanász se lehetek majd a későbbi téeszben, annyi iskolával, mint ami nekem van. Tőlünk teljesen mást vártak akkor. Én ugyanúgy kapáltam, arattam, ekéztem elnök létemre, mint a többiek. Annyit éppen j9em, mert voltak elnöki dolgok, gyűlések, papírmunka, vendég beszámoló. — Elmosolyodik. — Tudja, én nagyon nem szerettem azokat a dolgokat. Nekem könnyebb volt a legnehezebb kinti munka az értekezletnél, a gyűlésnél, a beszámolónál. Az jobban kimerített, mint kánikulában aratni. Kaszával a kezemben pihentem ki a sok üidögé- iést, — neveti el magát. — Most ha egy elnök beállna tehenet fejni, vagy kapálni —, hát kifordulna mind a négy sarkából a világ Az én Az úttörők egy csoportja időmben, ha az elnök nem tudta a vetqgépet beállítani, a tehenet megfejni, vagy a kaszát kikalapálni, akkor annak a tekintélye odalett. Máma ez már semmit nem jelent. Ezért mondom, hogy én már semmibe se tudok beleszólni. Egyet azért mondhatok. Mindig arra kell törekedni, hogy az emberi munka ne vesszen kárba. Úgy kell mindig mindent megszervezni, beosztani, hogy a földmunkába, az állatokba befektetett munka visszatérüljön, méghozzá kamatostól, mert az ember gyarapodni akar. — Az ember érdekét kell nézni — mondja Varga István is, aki a legfiatalabb nyugdíjas. Az idén márciusban adta át elnöki helyét — 27 év után — a sárszentlő- rinci „Petőfi”-ben. — Nekem azt mondták 1952-ben, mikor Uzdon a Táncsics nevű csoport elnöke lettem: „Ne vállald el, úgyis belebuksz. A saját falujában nem lehet elnök az ember.” Gondolkoztam. Hát miért ne? Az én atyámfiai sem másmilyen emberek, mint máshol. Dolgozni akarnak, élni akarnak. Ez volt mindig az én vezetői szempontom. Munkát adni, keresetet adni, megélhetést adni. Nem lehetek a magam bírája, de talán nem maradhattam volna velük 27 évig — a földieimmel, a barátokkal, a rokonokkal, hiszen én is nem tudom há> nyad iziglen lőrinci vagyok —, ha ellenükre dolgoztam volna. Igaz lett egy-két haragosom, de nem. buktam bele az elnökösködésbe. Mi 1956- ban sem buktunk meg, amikor- szinte mindenhol szét- ugrottak a csoportok. Együtt maradtunk. Nem olyan egyszerűen, mert nálunk is voltak bomlasztok, de megmaradtunk. Ennek a jutalma volt, hogy 1957 május elsején nálunk tartották az első országos szövetkezeti napot. Dögéi Imre, az akkori földművelésügyi miniszter mondott ünnepi beszédet. Nagy idők voltak azok. — Hogy látja a mai időket? — Én folyamatosan ott voltam a kezdettől a legutóbbi napokig Hogy is mondjam? Valahogy azt látom, hogy hiába sok a gép, korszerűsítés, ma sem könnyebb semmivel sem kihozni a földből azt, amit ezekkel a korszerű módszerekkel, ki lehet, ki kell hozni, mint, ahogy annak idején a két kezünk által megtermeltük azt, amit akkor meg lehetett termelni. Sőt sokszor neheze- zebb. Talán nem olyanok már az emberek, mint korábban voltak. Megmondom őszintén, én bele is fáradtam a 27 évbe. Ezért is kértem, hogy nyugdíjazzanak. Az utódom az lett, aki 20 évvel ezelőtt mellettem kezdte a munkát. Kívánok neki is legalább 27 évet és azt, hogy simább legyen a tsz-történelem. CZAKO SÁNDOR Tsz-történelem — Horváth elvtárs, szeretném megkérdezni, mivel közeleg az aratás ideje, gondoskodtak-e elegendő szalonnáról, aratópálimkáről? — Mi gondoskodtunk, de te Péti elvtárs, kijelölted-e már az aratópárokat és jelenítetted-e, hogy hány van? — Mi azokat már kijelöltük és meg is jelentettük a járásnál, mint minden más esztendőben, de minit tavaly is, nem szeretnénk úgy járni, hogy nyél nélkül maradjanak a kaszáink. Hát megkérdezem ; rendeltetek-e elég kaszanyelet?' És az üllőkről nem feledkeztetek-e meg? — Nem feledkeztünk meg semmiről, nyugodtan készülődhettek, készíthetitek a köteleket. — Azért én még megkérdezem, hogy a cséplőgépekhez vettetek-e elég verőlécet és tartalék csapágyakat? Itt aztán már a mosoly nevetésbe csapott át. Péti Jánosnak, a tamási Vörös Szikra nyugdíjas elnökének és Horváth Józsefnek, volt gépállomás-igazgatónak múltat idéző, játékos párbeszéde egy csapásra feloldja a találkozó kicsit feszélyezett, ünnepélyes hangulatát. Nem szokásos összejövetel helye most a szekszárdi Aranyfürt Mezőgazdasági Termelőszövetkezet klubja. Tolna megye nyugdíjas termelőszövetkezeti elnökeit hívta találkozóra — Tolnában először — a Mezőgazdasági Szövetkezetek Szövetsége. Harminckét résztvevőre számítottak, de csak huszonhatan tudtak eljönni. A többiek — komoly okokra hivatkozva — levélben kimentették magukat. Horváth József, aki a bevezető beszélgetés egyik résztvevője, köszöntötte a jelenlevőket, mint a szövetség titkára. Majd Lakos József pálfai itermelőszövetkezeti elnök, a szövetség elnöke adott rövid tájékoztatót a megye mezőgazdaságának helyzetéről, arról a változásról, amely a közös gazdaságok három évtizedes történetében végbement. Elmondta, hogy még egy évtizeddel ezelőtt megyeszerte száznál is több termelőszövetkezet volt, ma 68 a számuk. Azaz egyre nagyobb gazdaságok alakulnak, melyekben egyre hatékonyabb munka folyik. Ma már nem ritka az olyan tehén — főleg a Holstein-frí- zek között —, amelyik jóval 6 ezer liter fölött ad tejet, de a magyar tarkák között is vannak négyezres átlag fölöttiek. A mőcsényi tsz példáját hozta, hogy amíg évekkel ezelőtt 45 erőgépünk volt, addig ugyanazt, vagy inkább több munkát, ma 15 gép lát el. Azaz jóval nagyobb teljesítményű gépek szolgálják a mai embert. Többek között ezért is van az, hogy csökkent — mintegy 20 százalékkal — a termelőszövetkezetben dolgozók száma. — A kezdeti időszak olyan volt, mint a szegénynél az új házasság. Nem volt semmink. Úgy kellett aprónkint összeszedni mindent, — mondja Bányai Márton, aki 16 évig volt a bonyhádvarasdi „Aranykalász” elnöke. — Rosszabb volt az még annál is — szól közbe Tesz- ler Vendel, aki Nagyszako- ilyon—Iregszemcsén elnökös- ködött. — A fiatal házasoknál van szerelem. Nem törődnek azok azzal, hogy mi nincsen, mi az ami hiányzik. Az első időben a csoportoknál nemcsak a szerszám, hanem a szeretet, az egyetértés is sokszor hiányzott. Meg főleg a pénz. — Volt olyan zárszámadás, hogy egy pohár, nem korsó, egy pohár sör árát osztotE Készségünkre! — borkóstoló az Arany fürt pincéjében Teréz kilenc óra negyven perckor, az úgynevezett nagyszünetben a többiekkel együtt kiment az osztályból. Már reggel, tanítás kezdete előtt észrevette, hogy a hálójuk ajtaja nyitva van. A tantermek és háló egyazon folyosón sorakoznak egymás mellett ebben az intézetben. N. Teréz tizenhárom éves állami gondozott, magyar állampolgár minduntalan a nyitva felejtett hálóajtóra, egy ágyának szivacsmatraca alatt napok óta őrzött levélre és az otthoni látogatás alkalmával elcsent borotvapengére gondolt. A „nagyszünet” előtt már végképp nem tudott uralkodni magán. Egész óra alatt a padján rendezgette füzeteit, könyveit, ceruzákat, golyóstollat. Állandóan „rá kellett szólni”. Biológiaóra volt a „nagyszünet” előtt. Amikor kilenc negyvenkor N. Teréz becsukta maga mögött a háló ajtaját, senki nem ment utána. Ágyához sietett, kihúzta a levelet a szivacsmatrac alól, a címzés nélküli borítékból kirázta a borotvapengét, és az ágyára leülve, kapkodva, esetlenül belenyisszantott a bal, majd a jobb alkarjába, csuklója és könyöke között. Nem érzett fájdalmat, csak apró tűszúrásnyit. Pár másodpercig vérző karját nézte, aztán vízszintesen lefeküdt ágyára. A címzés nélküli borítékba dugott levele, az ágy mellett, a földön hevert. „Kedves Apu! Ne haragudj, hogy ezzel a hosszú levelemmel megzavarlak, de sok minden olyasmi összegyűlt, amit közölni akarok veled, őszintén megmondom, vagyis írom, hogy nem örülök annak, hogy levelet kell írnom neked. De muszáj. Hiába, sok minden van, amit az ember nem úgy szeretne, de aztán mégis kénytelen megcsinálni. Ugye neked is ez a véleményed? És kíváncsi vagyok, hogy a többi dologra, hogy fogsz nekem felelni, mert észrevettem már azt, hogy te is sokszor furcsán és hidegen viselkedsz velem. Hogy te is, magyarosan már tojsz a fejemre. Csak azt árulnád el, mi adott erre okot? Mert azért sose haragudtam volna meg, ha el tudtad volna mondani bizonyos dolgok okát. Nem azt mondom, hogy én nem bántottalak meg soha, de azért utána abbahagytam. Ti anyuval levélben úgy írtok nekem, mintha a kapcarongyotok volnék. Ha én néha rossz vagy durva voltam, repült érte a pofon. Ti meg jó nagy durvaságot adtok nekem. Csak az nem biztos, hogy Győrffy László: Nagyszünet egy gyereknek ezt tűrni kell, mert ő kisebb, mint egy felnőtt. A gyereknél sem egészen úgy megy ez!!! Mert, ha egy szülő olyan a gyerekével, ahogy ti csináljátok velem, akkor azért annyi joga neki is van, hogy visszaadja akár a rosszat, akár a jót. Csak a mai világban úgy van, hogy ha a szülőnek egy gyereke van, az már terhére van, de egy másik azért mégis kéne neki. Aztán azzal is később azt csinálja, amit az elsővel. Hát igen, a legkönnyebb világra hozni: utána bevágni az intézetbe, aztán 5—6 évig feléje se nézni. Én is ugyanebben a sorsban vettem részt. És azt is észrevettem, hogy ha egy intézeti gyereket hazavisznek, és otthon csendes, nem szól semmit, akkor rögtön ráordít az apja, hogy miért nem szólsz? Mintha éppenséggel ő tehetne arról, hogy elszokott az otthontól. Sajnos ez is a szülők hibája. Mert csak létrehozza, intézetbe adja, és egyszer egy hónapban hazaviszi. Azt hiszik, hogy így már a szüleihez is hozzászokik az a gyerek. De ez se így van!!! Most már térjünk a lényegre. Szóval nem tetszik a hazugságotok, és ezért nem írtam közben, ha már van képetek megkérdezni ebben az utolsó levélben, miért nem írtam. Innen is látszik, milyen kétszínű vagy!!! Azt is érzem még, hogy szeretnétek megtudni, miért nem örülök annak, hogy testvérem lesz. Egyrészt azért nem örülök neki, mert engem úgy elhanyagoltatok, és akkor azzal a gyerekkel is mi lesz?... Másodszor, mert terhetekre vagyok. Harmadszor meg azért, mert ő is intézetbe lesz vágva, és majd neki is az lesz mondva, sokszor már úgy örülök, hogy visszaviszlek. Szerintem felesleges ilyen apát meg anyát megismerni. Annak a csecsemőnek is, aki majd megszületik, ő még nem tudja, de én már tudom, neki is az lesz a sorsa, ami nekem. És én nem akarom tovább csinálni se az én sorsomat, se az övét!!! Apu, előre is figyelmeztetlek, ne mondd, hogy vedd fel a kezedbe, ringasd, mert tényleg a falhoz verdesem. Még úgyis sokkal jobb lesz neki, mint nekem. Ha azt kérdik, van kistestvéred, azt mondom, hogy a gyereketek, én meg mostoha leszek. Apu, a fényképeket visszaadom!!! Mióta ilyenek vagytok, még az életkedvemet is elvettétek. Sokszor már azt gondolom, jobb lett volna ha kiskoromban meghalok. Ha tudtam volna, hogy ennyi bánat vár rám az életben. Csak amikor már ilyen nagy az ember, akkor nincs mindig mersze. De most van!!! Nagyon is van!!! Olyan kár, hogy így megnőttem. Már úgy rettegek az életbe is kimenni. Ebből, azt gondolom, mindent megérthettek!!! Tudom, hogy ezért a levelemért nagyon fogsz haragudni, de mindegy, most már kénytelen voltam egész őszintén minden bajomat leírni, mert minden kicsi öröm és jó elmúlik. (Visszaviszik az intézetbe, mint egy gyereket), és elkezdődik a rossz, ami sose múlik el, sajnos, nekem otthon is rossz, meg az intézetben is!!!! Ezzel zárom soraimat, ezt a nagyon rossz levelet, amit most már örömmel befejezek, mert tudom, mit kell csinálnom!!! Választ várok!!! Teri Személyi lap. N. Teréz szül.: Esztergom, 1964, jan. 16. 1972-től van intézetben, 155 cm. 43 kg. Anyja: szövőnő, apja: lakatos. (Ritkán látogatják, nem viszik haza). Adatai: koponya normálisan konfigurált. Arc: mélyen ülő szemek, laposabb orrgyök és orrhát. Fixálásból szemeiből hunyorít. Mozgásjárása normális. Testi és szellemi fejlettség kordnak megfelelő. Ped. vélemény: értelmes, kedves, barátságos, igényli a sze- retetet, hálás érte. Hamar indulatba jön, ha nincs valami kedvére. Ilyenkor trágár. Sokat olvas, szépen kézimunkázik. A „nagyszünet” végén az ügyeletes Márta felügyelő benyitott a hálóba: — Úristen! Tériké! Tériké! — kiabálta — mit csináltál?... N. Teréz csukott szemmel feküdt az ágyán, vérző karját a föld felé lógatva, egyenletesen lélegzett, s akkor sem nyitotta ki a szemét, mikor Márta felügyelő az ágyához rohant.
