Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-01 / 77. szám
IO tsíÉPÜJSÁG 1979. április 1. Ismeretlen Vajda-levelek „Miután köztudomásúlag hazánkban a különféle irodalmi termékek közt a beszély — és kivált a hu- morisztikus beszély gyűjtemények a legkelendőbbek, bátorkodom ily kötet kiadását ajánlani, s illetőleg t. igazgató urat arra kérni, hogy ez ajánlatomat a nagyérdemű Franklin Társulat igazgatóválasztmánya elé terjeszteni szíveskedjék. E beszélyek nagy részében az 1848—1860-ig terjedő időközben jelentek meg, s kiválogatva mintegy 15—16 íves füzetet adhatnának.” WEÖRES SÁNDOR: Az erő A nyugvás, mely kész a lendületre, változékony izmokban pihen. Egy parancs az agyból, s hirtelen dermedt kövek épülnek kövekre, s emelkedik Cordoba mecsetje, vagy Siena dómja ékesen. Más parancs, és engedelmesen omlik minden, törmelékbe veszve. Erű hatja át mind e világot, erő, mely sok építésért áldott, erő, mely bontásért átkozott. A lány, ki egy korty vizet hozott, a jót s rosszat egyként megitatja, mert kedvese, testvére, vagy atyja. Vajda János írta e sorokat a Franklin Társulat igazgatójának címzett egyik levelében. Mert, hogy nem egyszer fordult a költő-író Heckenast Gusztáv Úrhoz, azt bizonyítják a Nemzeti Könyvtár legújabb szerzeményei: egy kö- tegnyi megsárgult kézirat, fénykép, névjegy. Vajda János hagyatékának kis töredéke ugyan, de megannyi új forrás a Vajda-kutatók számára. Az irodalomtörténet mitsem tudott a most előkerült levelekről, amelyek 1865 —1877 között íródtak, amikor a demokratikus látású író kiszorult a hivatalos írótársadalomból, s nyomorral küszködött. Cikkeinek, prózai dolgozatainak, műfordításainak kiadását ajánlotta a könyvkiadók és társulatok igazgatóinak, hírlapok szerkesztőinek. Több kalendárium szerkesztését vállalta, anekdotaválogatást tervezett. Balatonfüreden 1863 augusztusában kelt levelében így írt Heckenastnak: „..clas- sicus francia munkát mely egyike a kevés számú maradandó becsű francia műveknek hajlandó volnék műfordításban magyarra tenni olyképpen, hogy december elsején meg is jelenhetnék, éspedig elég olcsón. T. I. oly ívet, mint az „önbírólat” c. 10 ft-jóval számítva...” Bécsből küldött levelében írta: „Tisztelt és Kedves Kiadó Ur! Nem állhatom meg, hogy a hazai hangulat legújabb fordulata következtében önnek néhány észrevételemet tudtára ne adjam, s egy kérést ne kockáztassak. A Deák-pártnak a P. Naplóban nyilatkozó magatartása nem azon irányt igazolja-e, melyet pár évvel ezelőtt az én csekélységem merészelt hirdetni és a melyet részben ön is helyeselt? Részemről e fordulatot fényes elégtételnek tartom az akkori fogadtatásomért. A dolgok ezen állásában mit gondol ön, nem ve- hetném-e én föl újra az elejtett fonalat, ildomos okkal móddal, föltéve, hogy ez idő alatt és kivált itt azokat tanulhatom? Nekem már — éspedig pár héttel előbb — egy megindulandó politikai lap részéről tettek is ajánlatot; ebből azt sejtem, hogy rám nézve a legellenzékibb árnyalat részéről is elenyésznek a scupulusok. És a közvélemény ez átalakulása valószínűleg egyre közelebb érend azon irányhoz, melyet én képviselni kezdettem.” A súlyos beteg író a Franklin Társulat Igazgatótanácsához intézte sorait 1875. február 12-én; Következő cím alatt „Egy életen át” különnemű prózai dolgozataimból, mintegy 30—40 ívnyi szemelvényt óhajtanék közzétenni, melyek 1847—48 óta különböző vállalatokban megjelentek.” Jó időben váltak hozzáférhetővé ezek a levelek: az Akadémiai Kiadónál most készül Vajda János műveinek kritikai kiadása, éppen az író cikkeit, leveleit tartalmazó 8—10. kötetet gondozzák. Ezekben jelentetik meg az ismeretlen leveleket is. A költő verseit, szépprózáit, novelláit, karcolatait, politikai riportjait 1960—1970 között adták ki ebben a sorozatban. Cikkei ez év végéig látnak napvilágot. A Földművelő Szabad Polgárok Nagy Naptárában például közlésre javasolta a legszükségesebb tennivalókat hasznos mulattatóval, az ügyvédek. orvosok rövid névsorát, a gőzös indulási idejét, egy kis eredeti beszélyt, vagy a vásárok jegyzékét. A kéziratokhoz mellékelt fotók közt látható az istenített Ginát — álnéven Georgine v. Oroszyt — lóháton ábrázoló kép, amelyről az ismert plakát készült. Apró, színes mozaikok, de éppen olyan becsesek, mint a többi Vajda-dokumentum, a XIX. századi nagy magyar lírikusról alkotott képet egészíti ki. MOLNÁR ERZSÉBET Bogdan Piatkowski: Csak tapintatosan! Balettnövendékek Csuromvizesen kiugrottam a kádból, vállamra vetettem a fürdőköpenyemet, és kinyitottam az ajtót. A küszöbön a földszinti lakótárs állt: egyik kezében egy tábla csokoládét, a másikban pedig kis ibolyacsokrot szorongatott. — Szerény ajándék a kedves felesége számára — mondta. — Általában szeretném megköszönni önöknek a tegnapi kedvességüket: megengedték, hogy használjam a telefonjukat. — Szóra sem érdemes! Semmiség az egész! — feleltem- — Ha megint telefonálnia kell, kérem, csak ne restellje magát. — Ez igaz?! — kiáltott fel a lakótárs. — És nem háborgatom önöket? — Cseppet sem — válaszoltam tapintatosan és tüsz- kölni kezdtem... ..A lakótárs este tízkor állított be. Néhány helyre telefonált, majd eltávozott és cigarettafüst-felhő maradt utána a szobában. Éjjel három órakor makacs telefoncsengetés vert fel álmomból. — Hívja a telefonhoz pan Geneket — suttogta titokzatosan egy rekedt althang. — Miféle pan Geneket?! Téves kapcsolás — feleltem suttogva, tenyeremet a hallgatóra szorítva, hogy fel ne keltsem családtagjaimat. — Alkalmasabb időt nem talál az ilyen sületlen tréfára?! — torkolt le láthatatlan beszélgető partnerem. Ha pan Geneket kérik a földszintről, akkor a telefonhoz kell hívni. Mondja meg neki, hogy Anita keresi. — Az éjszaka kellős közepén senkit sem vagyok hajlandó a telefonhoz hívni! — rikoltottam bele a hallgatóba, és levágtam a kagylót. Pontosan reggel fél hatkor berontott a lakótárs, és köszönés nélkül, se szó, se beszéd, a telefon felé nyomult. — Késő éjszaka valamilyen Anita telefonált, és azt követelte, hogy hívjam a telefonhoz — közöltem komoran. Ő belém fúrta veséig látó, hideg tekintetét. — És miért nem hívott át? Anita — a sógornőm. — Hiszen azt mondta, hogy használhatom a telefont, most pedig, amikor minden ismerősömmel közöltem a számát, egyszerre visszakozni akar. — Nem akartam késő éjszaka felkelteni — mondtam bátortalanul. Ö készpénznek vette ezt, leereszkedően megveregette a vállamat, és megnyugtatóan mondta: — Ha valaki telefonál, legyen akár éjszaka, kérem, nyugodtan keltsen fel. Az én ismerőseim tapintatos emberek, és éjnek idején nem fognak holmi ostobaság miatt telefonálni. Megértette? Udv! Éjjel két órakor megint telefonált az Anita nevezetű sógornő, összeszorítottam a fogamat, bebújtam a fürdőköpenyembe, és leballagtam a lakótárshoz. Pan Genek negyedórát beszélt telefonon, én pedig merő tapintatosságból addig a konyhában fagyoskod- tam. Egy óra múlva megint le kellett szaladnom pan Genekhez. Álmosan nyitott ajtót és rosszindulatúan pillantott rám. — Mi történt? — kérdezte mérgesen. — Mindjárt megmagyarázom — válaszoltam a lehető legtapintatosabb hangon. — Valamilyen Stanislaw telefonált és megkért, hogy haladéktalanul adjam át az üdvözletét, mégpedig a következő módon. Azzal teljes erőmből szájon vágtam, hogy csak úgy reccsent. — Semmilyen Stanislawot nem ismerek — habogta selypítve — tévedésről van szó... ...Lehet, hogy valóban tévedés volt, tény azonban, hogy pan Genek azóta nem használja a telefonomat. Fordította: Gellert György Magyar grafika 197Q A Magyar Nemzeti Galériában grafikai kiállítás nyílt, mely 95 grafikus munkáit mutatja be. Képünkön a kiállítás egyik jellegzetes darabja, Farsang Sándor Kompozíció című munkája. Horváth Péter: Tetők főlőtt az ég „Valamitől állni kell a háznak, rézpénz, kiskakas, újsághír, édesmindegy, de valaminek lenni kell a falban!” — magyarázta nemrég a mester, részegen, és egy húszfillérest dobott a malterosteknőbe. Nagy István nem felelt neki, rakta a falat tovább. A mester leült a tetejetlen szoba közepére, és röhögött. „Hogy a fenébe nem raksz te soha görbe falat?” Nagy István nemcsak jól, de szépen dolgozott, mozdulatai pontosak, nyugodtak, szinte kimértek voltak; olyan mozdulatok, amilyenek egy építőmesterhez íllenének, aki tudja, hogy idővel leszáll a föld alá ez a ház is, a téglák szigorú rendjén kifog az idő még szigorúbb rendje és mégis, talán ennek ellenére, töprengés nélkül készíti a téglák rendjéből a falat, mintha az örökkévalóságnak építene. „Lehet, hogy már ebbe a házba is beköltözött a házikígyó, piros, húszcentis féreg, a dög! — borongott a mester a hűvös betonon, hogy szavai nyomán párabolyhok szálltak a hideg levegőben. — Ha előjön a kígyó, valaki meghal a házban, én mondom, így igaz. — Aztán megint csak nevetett: — A szent Szűzmáriának hallgatsz te mindig?” Nagy István rakta a téglát tovább, nem törődött a mester szavaival. Az ő nagybátyja is részeges volt; mesélik, úgy halt meg, ahogy megérdemelte: befalazta egy kamrába magát, részegen; persze ez olyan régen esett, talán nem is igaz, annyira mégse ihat be az ember, hogy magára húzza a falat. De abban a rézpénz dologban mégiscsak lehet valami. Mert mitől állnak olyan sokáig a falak? Hogy elbírják a tetőt? A tető pedig a reá roskadó eget? Valaminek lennie keli a falban. De minek? Mit falazzon be az, akinek semmi s^ fontos? A mester elbámészkodott: az artézi kútnál várakozókat figyelte. A két termetes asszony vihorászva beszélt valamiről, miközben piros kantáikba vékony sugárban csordogált a víz. A harmadik várakozó, keszegforma öregember, rövid posztókabátban, kopott kucsmával a fején, jó fél méterrel az asszonyok mögött álldogált, tekintete mozdulatlan volt, akárcsak ő maga, nem toporgott, pedig elég hideg volt; Nagy Istvánnak igyekeznie kellett, ha nem akarta, hogy megfagyjon a malter a keze alatt. A fal szépen emelkedett, nem bontott anyagból dolgoztak, Mihókéknak bőven volt pénzük, őt is megfizették rendesen, néha külön is dugtak neki, hogy a mester ne vegye észre. Nagy István minden pénzt hazaadott, az öregek elrakták, „neked lesz ez, fiam”, mondogatták. Nagy István szerette őket a maga hallgatag, méla módján, mindig igejit moődott kevés szavukra, kéthetente templomba is eljárt velük, bár nem gyónt, nem imádkozott, mozdulatlan szemmel bámult maga elé a templompadban, akár az artézi kútnál várakozó, posztókabátos öregember. „Megnősülsz, tied lesz a ház, a kert, aztán meg a gyerekeidé!” — ígértek szép jövendőt a szülői szavak, amelyekre Nagy István hallgatagon bólintott. Mente Rózsa a csirkeüzemben dolgozott a szalagnál, pörkölte a mellmagasságban elvonuló csirkedögöket, vagy belezett, boncolt, mérte a porciók súlyát, csomagolt — mikor hová állították. Szép lány, ahogy a csirkeüzem asszonyai mondogatták, szép, akár az anyja volt lánykorában, őt is a szeme tette széppé, a szénszínű, sötét izzású szeme, amelynek tükrében titkok remegtek. Egy délután, hazafelé menet, megállt a Mihókék épülő háza mellett, pedig soha azelőtt nem érdekelte a házépítés, nézte az elmélyülten dolgozó segédet, és egyszer csak felnevetett. A mester hamarabb észrevette a lányt, mint a segédje, oldalba is bökte a fiút: „Nézd már, kiesik az a szép szeme!” Nagy István megnézte magának a lányt, és olyasmit látott a szénfekete szemekben, amitől félnie kellett. Letette a vakolókanalat, és csak bámult. A mester sajátosan értelmezte a dolgot: „Menj csak — mondta —, dörgöld meg, ahol a legjobban viszket neki!” A segéd hazáig követte a lányt, ha az megállt, megállt ő is, így haladtak lassan a behavazott csatornaparton, majdnem a zsilipig. Rózsa visszanézett, aztán beszaladt egy régi, salétromfoltos házikóba. Napokig kísérgette így, messziről a lányt, mindig betartva a kettejük közötti távot. A mester csak nevette: „Néma gyereknek anyja se érti a szavát!” Nagy István nem akart semmit mondani. Ezeken a délutáni sétákon, amikor Rózsa mögött haladt a kőrisíákkal szegélyezett csatornaparton, elgondolta magának a jövendőt. Eljegyzés, levágnak két libát, a gyűrűket megveszik az öregek, esküvő, menyasszonytánc, a mester is eljön, bedob a kalapba vagy kétezer forintot; odaköltöznek az öregekhez, a tisztaszobába, Rózsa gyereket szül, fekete szemű kislányt, Arankának fogják nevezni, és este, ha a kislány már elaludt, halkra fogva bekapcsolják a régi televíziót, nézik a szürke képeket; sötét ruhás emberek kezelnek, aláírnak, szerződnek, békét kötnek, tárgyalnak, ismeretlen rendeltetésű gépek zúgva forgó alkatrészei előtt szocialista brigádelnökök beszélnek bizakodva, a híradó után egy megnyerő felügyelő elfogja a soron levő gyilkosokat; aztán leoltják a villanyt, és összebújnak a nagy, levendulaszagú családi ágyban, amelyben még a Tatáék aludtak, amíg értük nem jött a fekete furgon. Szép lesz, jó lesz. Addigra már sokat fog keresni, segédei lesznek, mert kell az építőmunkás, mindenki új házat rakat, garázsosat, mandzárd szobával a tető alatt, s a tetőkön négyfelé forduló alumínium antennák szúrkálják a felhőkkel teleaggatott eget. A Mihókék házát hamar felhúzták, segítettek az ácsnak megcsinálni a gerendázatot, Mihókék szalmavirágból fontak koszorút, pálinka is volt, bor is, a mester rendesen leitta magát, élcelődött: „Te, Pista valid be, mit raktál ebbe a falba, mert valamit kellett, hogy belerakjál, különben nem állna ilyen faszályosan, mi?” Rózsa éppen akkor lépkedett el a ház előtt, lassított, várva a megszokott kíséretet. Nagy István elfordította róla a tekintetét. „Menj már!” — nógatta a mester. — „Vagy arra vársz, hogy cikkcakkban pisáljon utánad?” Rózsa továbbindult a csatornapart felé vezető úton. hátrahátrafordult. Nagy István nem nézett utána. Az artézi kútnál megint megjelent a keszegforma, posztókabátos öregember, s noha a kútnál most nem álltak mások, ő mégis maga mellé tette a piros kannát, engedelmesen várakozott, míg szürkülni kezdett, s a tetőkre hasalt a palaszínű, réstelen ég. Benkő Imre, az MTI fotóriportere nyerte a Wold- Press fotókiállítás „Kultúra és tudomány” kategóriájának aranyérmét.
