Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-15 / 88. szám

e Inepüjsäg

1979. április 15.

Múltunkból

— Czakó Gábor vagy Czakó Csaba. ..? A szülőfaluban, Decsen Csabának ismerik, de Csabának hívják barátai, régi ismerősei is ...

— Czakó Gábor Csaba a

hivatalos nevem. „Civilként” a Csabát használom, így szoktam bemutatkozni is. Kényelmes és praktikus ez a kettősség, lényegében a „Czakó Gábor” számomra írói név. Életem során — köteteim megjelenése után is — sokféle helyen dolgoztam, olyanok között, akik számára amúgy sem jelent semmit az íróság. Azt az embert, akivel együtt dolgoztak, Czakó G. Csabának hívták és eszükbe sem jutott, hogy könyveket ír. így aztán olyan kényszerük sem volt, hogy velem irodalomról kell beszélgetni, és hogy valahogyan különleges lénynek tekintsenek a könyveim miatt... Számomra is ez a szituáció volt a kényelmes, amúgy sem szeretek irodalomról beszélgetni. A kedvenc beszédtémáim

ugyanazok, amik akárki másnak, aki nem író.

— Ügy tudom, a Csaba név része egy családi mítosznak.

— Apámat 1942 nyarán vitték el a háborúba, én pedig szeptember 14-én születtem meg. Apám kívánsága volt, hogy Csabának kereszteljenek. így bár csak második névként jegyezték be hivatalosan, apám kedvéért, aki a háborúból nem tért haza, Csabának kezdtek szólítani.

— Itt beszélgetünk De- csen? abban a házban, ahol édesanyja és bátyja él a családjával. A szomszéd utcában született ...

— Ezzel a házzal kertszomszédok voltunk. Itt a nagys'züleim éltek, a szomszédokban pedig nagybátyáim, nagynénéim. Ezen a környéken mindenki rokon volt, nyugodtan játszhattunk akármelyik udvarban.

— Ez a falurésznyi otthonosság sokat jelenthetett.

— De nem volt valami különleges dolog: falun megszokott, jiogy a családtagok egymás közelében telepednek le. Akkoriban, amikor ezek a házak épültek, itt volt a falu széle. Itt lehetett építkezni, és a rokonok egymás tnelletti telkeket vettek meg.

— Deccsel most is élő a kapcsolata.

— Talán a leghosszabb idő két hónap volt, amit úgy töltöttem el, hogy közben nem jártam itt. Mióta autóm van, kéthetente hazajárok, a gyerekeim a szünidők jó részét is itt töltik. Életemben kétszer voltam hosszabb ideig külföldön, nem igazán hosz- szú ideig, de mindenesetre a honvágyat átéltem. Nem Magyarország hiányzott, hanem valami a gyerekkoromból. Egy fa, egy utcarészlet, a vízpart, ahol egyszer játszottunk. És mindez Decshez kötődik. Decs iránt éreztem honvágyat... Az ember életének meghatározó korszaka a gyerekkor, a gyerekkorban alakul ki minden és el is dől. Tudom, vannak, akiknek keserves volt, sokat gyötrődtek, vagy például koncentrációs táborban voltak, ök nem így gondolnak vissza rá. Általában mégis igaz a gyerekkor jelentősége. Az ember kötődése valahová. Mindenkinek kell, hogy legyen az életében egy hely, egy környék, egy utca, egy ház... Van Pécsett és Pesten is környék, amit szeretek. De ide kötődöm.

— Biztos benne, hogy a mai ember életérzésének is alkotórésze ez a valahová kötődés? Sokan tartják magukat ta- lajtalannak, sokszor beszélünk róla, hogy gyerekeink életének színterei, a lakótelepek nem is alkalmasak rá, hogy megszeressék őket, hogy jelentsenek számukra valamit.

— Lehet, hogy szubjektív bajaink egyik forrása éppen ez. A kötődni képtelenség. De nem hiszem, hogy általános lenne, hogy általános lesz.

— És az írónak mit jelent Decs...? ■Akik tudnak a községgel való erős kapcsolatáról, arra gyanakodnak, hogy Decs a Czakó-művekben sokszor szerepel modellként.

— Akik nem tudnak, azok valamelyik másik faluról állítják, hogy ott játszódik ez vagy az a regényem. Eszem ágában sincs tagadni, hogy azok a dolgok, amiket szülőfalumról tudok, befolyásolnak, amikor például egy faluban játszódik a regény. Az írás az író személyiségének, gondolkodásának eredménye, bennem pedig sok minden raktározódik Decsről. Decsről is. És más helyekről, ahol megfordultam, vagy amelyekről csak hallottam. Amit leírok, annak lehet, hogy köze van ehhez vagy ahhoz a konkrét helyhez, de lehet, hogy nincs: mindegy. A hitelességnek — irodalmi műben — semmi köze a valóság apró tárgyszerű részleteihez. Mit kezdene akkor a művész a képzeletével? Egy regényem van — egy ifjúsági regény — amiben valóban Decs a helyszín, a Csata minden áldott nap. Ebben a saját és a gyermekeim élményeit írtam meg, de például a szereplőket a „csatában” sem egy-egy emberről mintáztam. Nem is lehet... Amikor legutóbb megjelent regényemet, a Várkonyi krónikát írtam, volt egy magamban felvázolt, határozott elképzelés arról, hogy melyik szereplőm milyen és mi történik vele a regény folyamán. Aztán elkezdtem írni, a figurák pedig élni kezdték a maguk életét: egészen mást írtam, mint amit előre elhatároztam, egyszerűen magától íródott a szöveg. Kitalált alakjaim életre kelése nagyon nagy élvezetet jelentett.

— Ügy tudom, a Megváltó a legkedvesebb könyve.

— A Megváltó volt a legkedvesebb, egészen a Várkonyi krónikáig. Továbbra is szeretem a Megváltót, de a Várkony krónika teljesebb, már csak azért is, mert benne van minden, amit megírásakor a világról tudtam és elmondani lehetett.

— Sokan máig is a legelsőnek megjelent Szobát tartják a legegyenletesebb, legjobban megírt művének.

— Igen, a Szobáról egyetlen kritikus kivételével mindenki jót mondott, írt... A többi művemnek roppant

szélsőséges volt a fogadtatása. Különösen a Megváltónak, amit mielőtt kiadták volna, négyszer kaptam visz- sza.

— Szóba került több műve, beszéltünk az alkotás folyamatáról is. De arról még nem, hogy hogyan lett író ... Úgy tudom, eredetileg szobrásznak készült.

— Valamikor tízéves korom tájt kezdődött, amikor minden gyerek gyurmázik egy ideig. Csak amíg a többiek egy idő után megunták és máshoz kezdtek, én nem untam meg, szenvedélyesen mintáztam tovább. Szakkör, és a gyerekekkel külön is foglalkozó valaki híján, önmagam próbáltam elsajátítani mindent, amit a szobrászathoz tudni kell. „Feltaláltam” tízegynéhány évesen a gipszöntést... Már gimnazista voltam Szekszárdon, a Garayban, amikor Decsre került M. Szabó István. Őhozzá el-eljárogattam. Azt hiszem, elég tehetséges dolgaim voltak. Ahhoz viszont keveset tudtam, hogy sikerrel megbirkózzak a felvételivel. Kétszer jelentkeztem, az első vizsgán mind a kétszer túljutottam. A második vizsgán rajzolni kellett, és itt kiderült, kik azok, akik évek óta rendszeres képzésben részesülnek. Én például aktot a felvételin rajzoltam először, fogalmam sem volt róla, hogy mi a technikája ennek a munkának.

— Nem vette el az önbizalmát a kudarc? Ráadásul közben egyetemre is jelentkezett, és oda sem vették fel.

— Bántott, de az önbizalmamat nem érintette. Érettségi után felköltöztem Pestre, hogy készülhessek a következő felvételire. Szorgalmasan jártam is, egyszerre két képzőművészkörbe. Közben segédmunkásként dolgoztam. Láttam, mások mire képesek, és ebben a viszonyításban nem volt okom rá, hogy elveszítsem a hitemet saját tehetségemben. Az egyetemre először művészet- történész szakra jelentkeztem, és bár elértem a megfelelő pontszámot, hely hiányában nem vettek fel. Ezzel akkoriban is számolni kellett. Másodszor jogra jelentkeztem, ott ugyanez történt. Anyám fellebbezésére érkezett az értesítés, hogy mégis felvettek, igaz, nem Pestre, hanem Pécsre. így lettem jogász.

— És így nem lett szobrász ...

— Egyre inkább izgatott a művészetfilozófia, a művészi alkotómunka hatása. Egy időben verseket írtam — ezek éppen a Tolna megyei Népújságban jelentek meg — aztán egymás után két drámát. A Simon címűt hétszer is színre akarták vinni pécsi amatőrtársulatok, de egyszer sem sikerült. A Disznójátékot néhány éve bemutatta a Dunaújvárosi Játékszín, kötetben is megjelent. Voltak, akik biztattak a drámaírásra, köztük Nyárady Éva, aki akkor az orvosegyetemisták színjátszó csoportját vezette, most pedig itt, Szekszárdon főorvos... Filozófus eszme- futtatásaimat írtam meg első prózáimban, amik az Emberkert című kötetben jelentek meg később.

— Nem érez nosztalgiát a szobrászat iránt?

— De. Sok szobrász barátom van, roppantul érdekel a szobrászat, de csinálni nem vágyom.

— És a többi művészeti ággal milyen a kapcsolata? Mostanában divat a művészeti életben „csapatokról” beszélni-. Egymás hullámhosszán gondolkodó, egymást tökéletesen értő írók, rendezők, színészek csapatairól. Az előbb említette a Disznójátékot. lglódi István rendezte és az akkori 25. Színház művészei játszották. Az Iskolavár című tv-játékot lglódi István rendezte, és ugyanazok a színészek játszottak benne...

— Mégsem alkotunk mi is csapatot. Kapcsolatunk Igló- di Istvánékkal nem olyan szoros, semmilyen vonatkozásban sem, hogy ezt érez- ném és állíthatnám. Az Iskolavár tv-változata sem úgy sikerült, hogy ilyesmit bizonygatna. Különben a „csapatszisztéma” csak akkor állja meg a helyét, ha film- készítésről vagy színházról beszélünk. írni nem lehet másképpen, csak egyedül. És én azt mondom, hogy a szerzőt a rendező tekintse holtnak, ehhez képest közelítsen hozzá: Szabadon és tisztelettel.

— Az Iskolavár tv- változatáról szó esett azon az író—olvasó találkozón, amit egykori iskolájában, a Garay Gimnáziumban tartottak. Az író—olvasó találkozó rosszáé sikerült... A gyerekek álmatag passzivitása mellett az író próbálkozásai, hogy változtasson a helyzeten...

— Valahol pedagógus is vagyok, és nagyon sok olyan író—olvasó találkozón vettem már részt, ami hasonlóan kezdődött, mint ez, és nagyon hasznos, érdekes találkozás lett belőle, a végén. Azért próbálkoztam olyan csökönyösen szóra bírni a garaysokat, felrázni őket a passzivitásból.

— A „konzum idiotizmusból" ahogy fogalmazta, kedvesen, de erős éllel. Még erre sem reagáltak! Nem vont le olyan következtetést, hogy bezzeg akkoriban, amikor én jártam ugyanide... Hogy akkor másmilyenek voltak a közép- iskolások?

— Nem. Akkor is ilyenek voltak. Biztosan én is elhibáztam valamit, hogy nem derült ki, végül is milyenek. Nem hiszem, hogy olyanok, amilyennek látszottak.

— Az íróktól úgy szokás elköszönni, hogy kellő tisztelettel érdeklődünk terveikről... Min dolgozik? És amin most dolgozik, azt is úgy élvezi, mint a Megváltót, vagy a Várkonyi krónikát?

— írok valamit, amit egyszer már elkezdtem és eldobtam. És írok egy drámát is. És persze sok egyebet, mint az Uj Tükör munkatársa.

— A Várkonyi krónika „programja” társadalmi körkép volt. Mit akarhat az író ezek után...?

— Mit akarhat... Ugyanazt, a Lényeg leírását. Remélem a Lényegét.

VIRÁG F. ÉVA

Vannak esetek, amikor jó, ha egy célúi tűzött feladat teljesítése elmarad. Ilyen eset történt mintegy 80 esztendővel ezelőtt a vármegyei levéltárban is.

Történt, hogy a múlt század második felében ugrásszerűen megnőtt az ügyintézésben felhasznált papír. Az alispáni hivatal évről évre egyre több papírt, nyomtatványt vásárolt. Az ügyek elintézését követően az irat, annak rendje és módja szerint, bekerült a levéltárba. A levéltár azonban már a múlt század végén is raktárhiánnyal küszködött,

ezért a főlevéltárnok, Székely Ferenc tervezetet dolgozott ki arról, mely iratokat lehetne véleménye szerint kiselejtezni. A tervezetet előterjesztette a törvény- hatósági bizottság 1895. október 15-i közgyűlésén. Határozat is született, amely kimondatta, hogy az alispán „...a levéltár kiselejtezésével és rendezésével járó felette fontos és felelősségteljes munkálat minél czélszerűbb és megfelelő megoldása érdekében azon előterjesztést teszi, hogy azon ügyekre vonatkozó iratoknak, illetve ügydaraboknak meghatározására, melyek a levéltárból kiselejtezendők lesznek, egy bizottság küldessék ki.”

A közgyűlés igen tekintélyes bizottságot állított ösz- sze. Wosinsky Mór, dr. SzL geth Gábor, Kramolin Emil, Tóth Ödön és dr. Leopold Kornél bízatott meg az alispán elnöklete mellett, hogy állapítsa meg, mely iratok lennének selejtezhetők a levéltár gyorsan gyarapodó állományából. A bizottság tehát igen jó összetételű volt: neves történészre, híres közgazdászra, az ügyintézés szabályait jól ismerő emberekre bízták a feladat megoldását.

Arról, hogy a bizottság érdemi munkát végett volna, nincsenek ismereteink. De nem nagy a valószínűsége annak, hogy valamit is tett volna. A bizottság tagjainak többsége — esetenként rendkívül értékes — saját feladatát végezte. így aztán a főlevéltárnokra maradt az egész selejtezési ügy.

Székely Ferenc 1896 áprilisában beterjesztette az alispán elé a saját tervezetét. Megsemmisítendőnek vélte a „körözvényeket” (curenta- lia) melyekben katonaszökevényeket, büntető ítélettel sújtott és ismeretlen helyen tartózkodó egyéneket keresett és kerestetett a hatóság. Megsemmisítendőnek tartotta a csődperek iratait is, amelyek „jelenleg már semmiféle igények érvényesítésére nem használhatók.” Ilyen sorsot szánt a betáblá- zási iratoknak is, „melyek már elévülésüknél fogva is jelentőségüket teljesen elvesztették.”

A főlevéltárnok véleménye szerint megsemmisíthető lenne továbbá

1. a központi közigazgatási és járási szolgabírói iratok közül általában azok, amelyek csak pillanatnyi ügyintézésre vonatkoztak, s nem érintettek fontosabb közvagy magánjogi érdeket;

2. az állat- és közegészség- ügyi iratok;

3. a fegyvertartási igazolványok iratai;

4. az útlevélügyek;

5. a cseléd- és iparügyek;

6. a kórházi ápoltak befejezett ügyeire vonatkozó iratok;

7. a kihágási ügyek;

8. az elnöki iratok közül a szabadságolások, fizetési előlegek, s egyéb — jelentéktelennek ítélt — iratok.

A XVIII. század teljes időszakának és a XIX. század első felének számadási iratai, a sajtóügyek, sajtótermékek és a községi árva- tári főkönyvek és számadások iratai ugyancsak megsemmisítendők lettek a tervezet szerint, hogy ezáltal az új iratoknak megfelelő elhelyezést biztosíthatssanak.

Az alispáni hivatal az ügyben nem intézkedett. Ezért

a főlevéltárnok 1897 márciusában lényegében megismételte a fenti javaslatát. Ezúttal külön is hangsúlyoz- . ta, hogy ki kellene selejtezni a földmérési műszereket, amelyek indokolatlanul vannak a levéltárban elhelyezve. Számukat több százra becsülték.

Ez a javaslat már bekerült a törvényhatósági bizottság 1897. márciusi ülésére. A könyvek, a folyóiratok, a földmérési műszerek sorsáról akként történt intézkedés, hogy azok kerüljenek a megyei múzeumban elhelyezésre. A közgyűlés egyetértett a javasolt iratok kiselejtezésével is. Erre azonban nem került sor, illetve csak a javaslatba hozott iratok egy szű- kebb csoportjára terjedt ki a selejtezés — szerencsére.

A főlevéltárnoknak ugyanis sok feladatot adott a megye, olyat, amely nem tartozott — mai gyakorlatot alapul véve — a levéltár feladatkörébe. Kénytelen volt a selejtezést abbahagyni — s így az iratok megmenekültek. Az egykor megsemmisítésre szánt iratok egy része ma értékes forrása megyénk történelmének.

Hibát követett-e el a főlevéltárnok, amikor ezen értékes iratok kiselejtezését kezdeményezte?

Nem követett el mulasztást. Az egykori történetszemlélet ugyanis ezeket az iratokat nem tartotta igazán értékes forrásoknak. Akkoriban elsősorban az eseményeket kísérték figyelemmel. A „hétköznapi dolgok”, a társadalom mozgástörvényeinek érvényesülése, hatása, a gazdasági folyamatok vizsgálata akkor figyelmen kívül maradt.

A levéltár mji is őrzi az akkor kiselejtezésre szánt iratok többségét. Sok kutató talál bennük értékes helytörténeti adatot. Gyakran csupán az egykor megsemmisítésre szánt iratok adnak hírt az utókornak a megye, járás, község fejlődéséről. Ezekből a forrásokból merítjük gyakran ma magunk is azokat az ismereteket, amelyeket ebben a rovatban dolgozunk fel.

*

A legelőgazdálkodás a falvakban mindig az érdeklődés középpontjában volt. Minden gazdálkodónak anyagi érdeke fűződött ahhoz, hogy miként szabályozták a legelők használatát. Tamásiban 1898. január 8-án szabályozták a legeltetéssel kapcsolatos eljárásokat és a fizetendő díjakat.

Kimondották, hogy a bir- tokbssági tanács hatáskörébe tartozik annak megállapítása, hogy a legelőre mennyi állat hajtható ki: Hat pásztor alkalmazható, akiknek díja minden kihajtott állat után 13 Vz liter gabona. Ezt a díjat az állattulajdonosok közvetlenül fizetik a pásztoroknak. A legeltetési jogosultság át nem ruházható.

Minden legelőbirtokos 2 lovat, vagy szarvasmarhát és két sertést legeltethetett a közös legelőn. Egy lóért'vagy szarvasmarháért és két sertésért külön díjat nem fizet a legelőtulajdonos, de minden további lóért, vagy szarvas- marháért 2 forint és minden további sertésért 50 krajcár fizetendő. A szabályzat szerint 2 db egy éven aluli malac egy sertésnek számított.

A legelő-joggal nem rendelkezők a közös legelőre hajtott sertések után 1 forint legelő-díjat tartoznak fizetni. Büntetendő cselekmény volt az éjszakai legeltetés.

Arról is rendelkeztek, hogy a tavaszi első legelőre hajtás előtt az összes állatot állatorvossal meg kellett vizsgáltatni, s csak az egészségesek voltak kihajthatok.

K. BALOG JÁNOS

pllíIKtI ilnlljllip

Czakó Gábor íróval