Tolna Megyei Népújság, 1979. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-04 / 29. szám
1979. február 4. Képújság 5 Álcázás Valamikor, kezdő katona koromban, nagyon keserves körülmények között tanultam meg, hogy mit jelent terepszínű jelmezben, fedve és rejtve megközelíteni az ellenséget, és. később természetesen leküzdeni is. Valahogy itt és így kezdődtek álcázástani ismereteim, melyek a későbbiekben sajnos tovább fejlődtek, pedig már régóta nem igazítok a terepviszonyoknak megfelelő különböző lombokat a rohamsisakomra. Nincs is rohamsisakom, amit olykor őszintén sajnálok. Ennek ellenére sok mindent megtanultam álcázni. Még azzal is mernék hízelegni magamnak, ha ez ugyan egyáltalán hízelgésnek mondható, hogy ebbéli képességemet hellyel-közzel mesterfokra fejlesztettem. Érdemes volt? Nem biztos. Annyira nem biztos, hogy itt azt hiszem nyugodtan átválthatunk a többesszámra. Az álcázás mögött a féletem bizonyos foka rejlik. Mitől félek? Mitől félünk? Konszolidált társadalmi viszonyaink között szerencsére nem az ellenség golyójától, hanem esetleg (a nem is mindig biztos, hogy ellenség) szavainak nyilaitól. Attól félünk, hogy netán olyannak látnak bennünket, amilyenek vagyunk és nem olyannak, amilyennek látszani szeretnénk. Ami, bizony, nem mindig kellemes. Ez ennek ellenére az álcázásnak csak az egyik oldala. Az újságíró gyakorlatából ismert az a jelenség, hogy valaki azzal álcázza magát, amivel csak ködösíteni lehet. (A volt, vagy jelenlegi gyakorló katonák ebben az esetben ne gondoljanak a ködgyertyákra!) Tehát az előbbi esetben valaki a világért nem akarja felhívni magára a figyelmet. Még akkor sem, amikor tettei, tetteinek eredményei ezt már régen megtették. „Rólam ne essen szó!”, „Az én nevem ne kerüljön bele az újságba!” — pedig ez utóbbi esetben a név kinyomtatása egyáltalán nem azzal egyértékű, mintha a bűnügyi krónikában kapna helyet. Ezekben a sorokban tulajdonképpen az ellen szeretnék szót emelni, hogy valaki akkor álcázza magát, amikor nincs miért. Álcázásnak merném mondani az áleredmények álközkinccsé tételét is. És amikor a valósakkal történik ugyanez? A magyar sajtó egyik legnagyobb alakjától, a néhai Osváth Ernőtől származik — ha jól tudom — az a számonkéről mondás, hogy „Mire olyan szerény ön?!” Olykor, persze, mire olyan szerénytelen? De máskor és másszor a túlzásba vitt álcázás is túltengő szerénységre vall. Előfordulhat, hogy álszerénységre. Semmi kivetnivalót nem érzek abban, ha valaki kibontakoztatott képességeit igyekszik tudomásul vetetni közelebbi, vagy tágabb környezetével. Eredményei se legyenek műhelytitkok. Sőt munkamódszerei se! Netán-tán lehet tanulni azokból, miért ne tanuljanak mások is. Mi is tanultunk valamikor, valakiktől, valamit. Álcázás nélkül. Fényesítők Azt hiszem, eléggé ismerem a területet, amivel újságíróként több, mint egy évtizede foglalkozom, kötelességszerű- en tartva számon jót és rosz- szat, a területen kimutatható fejlődés egyes állomásait ugyanúgy, mint a fejlődés folyamatában felszínre kerülő gondokat. Mostanában éppen emiatt a mindenkori összegezésre kész hajlandóságom miatt érzem magamat rosszul különféle tanácskozásokon. Nem értem ugyanis, hogy ahol tucatnyi vagy több tucatnyi embernek egy-egy terület reális áttekintése a dolga, ott hogyan nyerhet polgárjogot a glancolás, ami nemcsak a tökéletes tisztánlátást gátolja meg, hanem a „minden nagyon jó, minden nagyon szép, mindennel meg lehetük elégedve” képzetébe ringatva a hallgatóságot, meg. hiúsíthatja a továbblépést is. Azért teheti ezt, mert ugye ha azt mondják valakinek, hogy „íme, helyben vagyunk” nem bolond olyan úton to- yábbrugaszkodni, aminek nehézségeiről van némi elképzelése. Inkább „elhiszi”, hogy célba érni alig valamivel az indulás után is lehet... Ismerősöm meséli, hogy nemrég részt vett egy meglehetősen széles fórumot jelentő országos tanácskozáson, ahol szakterületének minisztere hosszadalmasan, de mindvégig nyíltan elemezte ágazatának helyzetét, arra kérve végül a jelenlévőket, hogy adják közre észrevételeiket, javaslataikat. — Először azt hittem, hogy nem jól hallok. Egyik felszólaló a másik után állt fel, saját munkájának nyílt, vagy burkolt dicsérete jegyében elhitetni, hogy nincs semmi baj, minden a legnagyobb rendben. — És amikor kiderült, hogy nem a füle csalta meg? — Nos, akkor szót kért az én ismerősöm is, és amúgy istenesen kipakolt, töviről- hegyire elbeszélve, amit itthon Tolna megyében csak kicsit is akadályozza a még eredményesebb munkát, késlelteti a szükségesnek már korábban elismert fejlődést. Óriási vastaps következett ezután és fordulat a tanácskozás munkájában. Addig több, mint tízen igyekeztek vakítóra fényesíteni a tényeket, olyan hangulatot teremteni, hogy „heuréka, már a fekete sem fekete” és „egy tapodtat se tovább, mert itt van a költő által jósolt Kánaán”. Mondanom sem kell, a miniszer a tanácskozás végeztével nem ezeket a felszólalásokat köszönte meg, hanem azokat, amelyek szinkronban a bevezető tájékoztatóval, a jelenlegi helyzet teljesebb feltárását segítették: valós eredményekre javasolták az újabbak építését, figyelemmel a népgazdaság teherbíró képességére is. Így lett végül konstruktív az a tanácskozás, amit az önelégült fényesítgetők zátonyra futtattak volna. Egyébként, hogy a köz. ügyekben megszólalókat mi sarkallja az alkalmankénti mellébeszélésre, a tények közérdeket sértő elferdítésére, olyan kérdés, ami sürgős választ érdemel! Sürgősét, mivel társadalmi méretekben sincs szükségünk hamis kirakatokra, magunk becsapására. — li — Balatoni nyugalom „Üdv! idegenforgalma a hajdan még békés Balatonnak! Mind, aki nagy nyüzsgőn geggyöli ősi tavunk, salve a fejlesztők és pártfogolok seregének, kiknek a lépte nyomán szépül a strand, s a barak és szétszórt papiros, bádog-tok körben a parton szebben tündöklő, míg süt a Hold vagy a Nap s élelmet keres és hajszol külföldi turista s gyors szandálja után itthoni nyalka magyar.” Weöres Sándor strófája jutott eszembe a téli Balaton láttán. Nevezetesen „a hajdan még békés Balaton” kitétel, mert télen tényleg békés a tó és környéke. A nyüzsgő tömeg látogatta szállónak, üdülök, mulatóhelyek, b oltok ridegséget, elhagya- tottságot árasztva alusszák téli álmukat. A hatalmas üvegtáblák mögött halomba rakott székek, asztalok kusza összevisszasága. No. de hagyjuk ezt. Ez az emberi kéz. Üdv a csodának — távol az emberi népség — s most is békés a Balaton, mint hajdani korban. Hó alatt rothad a szenny, papiros, és marja a rozsda a bádogtok gyönge kis héját. És a tó? Jég alatt szunnyad a hullám. Végtelen síkság. Nem töri szélvész, nem űzi hajtja az elemek harca. Halott? Nyugodt. Pihentető a nyugalma. CZAKO SÁNDOR Rianás Jégcsipke Nyáron homokvár — télen hóember [ ■ ■■■■*- A strandok is néptelenebbek és más is a módi Az üdülők komor nyugalma Víz, hó, jég, ha összecsapnak
