Tolna Megyei Népújság, 1979. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-08 / 32. szám
A^ÉPÜJSÁG 1979. február 8. Mteáflös kaflaodbsikép Dzsomárt szőnyege A Budapesti Gyermekszínház január 31-étől mutatja be G. Rosal—A. Tozsibajev: Dzsomárt szőnyege című legendáját. Rendező: Seregi László mv. A képen: Balogh Zsuzsa, Erdélyi György. A Moszfilm újjászületése A 39 szovjet filmgyár között vezető szerepet tölt be a „Moszfilm”, ahol évente több mint 50 filmet készítenek. A most folyó rekonstrukció befejezése után ez a szám 70-re emelkedik. A szovjet történelemben már hagyománnyá vált, hogy az állam különös gondot fordít a filmgyártás fejlesztésére. így 1927-ben, amikor a kis moszkvai filmüzem átalakítása elkezdődött, a kormány az építkezést felvette a szovjet népgazdaság első ötéves terve legfontosabb létesítményeinek jegyzékébe. A „Moszfilm” újabb rekonstrukciója 1946-ban zajlott le, közvetlenül a Nagy Honvédő Háború után. Ez a háború az országnak hatalmas személyi és anyagi károkat okozott A „Moszfilm’,’ stúdióban gyártott filmeket az egész világon megismerték. A filmgyár emblémája — Vera Muhina „A munkás és a kolhozparasztnő” című lendületes szoborkompozíciója — olyan kitűnő filmalkotásokat fémjelez, mint Grigorij Csuh- raj: Ballada a katonáról, Mihail Kalatozov: Szállnak a darvak, Szergej Bondarcsuk: Háború és béke, Andrej Tar- kovszkij: Andrej Rubljov című műve. A filmgyár alkotásai különböző filmfesztiválok több mint 250 díját nyerték el. A mai „Moszfilm” monumentális filmváros, Moszkva déli részén, 13 filmstúdióval. A hatalmas komplexumban 5000 ember dolgozik a filmipar különböző területein. A rekonstrukció során eddig befejezték a hatalmas kellékraktár építését. A tervezők arra törekedtek, hogy a kellékek gyorsan megtalálhatók legyenek. Bővítik a hangstúdiót is. Épületét a kocka-kockában elv alapján készítik el. A helyiségek közötti részeket ásványgyapottal töltik ki. Az új „Moszfilm” büszkesége a szuperpavilon, amely olyan hosszú, hogy akár egy kisebb sportrepülőgép is leszállhatna rá. Ebben fel lehet építeni például egy erőmű géptermének, vagy a moszkvai Bólsoj Színház nézőterének mását. A szuper- pavilon hatalmas tere „úszó” vasbeton falakkal variálható. Az általános terv szerint mérnökrészleg épül majd, ahol a szakemberek tudományos kutatólaboratóriumokban, konstruktőr-irodákban, számítóközpontokban tevékenykedhetnék. A „Moszfilm” területén speciális gépkocsiraktárt építenek, amelyben a század elején készült típusoktól kezdve a legújabbakig mindenféle jármű megtalálható lesz. A filmelőhívó műhelyt termelékeny gépekkel, másolókészülékekkel és televíziós irányítórendszerekkel látják el. Egészében véve, az általános terv egyik legfontosabb részét az elektromos berendezések rekontsrukciója képezi, A rekonstrukciós munkálatok legvégső, de semmiképpen sem elhanyagolható következménye : jelentősen csökken a filmek gyártási ideje, olcsóbbá válik a forgatás. Leporellosorozat Sok színű, a megye idegenforgalmi nevezetességéit bemutató leporelló-sorozatot jelentetett meg a Győr-Sop- ron megyei Idegenforgalmi Hivatal. A sorozat 150 színes fotón mutatja be Győr, Sopron, Mosonmagyaróvár, Csorna és Kapuvár látnivalóit. A félmilliós példány- számban megjelent leporellókat négynyelvű betétlappal látták el, várostérképekkel, melyeken feltüntetik a műemlékeket és a bevásárlóközpontokat is. jMülÉMULáS Somogyi Néplap Dráva tájház lesz a hivatalos neve annak a múzeumnak, amelynek létesítését — egy régi magtárépület átalakításával — megkezdték Barcson. A megye legfiatalabb városában úgy kívánják átalakítani a régi magtárt, hogy megtartsa régi ismertető jegyeit. Megmaradnak a boltíves ablakok is. Belül viszont alaposan megváltozik majd az épület: három kiállítószintet létesítenek. Közülük kettő már októberre elkészül. Itt mutatják majd be a Barcson élő három nemzetiség — a délszlávok, a németek és a magyarok — népművészetének legjellegzetesebb darabjait. Festett szobaberendezéseket, faragott dísztárgyakat állítanak ki. A tájház egy részét képzőművészeti kiállítások rendezésére tartják majd fenn. Az erősen iparosodó Barcs fejlődésében meghatározó szerepe volt a mezőgazdaságnak. A földművelési eszközök korszerűsödéséről annak a kiállításnak a segítségével számolnak be, amelyet a Mezőgazdasági Múzeum segítségével rendeznek Barcson. Dunántúlt napló A használt autók eladását szabályozó rendelet óta ez volt az első vásár, ahol a legfiatalabb autó egy hároméves és kéthónapos Lada 1500-as volt. Gazdája majdnem az új áráért, 90 ezerért kínálta. A négyéves Zsigulikért 70—80 ezret kértek, a négyéves Trabantok 50 ezerért tartották magukat. A vevők azt remélték, hogy olcsóbban kapnak jó autót. A vásár másik slágere a választási malac volt. A baranyai kisgazdaságok bőséges választékot kínáltak, igen drágán. Az állattartási kedvet igazolja, hogy ennek ellenére gyakori volt a sikeres alku. Ahogy egy hirdi asz- szony mondta: ha drága is, nincs mire várni, mert ki tudja, később lesz-e, vagy esetleg még drágább lesz. FEJER MEGYEI HÍRLAP Azt alighanem mindenki tudja, hogy az Ikarus Karosz- széria és Járműgyár székes- fehérvári gyárában — amely mellesleg a kibocsátott kocsik számát tekintve Európában a legnagyobbak közé tartozik — naponta 24—26 autóbusz készül. Azt talán kevesebben tudják, hogy egy-egy kocsi a típustól függően átlagosan tíz tonna súlyú. Ahhoz, hogy a szerelősor utolsó állásáról kész, jó minőségű, exportra szállítható kocsik gördüljenek le, naponta 260—280 tonnányi alkatrésznek kell helyére kerülnie. Csak a gyárban beszerelt alkatrészek súlya eléri a napi száz tonnát. Alkatrészek tízezreiről van szó. És persze arról, hogy ezek az alkatrészek pontos időben és pontos munkával kerüljenek a helyükre. PETŐFI NÉPE Baján 17 tanácsi és két üzemi óvodában fogadják a 3— 6 éves gyermekeket, a városban élő óvodás korúak mintegy 70 százalékának tudják biztosítani nemcsak a felügyeletet, arra az időre, míg a szülők dolgoznak, hanem az iskolára való felkészítés mind nagyobb feladatát is ellátva. Az intézmények eredetileg 1468 kicsiny befogadására méretezettek, ám a szükség úgy diktálja, hogy még további 261 gyermekről gondoskodjanak. A zsúfoltság, a javuló tárgyi és személyi feltételek mellett is nagy. Egyes lakókörzetekben a száz helyre 150 gyereket vettek fel, bár az átlagos kihasználtság „csak” 117 százalékos a városban. A kiskunfélegyházi helyzetkép az év végén 121 százalékos helykihasználást rögzített. A tervidőszak eltelt éveiben a tervezett 375 óvodai helyből 125 valósult meg. Kiskunhalason az óvodák 926 gyermeket tudnak fogadni. Az őszi felvételik alkalmával 219 esetben kellett a helyhiány következtében nemleges választ adni a kérelemre. Ha az idén átadják az épülő óvodát — 150 személyes lesz — az enyhíthet a szülők gondján. Bács-Kiskun megye városai közül Kalocsa áll legjobban az óvodai ellátottságot illetően. 855 helyre 944 kisgyermeket vettek fel, 1978-ig 75 férőhelyet létesítettek, s a tervidőszak végére újabb 75 helyet kialakítanak. Ez az eredeti tervtől 50 hellyel kevesebb, de ezzel a fejlesztéssel is jtielégíthetők az igények a városban. jÜTHMBOBCKHA • npnBfla Tambov megyében egyre több helyen működik a diákok filmszínháza. E filmszínházak jelentős mértékben segítik a tanulók hazaszeretetre nevelését, fejlesztik esztétikai érzéküket, erősítik az összetartozás érzését. A filmen keresztül elmélyül bennük a szolidaritás, a humanizmus eszméje. Tambovban négy éve működik már a Romantika, a diákok filmszínháza, amelynek élén fiatalokból álló tanács áll. A fiatalok választják meg a műsort, de ők ülnek a pénztárban és közülük kerülnek ki a jegyszedők is. E filmszínház mellett — a megyében mindenütt, ahol diákfilmszínház van — filmklub is működik. A filmklubban vitákat rendeznek. Mint a Tambovszkaja Pravda vezércikkéből kiderül: a jövőben még nagyobb gondot fordítanak testvérmegyénkben a diákfilmszínházak hálózatának bővítésére. E munkában jelentős szerepet vállalt a Komszomol is. Huszonöt e«v B mmár huszonöt éve járom az országot az elmaradhatatlan kék fedelű jegyzetfüzettel. A szüntelen természeti változást szinte nyomon lehet követni. A kiskunsági kopár homokbuckák helyét alig két évtized leforgása alatt nagy kiterjedésű fiatal erdők, a hansági mocsarak helyét ezer és ezer hektár zöldellő nyárfa foglalta el. Az Alföld síkságain, ahol az ötvenes évek elején a látóhatárt még semmi sem törte meg, most fasorok, mezővédő erdősávok emelkednek. Tokajról évszázadokon át csak mint borvidékről szóltunk. A nyáron viszont Miskolcon láttam egy képet, amely Tokajt a legcsodálatosabb panorámát nyújtó tvtorony- nyal és a szőlőhegyek fölött permetező hedikopterrel reprezentálja. Ady Endre a „maradandóság városának” nevezte Debrecent. Móricz Zsigmond azt írta róla, hogy negyvennégy éve ismeri ezt a várost, de mindmáig ámélkodva veszi észre, hogy ott semmi sem változott. A Hajdúság „fővárosában” manapság minden alakul, felmérhetetlen változáson megy keresztül. Már csaknem igazi iparváros, amely az új lakónegyedek toronyházaival, a kultúra és a tudomány új fellegváraival rajzolja meg rokonszenves arcának szocialista vonásait. Országjárás közben lépten-nyomon tapasztalom, hogy szinte minden vidéki központunkban, valamennyi megye- székhelyünkön megtalálhatók a modern nagyvárosokra jellemző toronyházak, tágas terek, korszerű üzletek, éttermek, bisztrók, egészségügyi és kulturális intézmények, amelyek korábban csak a fővárosban — de néha még ott sem — voltak láthatók. Ide kívánkozik az építészet neves krónikásának, Granasztói Pálnak szép gondolata, amely szerint kevés dolog adja meg olyan nyilvánosan, maradandóan, s leghamarabb szembetűnően egy nép, egy ország, egy korszak rangját mint épületei, városai, városképei. Szocialista törekvéseink legfőbb célja, hogy a mi korunk minden eddiginél rangosabb alkotásokat testálhasson ,az eljövendő évtizedekre és századokra. Szombathelyen például egy hajdani grund helyén felépült az a művelődési és sportház, amely előkelő hazai és nemzetközi rendezvények egész sorának ad otthont, s amely a tervezőket és az építőket arra ösztönözte, sarkallta, hogy a remekbe szabott alkotást hasonlóan rangos létesítményekkel vegyék körül. A példát követte Győr, Miskolc, legutóbb pedig Debrecen. Huszonöt év jegyzetfüzeteit őrzöm szekrényeim fiókjaiban, polcaimon. Ezeknek a feljegyzéseknek — utazások, beszélgetések, értekezlétek szerteágazó részleteinek — többsége nem került újságcikkbe. De a sárguló papírlapok most jó szolgálatot tesznek. íme egyetlen lapocska: „1960. augusztus 15. Bontják a régit, építik az újat Budapesten, a hajdani Mária Valérián. Fogynák a viskók... A sok ezer szükséglakásból már csak 214 roskadozik a telepen... Egyet meghagynék ezekből a deszkabódékból, amolyan múzeumfélének, emlékeztetőül...” A minap kint jártam a Valérián — elnézést a rossz emlékű megnevezésért —, a József Attila-Jakótelepen, ahol nem hagytak meg egyetlen deszkabódét sem. így a múzeum csak a jegyzetfüzet lapjain létezik. Akkor, 1960. augusztus 15-én a régi és az új lakótelep között választóvonalat építettek: be- tonutat. Jó érzés volt átlépni azt az utat, mert akár a mesében, száz esztendőt ugorhattunk egyszerre. Mellettünk a toronydaru könnyedén kapta fel a teherautónyi építőanyagot, vitte, emelte egyre feljebb, a nyolcadik emeletig. Innen csupán egy kőhajításnyira volt a rozoga ház, amely előtt karosszékben egy 73 éves bácsika pipázott, amint mondta, a Magyar Acélárugyárból nyugdíjazták. Mindig arról álmodott, hogy eljön az idő, amikor kitörhet a deszkabódéból, s emberhez méltó lakásba költözhet. Ezt az álmot öntötték betonba az építkezésen szorgoskodó munkások. Mennyi ilyen álmot öntöttek betonba Pécsett, Nyíregyházán, Székesfehérvárott... —, főleg a legutóbbi tíz esztendőben, amikor egymillió új lakást hoztak tető alá az országban... A mai Tatabánya, Várpalota,' Salgótarján... csupán egyben hasonlít a régebbi bányászvárosra. Abban, hogy akkor is, s most is bányászváros. De minden egyéb — a város is, a benne élő emberek élete is —, teljesen megváltozott. Szegeden — a családok többségénél —, ma nem az a gond, hogy kerül-e pénz a szülőknek iskoláztatásra, hanem az, hogy lesz-e elég tanterem és kollégium, amely befogadja a tudományra szomjazó fiatalok derűs hadát. Sopronban, az ország lakosságának alig fél százaléka él. De az életviszonyokban végbemenő változásokat országos érvényűnek tekinthetjük. Tavaly csaknem félmilliárd forintot költöttek a soproniak élelemre, ruhára, iparcikkre, szórakozásra. Tíz évvel ezelőtt mindössze 17 ma- gánképkocsi volt a városban, ma három és fél ezret tartanak nyilván. Miskolcon még a havonta visszatérő vendég is talál valami újat: toronyházat, új bölcsődét, frissen renovált utcarészt, társadalmi összefogással kialakított játszóteret, egy- egy új portált... A gyarapodás jelei országosan kézzel foghatóak. Elismételni felesleges volna a közelmúlt hetek híradásait — például az új városok avatóünnepségeit —, amelyek mind azt példázzák, tudunk alkotni, korszerűbb, bőségesebb, szebb életünk kialakításának feltételeit meg tudjuk teremteni: fokozatosan előre halad az ország. Szüntelenül változik, de közben az emberek maguk is új szemlélettel gazdagodnak, új gondolkodásra nevelődnek. Az egyes vidéki városok, községek, falvak között nemes vetlékedésben éppen ez a megváltozott gondolkodás játssza a főszerepet. Költőien változatosak az alkotások tájegységenként is, városonként is, sőt falvanlként és a még kisebb közösségékben is. Az élet természetes rendje, hogy az ország egyes vidékeinek nemcsak a közismert és jellegzetes földrajzi képek és a jellegzetes épületek adják a helyi színeket, hanem az ott élő emberek is. Valóságos és terjedelmes irodalom született a szamosháti, az őrségi, az angyalföldi, a sárközi, a jászsági, a hortobágyi, a nógrádi, a szegedi, a Sümegi, a göcseji, a szigetközi, a mohácsi, a vörös csepeli, a kecskeméti, a somogyi — és oldalakon át sorolhatnám tovább a többi szűkebb pátriákat —, emberek jelleméről, örömeiről, gondjaikról szorgalmukról, törekvéseikről. Ezek azonban — akár a földrajzi térképen — a természetes színgazdagság jelei. Ezeket az árnyalatokat egyik megyei látogatása alkalmával így summázta Kádár János elvtárs, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára: „...Igaz ugyan, hogy sóik ebben a megyében is a sajátosság, hogy hazánk térképén az ország különböző megyéit különbő színekkel jelölik, de az egész ország mégiscsak piros.” Politikai térképünk tehát egyszínű: az ország haladásának, a szocializmus építésének színvilága. A szüntelen változás színvilága. S hogy ez mennyire igaz, ezt egyebek között bizonyítja társadalmunk legkisebb egységének, a családnak a példája is. Zalától a Nyírségig mind kevesebb az olyan család, amelynek tagjai kizárólag munkások, parasztok vagy értelmiségiek volnának. Inkább az a jellemző — még Szatmár- ban is, amelyet nem is olyan régen a sötétség jelképeként emlegettek, az Őrségben is, ahol évszázadok során meg sem moccant a változtatás szándéka —, hogy a családokban harmonikusan együtt élnek az ipar, a mezőgazdaság és — jobbára a fiatalok személyében — az értelmiség, a szellemi pályák képviselői. ■ hhoz a nemzedékhez tartozom, amely a régi romjain építette fel az újat, és közben meggyőződéssel hitte, hogy szinte egy csapásra képes lesz megforgatni a világot. Csak később értettük meg, keserves tapasztalatok árán tanultunk meg, hogy újat alkotni, újat teremteni — épületekben, de főleg az emberek tudatában — fáradságosabb, időben sokkal hosszabb, mint egykor ifjonti hévvel gondoltuk. Ennek ellenére — most, amikor a jegyzetfüzeteimet rendezgetem — egyetlen következtetésre jutok: hihetetlenül gyorsan érkeztünk el a fejlődés mostani mérföldkövéhez és hazánk minden szögletében azon fáradoznak, hogy még feljebb emelkedjék a szűkebb pátria, és tovább táguljon az ország horizontja is. KŐSZEGI FRIGYES k
