Tolna Megyei Népújság, 1979. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-20 / 116. szám
1979. május 20. Képújság vállalati, intézményi vezetőkkel kapcsolatban. nem ritka az irigykedő vélekedés. Az irigység oka az átlagosnál magasabb fizetés, a látszatra — hangsúlyozom — látszatra könnyű munka, a tiszta, világos, kényelmes munkahely, az előszobában a titkárnő, aki kérésre, főzi a feketét, s ha olyan vendég érkezik, kitölti a kupica konyakot. Az igazgató nem emel hatvankilós zsákokat, nem végez izomszakasztó fizikai munkát, s mégis előbb nyű- vődik el, mint fizikai beosztottjai. Az infarktus és az érszűkület, az idegkimerültség és a gyomorfekély aránya ebben a rétegben sokkal magasabb, mint a határozatok, utasítások, döntések végrehajtói körében. A vezetők napi munkaideje átlagosan — országos felmérés dokumentálja ezt — kilenc óra. De nem ritka az a vezető, aki napi tizenkét- tizenhárom órát tölt munkahelyén. Vagy nem éppen munkahelyén, de mindenképpen vezetői minőségében, vagy olyan tevékenységgel, amelyre a társadalmi hierarchiában elfoglalt helye teszi alkalmassá — vagy a későbbi mondanivaló érdekében fogalmazzuk úgy: teszi kívánatossá. Itt mindjárt tegyük hozzá, néha viszont azt lehet tapasztalni, hogy a tíz-tizen- két órás munkanap ellenére az üzem, az intézmény munkája megdöccen, vagy legalábbis az eredményekben nem tükröződik a vezető által befektetett energia. Egy kétkezi munkástól hallottam amikor megkérdeztem, mit tart a vezetői munka legfontosabb feltételének, „hagyják őket dolgozni”. Tényleg hagyják-e, hogy az ugyancsak nem alacsony „órabérért”, ne alacsony szintű tevékenységgel töltse a -perceket, az órákat? Hát?! Van nálunk egy rossz szemlélet, amely kárhoztatja, ha az igazgató irodája a nap minden szakában, mindenki előtt, minden ügyben nincs „nyitva”. Ha az igazgató jó akar lenni, ha ..demokratikus” akar lenni, akkor ő dönt abban, ki vásárolhat hulladékanyagot az üzemben, részt vesz a tanácskozáson, ahol az üdülőjegyek szétosztásáról döntenek, igazságot tesz, ha két csoportvezető összekülönbözik, engedélyt ad, hogy H. fél órával előbb abbahagyhassa a munkát, mert szül a felesége, tárgyal a tanáccsal, hogy Z. panaszügyét vegyék már végre elő, meghallgatja és vigasztalja a nyugdíj előtt álló M. nénit, akinek a férjét megint azzal a szőke tündérrel látták, és így tovább, és így tovább. Ismerősöm ve- zetőcentrikusságnak nevezte ezt. Igen, vezetőcentrikusság egyszer a beosztottak részéről, de nem ritka az sem, amikor a vezető maga ragaszkodik hozzá, hogy minden ügyben, legyen az jelentéktelen, csip-csup história, olyan amelyben érdemben állást foglalni amúgy sem tud, maga döntsön. Ide tartozik még az a demokratikusnak tűnő gyakorlat, hogy az igazgatónak illik sokat forgolódni az üzemben, a munkások között. Ennek kétségtelenül megvan a haszna mindkét fél számára, a túlzás itt sem jó, hiszen az első számú vezető az adott terület közvetlen ügyeiben úgysem tud dönteni és az információszerzésnek sem ez az egyetlen útja-módja. Érdemes lenne egyszer felmérni, mennyit vesznek el az igazgató munkaidejéből a kívülről jött látogatók. Ha a tanácstól, ha a társvállalattól, ha valamely olyan cégtől jön vajaki, akinek elintéznivalója van az üzemben — az igazgatónál kezdi körútját, hogy aztán ott kössön ki, ahol valóban érdembeli tárgyalásokat folytathat majd. Persze itt is kettőn áll a vásár. Először azon, aki ügyintézni jön a művezetőhöz, de múlhatatlan szükségét érzi, hogy először az igazgatónál tisztelegjen. Aztán sokszor múlik az igazgatón is, aki nemcsak elvárja, hanem egyenesen megköveteli, hogy mindenről és mindenkiről tudjon, aki az üzemben megfordul. S még rosszabb, ha azt is megköveteli, hogy a találkozó után beosztottja feltétlenül, minden esetben / beszámoljon arról, mit végzett a látogatóval. Ismerek olyan régi elvtársat, aki egy jelentős üzemnek az első számú vezetője. Ezenkívül tagja a városi pártbizottságnak, természetesen tanácstag is. Időnként igénybe veszi közreműködését a szakszervezet és a népi ellenőrzés. A népfrontrendezvényekre mindig meghívják és mindig részt is vesz azokon. Előadásokat tart a TIT-ben és az MTESZ-ben és mindezeken kívül is akad néhány apróbb, jelentéktele- • nebb tisztsége itt-ott. Lelki- ismeretes ember, igyekszik mindenütt legjobb tudásával, tisztességgel helytállni. Alig múlt ötvenéves, de hetvennek látszik, volt egy infarktusa, állandó szívpanaszokkal küszködik, eltiltották a dohányzástól, ennek ellenére napi két doboz Fecske az adagja, s most már az idegeivel is baj van, különösen amióta üzemében nem úgy mennek a dolgok, amint szeretné. Ha mondjuk neki, hagyd el ezt vagy amazt a funkciót, hallani se akar róla, hiszen mindegyik szívéhez nőtt az elmúlt évtizedek alatt. Meg ha egészen meg akarjuk közelíteni az igazságot, akkor oda kell figyelni, arra, ami egyszer idegességében, akaratlanul kicsúszott a száján: „mi az, talán már erre sem vagyok jó?” Azt felesleges bizonygatni, hogy a vezetőnek elsősorban a munkahelyén kell a maximumot nyújtania. Akad még számos terület, amelyet ugyancsak nem lehet kézlegyintéssel elintézni, de számos olyan tennivalói?), megjelenési kötelezettsége is van az első számú vezetőnek, amelyekről jobb, ha nem írjuk le, hogy mit gondol magában. Ide sorolhatjuk azokat a rendezvényeket, ünnepségeket, ahol nemcsak nincs szükség a jelenlétre, de az összejövetel vendégei sokszor jobban, fesztelenebből is éreznék magukat, ha igazgatójuk nem lenne jelen, s nem őt kellene „szórakoztatni, hanem maguk között váltanák, ha nem is a világot, de saját üzemüket. Nem véletlen, hogy mind több szó esik a vezetői munkáról, a vezetés színvonala javításának igényéről. nagy távlatokban való Jt ‘ gondolkodás, a hatéko- nyabb döntések egész -____! embert kívánnak. Fél szívvel, s főleg maradék munkaidőben ma már nem lehet megfelelni az egyre növekvő feladatoknak. Nem pazarló gazdálkodás-e a káderokkal, ami nem egyszer folyik? Az egyik oldalon túlterhelünk jobb sorsra érdemes embereket, a másik oldalon — éppen azzal, hogy a különböző kisebb horderejű tennivalókat is egypárak vállára rakjuk — kirekesztőnk a köz- életiség elsajátításából fiatalokat, akikre a jelen generáció távozta után az elsőrendű feladatok megoldása vár. Jobban kell gazdálkodni az idővel, a szellemi kapacitással, de mindenekelőtt az emberekkel. L. Gy. A / i :ismebh\ J A ^ , *\ r zr pincehelyi vasútállomástól nem messze lévő' gázállomásra, vagy ahogy hivatalosan hívják, a lefejtőtelepre naponta érkeznek a cseppfolyós propán-bután gázzal töltött vasúti tartálykocsik. Innen csövön keresztül jut el az éghető anyag a hatalmas acélgömbökbe. Két ilyen tartályból töltik csöveken, szelepeken, szabályozó- és biztosítóberende- : zéseken keresztül a 11 kilós háztartási és a három- < szór ekkora ipari gázpa- ; lackokat. A munka jó részét j gépek végzik. Láncpályá- í kon utazik libasorban az j üres, majd a töltött gázpa- ! lack, menet közben kap- I csolják rá a töltővezetéket, ; s az itt dolgozók inkább > nagy figyelemmel, mint fi- ! zikai erejük kifejtésével ' végzik napi munkájukat. Fotó: SZEPESI LÁSZLÓ Acélgömb, benne sok ezer liter cseppfolyós gáz Jól zár-e a csap.. Gázpalacktenger Látkép az egyik gázgömb tetejéről Műszerek mellől vigyázzák a két hatalmas gáztartályt Gázkút Libasorban Rakodás Főleg asszonyok dolgoznak
