Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-21 / 67. szám
10 KÉPÚJSÁG 1979. március 21. I Sorozatunkban a legjelentősebb XX. századi klasszikusainknak az 191#—19-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét villantjuk fel egy-egy müvükkel és rövid tanulmánnyal; kezdve a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji progresz- sziára gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezve Nagy lojos Írásával, amely hűen tovább őrizte a 20-as években a forradalmi gondolatot. Nagy Lajos: Razzia Razzia lesz! — mondta a barátom. Én még sohasem láttam razziát. Csak az újságokban olvastam róla. Homályos képek úsztak az emlékezetem mélyén. „Százhúsz detektív- líől álló kordon fogta körül a Városligetet, s a rendőrség emberei pontban éjfélkor megindultak minden irányban a Liget belseje felé. A kör egyre szűkült. A detektívek minden gyanús alakot igazoltattak, összeterelték a csavargókat, rongyos embereket, pádon alvókat, s a bokrok sűrűjéből felvert hajléktalanokat ... A razzia igen szép eredménnyel végződött: öt zsebtolvaj, három betörő, huszonhét notórius munkakerülő, s tizenegy züllött életet élő nő került a rendőrség kezére”. — Nem akarsz részt venni a razzián? Nem is feleltem a kérdésre. Én statisztáljak az effélékhez? „A detektívek elálltak a »Hét liter« nevű hírhedt kocsma ajtaját és hátsó kijáróját. Erre a tanyára a külváros söpredéke jár: rongyos munkakerülők, mindenféle bűnözők és titkos prostituáltak. Tízen a detektívek közül egy felügyelő vezetésével, revolvereiket kezükben tartva, berontottak a füstös terembe. »Senki ne mozduljon, föl a kezekkel!« — kiáltotta harsány hangon a felügyelő. A lebujbán tartózkodó népség között leírhatatlan pánik tört ki...” Razzia! Vadászat. Farkas a kutyára, kutya a farkasra. Mintha magam előtt láttam volna, ahogyan megviselt arcú férfiak hirtelen felugrálnak, de a revolverek súlyos érvelésének hatása alatt aztán mozdulatlanul állva maradnak. És közöttük meglapulnak néhányan az örök bosszúra hangolt nők. Csaknem az asztal alá húzódik Kültelki Kató, zilált hajával, korommal stilizált szemöldökével, fehér pettyes, piros blúzban. — „Ez a lány a sírba visz engem” — nyöszörögheti ilyenkor egy ványadt anya, valahol álmatlanul vergődve a vackán. — „Egyszer úgyis belevágom a bicskát!” — hördül fel mellette az apából az alkohol. — Mint hallucináció zen- dült sorra a fülembe: „Igazolja magát!” „Agyag Pál.” „Iratokat! Gyorsabban, gyorsabban! Mióta nincs munkában?” „Egy esztendeje.” „Lesz az kettő is. Miből él?” „Hol ebből, hol abból, ami éppen akad.” „No, álljon be a sorba.” „De kérem, én nem csináltam semmit”. Ekkor valaki közbe bődül: „Ne pofázz, az anyád keserves ...” — és úgy vágja mellbe Agyag Pált, hogy az neki esik a falnak. „Mars a többi közé!” Megsimogattam a homlokomat. A barátom unszolt: — Na, menjünk el! Egyszer ezt is meg kell nézni. Egyedül megunnám. — Jól van, nem bánom! — Majd beszélek az egyik kapitánnyal. Beállunk a detektívek közé, mintha hírlapírók lennénk. — Jó. — Éjjel egykor indulnak a tizenharmadik kerületi központból, a Bilincs utcából. Mi találkozunk az Igazság út és a Rend utca sarkán, pont a bronz sárkány alatt. Tudom az irányt, arra visz el a csoport útja. Mi ott várunk, és csatlakozunk hozzájuk. Tehát fél egykor! — Rendben van, ott leszek! Éjfél után fél egykor már várt rám a barátom, az Igazság út és a Rend utca sarkán, az öreg bronz sárkány alatt. Nyirkos, novemberi idő volt, a járda feketén fénylett, az ég tompán szürke. Vártunk kettesben. Baljóslatú idő a társadalmi szertartáshoz, föl-alá topogtunk. Valaha a maják és inkák eleven embereket áldoztak évenként tízezrével. Élve boncolták az áldozatokat, s meleg, még dobogó szíveket emeltek ki a felnyitott mellüregekből ... Komoran hallgattunk. Vártunk. Már egy óra elmúlt! Ügy látszik, késnek. Szavaink után ködlő pára szállt el a szánk felől. Kis pihés érintések hidege borzongatta a nyakunk. — Talán nem is jönnek. Elmarad a razzia. Azt hallottam, hogy rejtelmes gyilkosság történt ma estefelé. Talán azért. — Ott jönnek! — kiáltottam én, mert embercsoportot láttam feketében! az Igazság úton. De meg is döbbentem. Különös. Bár néhány perce abba az irányba bámultam és — puszta volt az út végesvégig, senkit és semmit nem láttam rajta járni. Most meg, íme, egy csapat jön, ötvenen is lehetnek, százan is, vagy még többen. Érthetetlen. Kívülről, a város széle felől jönnek. Mintha a föld alól bukkantak volna föl, vagy az égből hulltak volna alá. Mögöttük és felettük, mint hasadás a szürke tompaság mammuttestén, sárgásvörösen izzó folt, mint mikor óriási tűz fénye festi vörösre az eget. — Eh, ne beszélj ostobaságot! — mordult rám a barátom. — Ez nem a rendőrség. Azoknak innen a Rend utcán kell érkezniük. Tudod, hogy abból nyílik a Bilincs utca, s ott a tizenhármas központ. A csapat gyorsan közeledett. Már élénk beszéd moraját is hallottuk. De hát kik és mik lehetnek? — A razzia, úgy látszik, elmarad. Már fél kettő. — Ez a razzia! — Ugyan! Nézd, milyen különös alakok! És csakugyan már elérkeztek hozzánk, a bronz sárkány alatt vonultak el. A bronz sárkány hátából magas oszlop nyúlt fölfelé, a végében négy ívlámpa. Ezeknek a fényénél megvilágítottak a csoport figurái. Bizony, nem rendes detektívek ezek! Hiányoznak a nagy, birkozótermetek. A fekete, szabályos télikabátok és keménykalapok. A fogan- tyús, vastag botok. A kabát- ujjakból kidagadó óriási öklök. A tömött, kis fekete bajuszok, s fölöttük a szúró, kegyetlen szemek. — Micsoda csapat ez? Szürke, egyforma, testben és arcban uniformizált alakok, mint valami gondolat megtestesülései! Vállasak, és domború mellűek ugyan, de Magyar írók a forradalomban arcuk komoly és komor, sőt régi szomorúságok emlékeit hordozó; kissé sápadtak is, kissé a pusztulás széléről új- jáelevenedettek, és a szemük jóságosán szelíd. Egy a csapatból megállóit előttünk, ránk nézett, éppen az én szemembe. Egy másik megfogta a karját: — Ugyan! Hiszen csak ismered őt? — Csakugyan, ismerem. Akar velünk jönni? — Hová? — Razziát tartunk. Csatlakoztam hozzájuk. A barátomért én álltam jót. Nagy Lajos — Derék fiú — magyaráztam —, bár a szemét még ezután kell felnyitni. Már messzire elhagytuk a bronz sárkányt. Az út padjain itt-ott emberek kínlódó félálomban gubbasztottak. Egyiknek például a feje lehullt a mellére, a száját kitátotta, a lábát előre vetve, sarkával belevágva a földbe — néztük, hallgattuk, néha felnyögött; kiskabát a testén, alvás közben is reszketett a hidegtől. Különös detektívek! Razziát tartanak! Az egyik már érinteni akarta az alvót, de egy másik, talán felügyelő, rászólt: — Hagyd őt! Mit csinálnánk vele? Fáradt, magunkkal nem cipelhetjük, hajlékot adni tieki ma már nem tudunk. Hagyd őt! — Sze-e-gény! — hangzott el néhány hang, szinte sóhaj, de odább vonultunk. És már megkezdődött a munka. Mert egy autót állítottak meg az út közepén. Siettem arrafelé, hogy lássam, mi történik. Mire odaértem, a többiek közt átfurakodva, már az autó mellett állt annak utasa, egy magas, bundás férfi, a fején lecsapott szélű velúrkalap, bundájának fekete prém a gallérja, de szemén mereven ül a monokli, az egész ember dacosan tartja magát. Bizonyos, hogy látta a színházban Az ember tragédiáját, s most lemásolja a márki-jelenetet. „Márki vagyok!” — mondhatná büszkén. — De hát mi a foglalkozása? — faggatta az egyik különös detektív. — Mit csinál egész nap? Micsoda közhasznú munkát végez? — Munkát én egyáltalában nem végzek! — jelentette ki a márki-imitátor öntudatosan. — Notórius munkakerülő! Ezt magunkkal visszük — hangzott az utasítás. — Fogjuk közre. Előre! A sofőrhöz így szóltak: — Maga elmehet! A sofőr gúnyosan mosolygott, nem indult: — Kérem, az nem úgy van... Harcba akart szállni a gazdájáért. — Indul, vagy nem? — szólt rá valaki szelíden, de a revolverét homlokának irányítva. A sofőr mosolya kínos vo- naglássá torzult, hamar elkapta a tekintetét, mintegy így akarva a revolvert nem létezővé varázsolni; még valami hangtöredék csuklott fel a torkából, de máris megragadta a volánt, begyújtotta a motort. — Tovább! — hangzott a vezényszó mindnyájunknak. Indultunk, és vittük magunkkal a „márki”-t. A különös csapat egymás után igazoltatta az embereket, férfiakat és nőket. Furcsa, soha nem látott és soha nem hallott munka folyt. Elfogták és magukkal vitték a szelvényírót. A tízemeletes sarokház bérszedőjét. Az „Előkelők Klubjáénak két tagját. A híres, ifjú és szép színésznőt, a város első színházának drámai szendéjét, aki angyali ifjúságával éppen a hetvenéves vezérigazgatótól távozott. Elfogtak egy nyűtt képű, koravén fiatalembert, aki éppen a nyomdából indult hazafelé, ahol még néhány igazságot, melyek részint tévedésből csúsztak bele a kéziratába, részint szórakozottságból maradtak benne, az utolsó -pillanatokban korrigált át hazguságokká. Elfogtak egy cowboy-kalapos félkegyelműt, aki őszibarackot és szőlőt fest hámozott dióval és mogyorótörővei, s a képeit tiszta művészet címén árusítja. Elfogtak egy köpcös, joviális arcú emberkét, aki gallérját felhajtva, szája elé tartott zsebkendővel osont a házak tövében, miután a főoperában a roppant előkelő közönségnek elénekelte a La donna e mobilét. — Notórius munkakerülő! — hangzott az egyikre. — Tolvaj! — vonatkozott a másikra. — Titkos prostituált! — szólt a hölgyeknek. Ó, különös, érthetetlen, soha nem volt razzia! Már hajnali öt óra lehetett, amikor egy palota előtt megálltunk, melynek valamennyi ablaka ki volt világítva. Az egész palota tündéri fényben úszott —■„ ahogy az újságok írni szokták, illő hódolottal, sőt szeretettel. A palota előtt, hosszú sorban a járda mellett autók várakoztak, sofőrjeik dideregve, kimerültén bóbiskoltak. — Húszán itt maradtok a kapu előtt, húszán elálljátok a hátsó ki járót! ötvenen az elfogottakra vigyáznak. A többiek utánam! És a különös detektívek felrohannak az első emeletre, be, a fényes terembe, kezükben tartott revolverekkel. — Senki se mozduljon, föl a kezekkel! — kiáltott harsány hangon a különös felügyelő. A fényes teremben leírhatatlan pánik tört kiAz erőteljesen társadalomkritikus hang már fellépése idején — a század első évtizedének utolsó éveiben — is jellemezte az írót; s ez a kezdetben még sokszor ösztönös kritika nőtt át mindinkább a tudatos, érett társadalombírálatba. A világháborút számos írásában ítélte el Nagy Lajos, világosan kimutatva, hogy a vérontás az imperializmus érdekeit szolgálja. A kezdeti pályaszakasz novellái már előlegezik azokat az erényeket, amelyek majd a húszas-harmincas évek fordulóján, nagy műveiben — közöttük a Razzia című elbeszélésben — jutnak tökélyre. így a célra törő tárgyilagosságot, a szűkszavú, dísztelen megjelenítést, az alapkonfliktusokkal terhes szituációteremtést. A Tanácsköztársaság bukása után az illegális kommunista párttal való kapcsolata, a fiatal József Attilához fűződő barátsága, a baloldali sajtóorgánumokban megnyíló publikációs lehetőség fokozatosan letisztítják gondolkodásmódját, eszmeiségét. 1927—28-tól kezdve már a pályája csúcsára ért. a kommunista gondolatot átértő, elkötelezett író adja közre munkáit. E korszak legkiemelkedőbb darabja közé sorolódik — A lecke, a Bérház, az 1919 Május mellett — a Razzia című novella is. A győztes forradalom reménye és víziója ez — egy évtizeddel a proletárforradalom eltiprása után. TARJÄN TAMÄS Ifjúsági könyvek a Tanácsköztársaságról “* -] pedagógia tudományáig nak megállapításai ar- Jpfí ra hívják fel a figyel- met, hogy a gyermekek pszichológiai fejlődése és olvasmányai között szoros ösz- szefüggés van. Köztudott és szinte közhelynek számít az a megállapítás, ha az a célunk, hogy egy nép szemlélete, viszonya a hazához, hazafias eszmékhez a legjobb legyen, az ifjúság nevelése terén a legtöbb a teendőnk. A z olvasott művek jól használható anyagot nyújtanak a szocialista hazához, néphez, a munkához, a szocializmushoz való helyes viszony kialakításában. A történelmi tárgyú ifjúsági regényekben csaknem mindig vannak gyermekszereplők. Ahogy őket megismeri a gyermek, akaratlanul, s szinte törvényszerűen hasonlítja hozzá a saját életét. Egymás után születnek a kérdések : Hogyan változott meg minden? Ki alakította át a világot? Miért nem élhettek azok a gyerekek is úgy mint mi? Tehát feltétlen tudni kell valamit arról az útról is, ami eddig vezetett. Nem csak a történelem- könyvből. Olyan ismereteket kell nyújtani, amelyek segítségével láthatóvá válik országunk, népünk sorsa, a világ- történelemhez viszonyítva. Csakhogy vannak olyan fejezetei a történelemnek, amelyekről sokáig nem volt elegendő ifjúsági irodalmi alkotás. „Itt van már az ideje, hogy az Árpádok és a Hunyadiak nagyszerű régi korszakai után, a kurucok, a felvilágosodás, a reformkor és 1848—49 nagy emlékezete után végre 1918 polgári és 1919 proletárforradalma is bekerüljön nemzeti mitológiánkba”. (Hegedűs Géza) Három tavaszt ünnepiünk Magyarországon, 1848, 1919, 1945 tavaszát. Minden iskolás gyerek tud róla, találkozik az ünnepekkel. 1848—49 eseményei, törekvései, dalai, indulói, legendái nagyon széles körben, általánosan ismertek. És 1919? Mérhetetlenül haladóbbak voltak a törekvései, céljai: a népet, a munkást, a parasztot akarta a forradalom emberré emelni az örökös letiportságból. 1948-nak megvan az irodalma. 1919-nek most bontakozik. Amint a történelemben megjelent a munkásság, hamarosan megjelentek a munkásságot ábrázoló írások. A korabeli magyar írók legnagyobb része művekkel bizonyítja hitét a forradalomban, mint például az első magyar kommunista költő, Komjáth Aladár, valamint Gábor Andor, Balázs Béla, Barta Sándor, Hidas Antal, Juhász Gyula, Illés Béla, Tóth Árpád ... Ha nem is mindig szépirodalmi művekkel, hanem riportokban, vagy publicisztikában minden fontosabb problémát érintenek. Űj műfajok keletkeznek, a meglévők módosulnak: riport tényleíró értekezés, szociográfia, kollektív dráma, oratóriumszerű vers, nagyregény. Mindenekelőtt az új tartalom a lényeges. A Tanácsköztársaság irodalmában megnő a fogékonyság az új iránt, maradandóvá válik a múlt osztályharcos szemlélete. Ezt a bukás után is megőrzi az írók legnagyobb része. Stílus szempontjából is hozott újat ez a korszak. Emelkedett forradalmi pátosszal találkozunk csaknem minden írásban, és magasfokú érzelmi telítettséggel. Könyvkiadásunk szép fejlődése révén az utóbbi néhány évben, s különösen most, a 60. évforduló előtt válogathattunk az e korról szóló, ifjúságnak szánt alkotások között. Bemutatunk néhányat, talán több alkotás jut el így a gyermek olvasó kezébe. A Tanácsköztársaság államának elsőrendű célja volt a fiatalok tudatos szocialistává nevelése. Minden korosztályhoz eljutott valamilyen gondoskodó intézkedése. Kelen Jolán: Tiétek a világ című könyvét olyan gyerek kezébe ajánljuk, akinek már vannak bizonyos ismeretei a korról. Megismerhetjük a régi iskolarendszert, a megváltozott újat, közben tanúi lehetünk annak, ahogy a főszereplő élményei által megérti a változás lényegét. Gyerekek vitatkoznak a hősiességről, történelemről „s titokban mindegyik vöröskatona akar lenni”. Gergely Márta: A mi lányunk. A regény főszereplője. Zsófi szomorúan veszi észre a nagy szakadékot saját életformája, s úri barátnője körülményei között. Nagyon szeretne hozzá hasonló lenni. ‘Hosszú az út ettől a tudatos forradalmiság felé. Az írónő ezt járja végig az olvasóval a történet során. Izgalmas, megpróbáltatásokkal teli útja kielégíti a kalandos olvasmányokra vágyó gyermek igényét. Egy másik gyermek sorsát Kovái Lőrinc Párbaj című regényéből ismerhetjük meg. Az író szavai „Ajánlom ezt a könyvet a névtelen forradalmárnak, aki ott haladt ezer- és ezerszámra a tömegekben ... Ajánlom ezt a könyvet az ifjúságnak, amely épít, tanul és álmodik.” Ez a könyv inkább fiúk számára íródott. A főszereplő egy suszterinas, akit a mesterné lopni küld, majd éppen ezért a tettéért tolvajnak nevezi, elűzi. Fogházba kerül, s itt ismerkedik meg egy lánnyal, aki a munkásmozgalom fiatal harcosa. Általa kerül a mozgalomba, ahol osztályharcossá fejlődése és felnőtté ' válása történik. Az internacionalista gondolkodás fontosságát érti meg a fiatal olvasó Földes Péter: Mennyei páncélvonat című regényéből. Azt, hogy mit jelentett akkor a baráti népekkel való összefogás, és miért fontos a harc az imperializmus ellen napjainkban. Az író inkább ábrázol, mint érvel. Eseménydús, izgalmas történeten át ismerjük meg a főhőst. Illés Béla két regénye, az Ég a Tisza és a Kárpáti rapszódia is erről a hősi korról szól. A forradalmat összefoglaló ábrázolását adja az író kritikai jelleggel. Tisztán láthatóvá tette a bukás okait, az illegalitásba kényszerülő kommunisták hősi erőfeszítéseit. . IHfíl atai Sándor: Puskák és HÉ galambok című regé- Éf| nyének magvát társa- ÉMM dalmi kérdések alkotjuk. Soha nem lép ki a realitás keretei közül, olyan típusokat alkotott, amilyenek mindig léteznek. Megismertet egy olyan világgal, amelynek lényegét egy gyermek nem tudja megismerni bizonyos tapasztalás nélkül. Az események sorából ezeket a tapasztalatokat a gyermek olvasó maga is átélheti és le tudja vonni a következtetéseit. Nagyon sok hasonló könyvre lenne szükség. Az ajánlható művek közé sorolható továbbá Karikás Frigyes 39-es dandár, valamint Kőszegi Imre: Diákszázad becsülete. ILLÉS FERENCNÉ
