Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-08 / 82. szám
1979. április 8. /•'TOLNA "iMÉPÜJSAG 11 Kubikos-emlékmű Csongrád város részére készít kubikos-emlékművet Tóth Béla szobrászművész. Jelenleg a több mint három méteres emlékmű gipszminta tervén dolgozik, ennek alapján készül majd a bronzöntvény. NDK-művészek sikerei | Tájak — Korok — Múzeumok Ismerd meg hazádat Kimagasló sikert arattak külföldi vendégjátékaikon az elmúlt évben az NDK zenés színházainak társulatai. A moszkvai közönséget is meghódította Georg Katzer „Fekete madarak” című balettje, amely az 1525-ös német parasztháború történetét dolgozza fel. Nagy kitüntetés érte a táncjáték koreográfusát, Tom Schillinget: ő az első NDK-beli balettmester, akit meghívtak Moszkvába, hogy betanítsa és színpadra állítsa a művet. A Komische Oper Finnországban és Olaszországban szerepelt ősbemutatókkal és népszerű operarészletekkel. A skandináv államokban turnézó szólisták Brecht-program- jai hű képet adtak a modern realista zenés színházról. Nyugat-Németországban és Svájcban a Berlini Állami Operaház vendégjátékát tapsolta meg a közönség, elsősorban “Dessau „Einstein” című operáját. Nem csupán a híres német műveket, hanem az új koncepcióval jelentkező rendezőket is megismerhette a világ. Ruth Berghaus az „Einstein” és a „Titus” című opera rendezője és Erhard Fischer, Sosztakovics „Az orr” című művének színpadra ál- lítója, igen nagy elismerést aratott az NSZK-ban és Svájcban. Joachim Herz tavaly elnyerte a Prix d’Italia díjat a Brécht—Weill: „Ma- hagonny városának tündöklése és bukása” című opera té- vérendézésével. Herz nemrégiben cardiffi színpadon vitte új sikerre Puccini Pillangó- kisasszony-át, érdekes elgondolásban, Harry Kupfer pedig a bayreuthi ünnepi játékok nyitó előadását: Wagner: „Bolygó hollandi” című művét rendezte. Ha nem volna már foglalt a „Magyarország felfedezése” elnevezés egy sikeres könyv- sorozat számára, bízvást nevezhetnénk így is azt, ami mostanában mindnyájunk szeme láttára bontakozik ki. Aligha volt ugyanis példa rá mindeddig, hogy ezrek, majd tízezrek és nyomukban immár százezrek kelnek útra, hogy jobban megismerjék az> ország nevezetességeit. Közelebbről : a természetvédelmi tájakat, a műemlékeket és a múzeumokat. A Tájak — Korok— Múzeumok mozgalomról van szó. Hogy hányán vesznek részt benne akkor, amikor ezek a sorok nyomdafestéket látnak — nem lehet pontosan tudni. Legutóbb az elmúlt év őszén készült statisztika, akkor 150 ezer körül mozgott a számuk, most 200 ezer lehet. Vannak, akik egyénileg vágnak neki az önmaguk választotta feladatnák, mások brigádban vagy csoportosan indulnak túrákra, hogy minél több „tájat, kort és múzeumot” lássanak. Másfél éves mindössze a mozgalom, 1977 októberében hirdették meg a versenyt, amelyben mindenki részt vehet és szerezhet arany-, ezüst-, de legalább bronzjelvényt. Valljuk be: ez egymagában kevés embert ösztönzött volna arra, hogy nekiinduljon az ország különböző vidékeinek. Sokkal inkább az, hogy a mozgalom megadja a semmivel sem pótolható élményt és örömet: mindenki önmaga fedezheti fel a látni és megjegyezni érdemes dolgokat szerte az országban. A szó szoros értelmében játszva — hiszen a különböző fokozatú jelvényekre jogosultság megszerzése elsősorban kedvderítő felnőttjáték — lehet olyan ismereteket szerezni, amelyekhez másképpen csak közvetve, könyvekből, képekből. hírből lehetne hozzájutni. Márpedig ha áll .a mondás. amely szerint „messziről jött ember azt mond. amit akar”, sokszorta úgy tartják hazánk minden táján, hogv az a biztos, amit a saját szemével lát az ember. Hozzá kell tenni, hogy Magyarországon még egy nemzedékkel korábban is nagyon nehezen mozdultak az emberek. Apáink, nagyapáink fiatal korában egész életre szóló eseménye volt a falusi fiatalnak katonáskodása, hadifogsága, hiszen csak akkor látott távolabbi tájakat. Asszonyok között meg éppen ritkaságnak számított az, aki valaha járt faluja határán túl. S ez nemcsak a hegyek közé szorított vagy az alföldi síkságon társtalanul álló falvakban volt így, olykor még kisvárosban is ... Igaz viszont az is, hogy amióta megnyíltak az országhatárok, könnyebb utazni, világot látni — sokan indultak messze földekre élményt szerezni. S az sem ment — talán nem is kell még múltidőbe tenni, hiszen máig tart — ritkaságszámba, hogy olyan látnivalókra csodálkoznak rá hazánkfiai külföldön, amelyeknek párját vagy annál is szebbet, értékesebbet itthon lehet találni, de kevesen tudnak róla. Valahol a kettő között, a falu határán belül maradás és a csak külföldre tekintés között van a józan, arany kö- zépúton ez az új mozgalom. Dehogyis beszél le bárkit arról, hogy nézze meg más országok érdekességeit, hogy élményeket szerezzen külföldön! Arról sem akar senkit meggyőzni, hogy az ő falujában, városában nincs mit néznie, sőt’ Mi tagadás, ebben is, mint sok mindenben, a főváros lakói jutottak előnyhöz. Mindenki tudja, hogy Budapesten már csak a város nagysága miatt is több a látnivaló, mint az ország bármely más lakott helyén. Ám az is tény, hogy a budapestiek gyakran csukott szemmel mennek el olyasmik mellett, amikért az ország távoli vidékeiről, de még külföldről is sokan tartják érdemesnek idejönni. Az előny a TKM-mozgalomban abban mutatkozik, hogy az aranyjelvényesek felénél is több budapesti lakos. Mégsem lehet az állítani, hogy a mozgalom elsősorban vagy főként, de még azt sem, hogy túlnyomóan a fővárosiaké. Hát kié is tulajdonképpen? Ritka eset, hogy a részvevők összetételéből nem lehet erre pontos választ adni. Vagy inkább: az egyetlen válasz az, hogy — mindenkié. Egy reprezentatív — tehát csak megközelítő eredményre számító — felmérés szerint az aranyjelvényesek között minden negyedik általános iskola felső tagozatának tanulója volt és minden ötödik — nyugdíjas. Korosztályok tekintetében tehát elég szélsőséges a megoszlás. Ám ugyanakkor arról is számot ad ez a felmérés, hogy 36 százalék értelmiségi és alkalmazott, 12 százalék munkás. Ez utóbbiak között szép számmal vannak szocialista brigádtagok. Egyelőre kevés a TKM-mozgalomban a mező- gazdasággal foglalkozó falusi lakos, de az elsők már közülük is elindultak országot látni. Tulajdonképpen ebben áll a mozgalom legnagyobb jelentősége: olyan emberek lépnek be a múzeumok kapuin, akik korábban nem érdeklődtek a képző- és iparművészet, a régészet, a történelem és a többi, tárlókban, kiállítási termekben rendszerezett látnivalók iránt. Megismerkednek egy sor olyan dologgal, amiről eddig csak alapfogalmaik voltak, lassanként tánulják meg szeretni a szépet, tisztelni a múlt legjobb hagyományait és tanulni azokból. Természetes, hogy mindez nem mehet egyik napról a másikra. Senki nem állítja, hogy a Tájak — Korok — Múzeumok mozgalom résztvevői két-három múzeum anyagának megtekintése, néhány természetvédelmi terület felkeresése után már avatott tudói lesznek a szaktudományoknak. Nem is kívánja ezt a mozgalom. Csupán az ismereteket akarja bővíteni, az érdeklődést felkelteni, hazánk összegyűjtött értékeit bemutatni. Már az országhatárokon is túljutott a TKM-mozgalom híre, külföldiek is bekapcsolódtak, hogy szórakozva, versenyezve ismerjenek meg minél többet Magyarország kulturális értékeiből. Jelennek meg könyvek, újabb térképek, útmutatók — szélesedik, terebélyesedik a mozgalom, mind több hívet nyer önmagának. S ami nem is olyan mellékes: mindez bürokrácia nélkül jött létre. Alig néhányan végzik az egyre nagyobb adminisztrációt. Társadalmi aktivisták segítenek, felismerve a TKM-mozgalomnak hírénél nagyobb jelentőségét. Tavasszal új erőre kaphat — szinte biztos, hogy kap — a TKM. Jó időben, kirándulással egybekötve indulnak hívei múzeumok, érdekes tájak meglátogatására, élménygyűjtésre. Felfedezni az or- szá'g meglévő, összegyűjtött értékeit — s önmagukban a tudásgyarapításra, ismeret- bővítésre vágyó embert. VÄRKONYI ENDRE hogy az út Dombóvár után Szentlő- rincnek egyre keskenyebb mellék- utakba fordul, a barátságosan pogány dombok között azt az évszámot keresem emlékezetemben, amikor Samu Géza ácsolt szobrai a budapesti Ernst Múzeum nagytermét uralták a Fiatalok Stúdiójának egyik éves kiállításán. A tavaszi pocsolyákat kerülgetve, még Bükkösd előtt előkerül az emlékkép: épp öt éve annak. Amikor plasztikáját, nerrt zsengeként, de teljes fegyverzetben megismerhette a közönség: három hatalmas bálványa nem csak azt a termet, a kiállítást is meghatározta. Reveláció- ként. Samu Géza bükkösdi „műtermében", ebben a tágas félszerben és tájékán nem ér meglepetés. Azok a használatban hibátlan formájúra kopott tárgyak vesznek körül, melyeket a művek alapján vártam-sejtettem. Ezek a tárgyak, szobrászaténak ezek az elemei önmagukban épp oly szerények és magabiztosak, mint amikor Samu Géza határozott kézzel kiemeli, helyükre illeszti őket. Műveiben. Ügy öt éve nem lehet figyelmen kívül hagyni azt az áramlatot, mely a képzőművészetben bartóki elveket állít: a kortárs vizualitást anyanyelvi szinten beszélve határozottan fölveti a kultúI Szoborköszöntő ra egy időre figyelmen kívül hagyott rétegeinek integrálását a „nagyművészetbe”. Egy világlátásról van szó: olyan világlátásról, mely értelmes, szerves egységbe próbálja összefogni a széthullót, múltat és mát, élőt a holttal, a tárggyal, értelmet és intuíciót, hagyományt és azt, amit ma értéknek vélünk. A félszer félhomálya nem csábít a minuciózus kidolgozásra, a nagy formáknak kedvez. Ugyanezt sugallják a kézhez kopott hagyományos ácsszerszámok, meg a Black & Decker stilfűrész is, amely nem kevésbé kézhezálló., ugyanannak az alárendelt, nem pedig célnak megtett racionalitásnak a jegyében. Félkészen fekszik két szobor Samu Géza műhelyében, az amelyik a nyáron majd az egyik pesti lakótelepre kerül, és ez, amelyik azóta az új dombóvári művelődési otthon előtt lelt magának helyet. A háromméteres lányalak a műtermek félig öltözött intimitásában még a földön hever: miatta jöttem, őt nézem. Fent a padláson embernagyságú keményfa elődje, e szobor kiállítási változata: pontosan értem tehát a bontakozó formákat és érzékelem a változásokat, ahogy a kiállítóteremből az utcára lépve szükségképpen átalakul. Fiatal szárnyas leány, derékig omló hajjal, kezében tálon egy tojás, lába alatt vagy helyett kerekek. Részletek nincsenek, elementáris nagy formák vannak csak, melyek szinte logikusan következnek tárgyaink múltjából — múltunkból. A szárnyban dagasz- tóteknőre ismerhetünk, a leány teste hullámzik, mint a gótikus szép madonnák S- alakja, haja mint egy mángorló, tartása a szamáron vándorló vásári Krisztusé, kezében az élet, az értelmes élet ikonográfiái stúdiumok nélkül is érthető jele. Együtt pedig: szobor. Nem együvé hordott tárgyhalmaz, szobor, nemes arányokkal, meghökkentő kifejezőerővel, határozott szándékkal. Az emlékezés és a tervszerűség életet meghatározó, minden élőben jelenlévő, de épp csak az értelem által meglátható egysége. Határozott felszólítás: ilyenek vagyunk, mégis változhatunk; változhatunk — saját korlátáinkat ismerve, a számunkra adottat kiteljésítve. A lányalak ottjártamkor teljesen nem bomlott ki még a fatörzsből. Nem láttam a szívós ácsmunkát, ahogyan az idővel való szembenézésre képessé teszi Samu Géza. Már indulnom kellett vissza Dombóvárra; ott a cementnégyszögre, a művelődési központ elé gondolatban már fölállítottam a szobrot. Hogy azután tovább, a hazafelé vezető úton azon gondolkodjam: a jelen tanulságát magába sűrítő monumentális szoborhoz nem csak alkotó szükségeltetik, mecénás is. Pártfogó, megrendelő, aki megszervezi, hogy amikor alakuló életformánk új értékrendjét keressük, álljon előttünk modell. A Tolnában született szobrász most — terhet levéve a mecénás vállairól — e találkozás elébe sietett. BÁN ANDRÁS Samu Géza dombóvári szobra W Nyerges Éva: Ribera Kortársai s az utókor a legjelentősebb festők közé sorolták Jósé de Riberát, a nagy spanyol festőt. Magyarul mégis keveset olvashattunk munkásságáról. Ennek oka lehetett az is, hogy a kutatás számtalan részletkérdésben, életrajzi adatok dolgában s művek azonosításában nem jutott megnyugtatóan végleges álláspontra. Éppen ezért kellene hát jelentősnek ítélnünk Nyerges Éva vállalkozását, mert elsőül vágott e nehéz feladatnak. Lelkesedésünk mégsem felhőtlen, mert a nagyon szép és meggyőző képanyaghoz „mellékelt” útmutató tanulmány bizony gyengére sikerült. Hazai források hiányában a szerző gondos jegyzeteket készített a legismertebb Ri- bera-monográfiákból. A fontosnak vélt, de így is szűkös életrajzi vonatkozásokat pár idézettel egészítette ki. Céduláit akkurátusán sorba illesztette s a felgyújtott ismereteket szépen lemásolta. Az egyes bekezdések mozaiksze- rűen következnek, de kötőanyag nélkül. A témával — úgy érezzük, — maga a szerző sem tudott teljesen azonosulni. Mintha leckét készített volna. Erre utalnak a többes harmadik személyben előadott megállapítások. Lényeges kérdések kapcsán feltételezéseket ismételget. Például Ribera itáliai útjával kapcsolatban ilyen formában: „S bizonyosan eljutott Rómába is, — olvassuk.” Ha nem így lenne, akkor miként kaphatta volna ott, a Szent Lukács Akadémián a „Lo- Spagnolet- to” becenevet? A téma további taglalásában sajátos módot választott Nyerges Éva. Egymástól elkülönítve mutatja be a „festő”, majd a „rézmetsző és rajzoló” Riberát. A realistának ismert művész munkáit három korszakra bontva tárgyalja, a határok azonban eléggé elmosódnak. Ugyanis Ribera témaválasztása nem sok változatosságot mutat. Dolgozott, mint barokk kortársai. A korszakolás alapja így inkább mesterségbeli: a festésmód mutat eltérést, változást egy kezdeti, súlyosabb anyagkezeléstől az áttetszőbb, lazurosabb irány felé. E bizonytalan szerkezetre épülnek rá a szerző képleírásai, hűvösen, tárgyszerűen, már- már lélek nélkül. Csak hát a leltári kartonok letapogató műleírásaiból írásművet szerkeszteni bajos dolog. Mindenesetre, az olvasót elragadni és egyben tájékoztatni ily módon lehetetlen vállalkozás. Elég önkényes a „metsző” Ribera elkülönítése is a festőtől. A bemutatás önmagával áll perben, hiszen az ismert lapok többsége inkább a fiatalabb. előkészülő alkotó munkája. A Corvina Kiadó Művészet Kiskönyvtára kis jubileumi 125. kötete nem sorolható a legsikerültebb munkák közé. Írója mindent el akart mondani tizenhat oldalon, s ez eleve nem sikerülhetett. A súlypontozás, kiemelés, válogatás minden valamennyire is jó írásmű sajátja. Ha valamilyen okból elmarad, a tárgy és az olvasó látja kárát. Nyerges Éva kötetéből bizony meglehetősen zavaros Ribera-kép bontakozik ki, amely nem segíti a művészeti ismeretterjesztést. Már pedig ez a sorozat legfontosabb funkcióját érinti. SALAMON NÁNDOR
