Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-08 / 82. szám
1979. április 8. 10 NÉPÚJSÁG DEVECSERl ZOLTÁN: Erdő közepéből Virágéneket loptam erdő közepéből — Ám a rengeteg szabály — tisztelő őre nem hagyta anyámnak hazavinnem. Haja-haja virágom — tudjad — teéretted újra el kell mennem. Más-madár szólása mentén új vadont gázolok — ugyanaz énekért! BAYER BÉLA: Kora tavasz Dombok csípőjén babrál a szél, bizsergőn siklik langyos ujjbögye, maga elé profán zsoltárt mormol, barázdán hízik tekintete. Kamasz-fény játszik a búcsúzó hónak szűzi tépéseivel, barka buggyan dermedt mandulára, ágra perdül legényesen. Dévaj víz hagyja ott medrét, serkenő füvekkel hempereg, táruló combokkal befogadják a gödrök, lucskos földsebek. GACSÁLY1 JÓZSEF: Felhővé emelkedett anyám Szétkódorogtak az édes állatok betűid füvek tövén a réten — . a szó sem volt fülelő ebed lezuhant hűtlen a szádról — dombhátról az öngyilkos Nap időféle süvített földszagot (én talán farkaslesen jártam) ekkor jött az a madár s elvitt a csőrében téged tiszta patak helyett mostan kalácsoddá kívánkozó lisztet fújok utánad hajad-színű Dunám karjaimmal keretezem gyújtok neked szíveddel-fölvágott nyelvemen öröklángot hisz hűs hangodtól vagyok ítélt, s ítéletes Anyám Anyácskám ha visszalopod a parazsat a vizet kővé változtatom JÁKŐI ATTILA: Fehér Fehérrel-áthúzott tél fehér átlók a világűrben csontág öklét ide rázza-veri Megőrült végképp az isten Madártest az égre feszítve göndör haja úszik egy lánynak belégzünk minden suta port új tüdő kell a világnak Vj szellem megújult testben piros zászló-nap vezényelj, hogy ez a tél a búsan-meddő ne uralkodjon — fehéren Csörgedezz ereinkben Nyár piros a virág-acélszirma nem kell az isten adománya csak munkaeszköz kéz meg tinta Mossa tisztára érrendszerünk ez a velünk-vacogó zord tél meditálok és nem köszönök — már azt sem tudom hova lettél meditálok és elköszönök reális talajon állok fehér szobrok és jégtalpazat múzeum-tél nyomodban járok Költészet napja, 1979 Marafkó László: Följelentem magam Alulírott azzal a tisztelet- teljes kéréssel fordulok a hatóságokhoz, hogy többrendbeli megvesztegetés miatt szigorú büntetésben részesítsenek. Átkozom a pillanatot is, amikor arra a könnyelmű elhatározásra jutottam, hogy dióbarna színű Brünhilda he- verőt veszek. Mert a bűnök sorozata ezzel kezdődött. Az áruház bútorosztályán, mint hatalmas alligátorok hevertek a Béla bútorcsalád darabjai, mellettük a Lajos fotelágyak, és szétszórtan a Neuraszténia garzongarnitúra részei. De Brünhilda egy fia sem. Odamentem a fiatal elárusítólányhoz, aki olyan pillantást vetett rám, mint egy sebészprofesszor az eltávolí- tandó üszkös végtagra. Elre- begtem merész kívánságomat, mire ő a kolléganőjéhez fordult : „Hallod, Brünhildát keres? Egy látszatra komoly felnőtt, hogy lehet ilyen naiv?” Eloldalogtam. Természetemnél fogva optimista vagyok, s ezért az iroda felé somfordáltam, ahol a következő feliratok voltak az ajtón: „Idegeneknek belépni tilos! Dohányozni tilos!” Egy kék köpenyes, idősebb férfit találtam a szobában, aki úgy tekintett a messzeségbe, mint Napóleon Water loo előtt. Elismételtem óhajomat. Hosszan, mélyről jövően felkacagott, egészségesen, ahogy egy magyar emberhez illik. Majd belém karolt (nemhiába a régi kereskedők még tudnak hatni a vevők érzelmeire), s egyszuszra hadarta: „Drága uram, tudja ön, hányán jönnek ide naponta ezzel a fellegekben lebegő kéréssel, s mi kénytelenek vagyunk letörni illúzióikat, elviselni a szomorú arcokat. Hát azt hiszi, nekünk ez öröm? Nekünk is az lenne a boldogság, ha percenként vihetnék innen a Brünhildákat, avagy az ugyancsak kurrens cikknek számító Herbert faliórákat.” Búcsúzáshoz készülődtem, de rám csapott, „Brünhildát mondott, nemdebár? Mert délelőtt még volt itt egy, igaz, már két napja el kellett volna szállíttatni. Az áruforgalmi előadó kartárs unokahúga ugyanis férjhez ment, neki tettük félre. No, megnézem, mi is a helyzet.” Elviharzott. A remény szikrája éledezni kezdett bensőmben. Egy perc múlva visszaérkezett. Titokzatosan körülnézett, szorosan mellém lépett, s arcomba súgta: „Majdnem nyert ügyünk van...” Tudtam, ez az a pillanat, amikor az eseményeknek egy icipici lökést kell adni, s azok a végzet lavinájaként indolnak útjukra. Zsebembe nyúltam, egy ötvenest vettem elő. Rápillantott, majd keményen elkapta karomat, s arcán arisztokratikus vonás jelent meg. „Hova gondol, hova gondol? Fifti-fifti az áruforgalmi előadó kartárssal!” Megszégyenülten nyúltam vissza, s boldog megköny- nyebbüléssel nyomtam a kezébe háromszáz forintot. Ismét elviharzott, majd felszabadult mosollyal tért vissza. „A hátsó lépcsőn kell levinni a heverőt, mert ha meglátják a vevők, engem meglincselnek. Remélem, uraságod gondoskodott géperejű szállító- eszközről? Hogy nem? Egek ura! Hát csak nem képzelte, hogy az áruház előtt sorban állnak a tehertaxiik?!” Némi apátiával álltam egyik lábamról a másikra. „No nem tesz semmit — folytatta. — Az ön arcáról annyi tiszta ártatlanságot és őszinteséget olvasok le hogy nem tudok nem segíteni. Van egy jó emberem, de ígérje meg, hogy nem alkudozik vele. Szabott árakkal dolgozik a kolléga.” A telefonhoz lépett, tárcsázott: „Józsikám? Itt Belbudai. Egy rokonomról volna szó... egy heverő... hogy mennyire?” Hozzám fordult: „Hol is lakik uraságod?” Bediktálta a címet, majd pillantását az enyémbe mé- lyesztve, tagoltan, ahogy én gyermekemnek szoktam a házi feladatot elmondani, közölte: „Három kiló lesz ,itt lent az utcán várja a teher - taxi, de semmi alkú, a végén csak tegye a kezébe a pénzt”. A tehertaxiban, miköben Józsikám férfias vonásait szemléltem, azon meditáltam, mi lenne, ha az ártatlant adva a végén kérném, mutassa meg, mennyit mutat az óra (bár az órát le sem csapta, tehát az semmit sem mutathatott). Aztán elhessentettem a pajzán gondolatot, mert előre megsajnáltam drága Brünhil- dámat, amelynek fizikai és esztétikai állapotában a várható vita nyomán, lerakodás közben, előre szinte felmérhetetlen változások állottak volna be. Néztem Józsikám markáns vonásait, a karján játszó izmokon a finom tetoválásokat, s megsajnáltam őt, kit az élet farkastörvényei rontottak meg. S e farkastörvények öntudatlan végrehajtói közé tartozom én is, aki csak úgy csúsztatom ezeknek az ártatlan embereknek a pénzt. Mert ha én nem dugnék, akkor ők sem követelnének legközelebb, és mindig töb- bet-többet. Miközben lepakoltunk, már szerettem volna megölelni, olyan bűntudatom volt. Azóta sem tudok nyugodtan aludni (még Brünhildán sem). Ha nem adok Belbudainak, ma nincs Brünhildám, de nyugodt lenne az álmom. Hja kérem, vagy lelkiismeret vagy heverő. Aranykor Borsos Miklós szobra Költészet napja, 1979 ZELK ZOLTÁN: Jó reggelt! Jó reggelt néktek, ti csapat veréb! hát még tinéktek, ti fekete-s-kék sipkájú cinegék! S látom, gyöpön fut, majd lassúdva lép, s megáll, s gyanakvón forgatja fejét, kutatja hajnali éledelét a feketerigó. Tündéri nép! csőrük sípjától csillámos a lég: tágasságos hang csarnokuk, de még műhelyük is: van munkájuk elég! Csak az a homályteli szakadék két évszak közt! A menekvő vidék! Zug rá dara-s-ónos eső sörét! Csak a kizsákmányoló téli ég — az éhkop, a munkanélküliség! IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: Jó estét! A virágok tűzpiros metaforák, o hold ezüst telefonja kicseng; felhív a tél, viseltes, fehér ingben vacog. Vacog, akár az álmok .... Mikor a tél idecsönget, a benti drótok tovább feszülnek, gondolatmadarak szállnak, szétrebbennek, délre húznak a fecskék ___ É letünk úgy tovaszalad, annyink se marad, hogy visszaköszönnénk annak, aki hírmondóba itt marad utánunk: — Jó estét! TÖTTÖS GÁBOR: Legenda helyett orrunk előtt fülünk előtt szavak konganak hajunk szemünkben vállunk vállalások súlya alatt iniciálás intelmekkel hiába békítenek gyűjtögetésre foszlány slágerekkel fülünkben piros dalokat dúdolunk mint a had nem vagyunk ápoltak nem leszünk eltakartak FÖLDES1 JÁNOS: Sorsvallató Nem bántam meg fénytelen sorsomat, nem adom föl ma sem paraszti voltomat. A föld öleli lábam, a nagy ég meg a vállam, sorsomat vallató köd és gond veri a szívem: maradtam közietek híven, mert bármerre ballagok, itt rám ragyognak a néma csillagok. KUTI HORVÁTH GYÖRGY: Bennem él majd Anyámnak Tengerszínű a szeme sohasem láttam még szebbet Anyámnak gyöngykagyló a szíve magába zárja a könnyet Anyámnak fényesebb a fénye mint bármely égitest ha gyúl Anyámnak gigantikus lénye bennem él majd halhatatlanul....
