Tolna Megyei Népújság, 1979. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-04 / 29. szám
Egészségügyi szakközépiskola, Szekszárd „Mindent megadott a zavartalan működéshez”. Az épület fiatalabb az iskolánál Ezen a „mindenen” túl, van az iskola életének egy nagyon rokonszenves jellemzője, és ez nem egyéb, mint a kapcsolataiban megnyilvánuló nyíltság, együttműködési szándék. Az, hogy az intézmény bármiben számíthat a gyakorló területet jelentő megyei kórház közreműködésére, segítségére, természetes. De az iskola számos szekszárdi üzem szocialista brigádjainak segítőkészségére is támaszkodhat már évek óta, bármiről van szó. Ha tudjuk mindehhez, hogy az intézmény 288 tanulójának döntő többsége vidéki — kollégista vagy bejáró —, s csak 40 tanuló szekszárdi, a termelő- szövetkezethez és a helyi üzemekhez fűződő jó kapcsolat hívebben értékelhető példamutatónak. Az úgyszintén, hogy a nem helyben lakó szülők se igazoltan, se igazolatlanul nem maradnak távol, ha az iskola olyan társadalmi munkaakciöt indít, hogy rendbe kell hozni pl. az intézmény környékét. Ami a tanulólétszám összetételét illeti, a helyzet változatlan: ma is — akárcsak tíz évvel ezelőtt, az induláskor — a fizikai dolgozók gyerekei képviselik a többséget. Az iskolai tanulmányi átlag 3,5 fölött van. Az érdekeltek ezt azzal magyarázzák, hogy a 30 fős tantestület — benne 10 egészségügyi szakképesíhogy a működés tárgyi, személyi feltételei teljessé mindössze 3,5 esztendővel ezelőtt válhattak. Akkor, amikor felépült az új iskola és kollégiuma, amikor különvált addigi anyaintézményétől, a Garay GimnáziumtóL De ez sem lehet titok, hogy az oktató-nevelő munka ma számba vehető eredményei a sültgalambvárás jegyében nem születtek volna meg. Márpedig az eredmények adottak, akár ismerjük (és elismerjük) itt helyben, akár nem. Az iskola országos viszonylatban kivívott helyét, rangját bizonyítja, hogy ez év április 11—12-én ez a viszonylag fiatal oktatási intézmény lesz annak az országos tanulmányi versenynek a házigazdája, amely az egészségügyi szakiskolák és szakközépiskolák tanulói között hagyományos. A versenyek sokáig csak Budapesten zajlottak. Tavaly már Székesfehérváron. Hogy a ‘két iskolatípus hallgatói tavasszal nálunk — Szekszárdon — versengenek, nemcsak az iskola megbecsülése, hanem a megyéé is. A megyéé, mely, mint ezt Fenyvesi János igazgató és a tantestület több tagja is vallja: mozsarak és ósdi vasalók gyűjtését. Nem gondoltam volna, hogy itt, helyben ennyi érték bújhat meg, de azt sem, hogy egy, csak iskolai vállalkozás képes olyan anyag szakszerű * közreadására, amely a gyógyítás eszközeinek bemutatásával tulajdonképpen az orvoslás fejlődését demonstrálja. Ezért sajnálom is, hogy nincs nagyobb nyilvánossága a szakmatörté- “neti kiállításnak, mint amekkora van. Az viszont nagyon tetszik, hogy az egészségügyi szakközépiskola tízéves fennállásának alkalmából rendezett kiállítás túléli az alkalmat. Nem bontják szét, ott marad, ahol van, és újabb vitrinek beszerzésével feldolgozzák azt az anyagot is, ami a jubileumi bemutató tárlóiban helyhiány miatt nem kaphatott helyet. A gyógyítás eszköztárának gazdagodását, korszerűsödését hatásosabban szemléltetni aligha lehetne, és merem állítani, hogy ez az alkalmiból állandóvá változó kiállítás •nemcsak az egészségügyi szakdolgozóknak — illetve szakdolgozó-jelölteknek — ad és adhat igen sokat. Ez hát az egészségügyi szakközépiskola tizedik tanéve. Egy évtized nem elegendő ahhoz, hogy eev oktatási intézmény a híres alma materek közé soroltassák. De bőven elegendő arra, hogy életre hívásának indokoltságát visszaigazolja működésének eredményeivel. Nemcsak arra gondolok, hogy 440 tanulót bocsátott útjára az iskola és az itt végzettek közül csak kevesen lettek hűtlenek ahhoz a szakmához, amihez magukat 14 évesen elkötelezték. Gondolni kell arra is, hogy 1976 óta — ekkor léptek ki azok az iskolából, akik az érettségi mellé megkapták már az általános ápolói és asszisztensi képesítést — mind többen vállalják a betegágy melletti szolgálatot. Közoktatásunk helyi berkeiben egyébként bizonyos fajta irigység lengi körül az egészségügyi szakközépiskolát, mely kétségkívül — a megye egyik legkorszerűbb és a működési célját tekintve a legjobban felszerelt intézménye. Könnyű nekik, mindent megkaptak! — közölte velem minap egy pedagógus ismerősöm, aki előtt ugyanúgy nem titok, mint előttem, Laborgyakorlaton az első osztályosok Ismerkedés a vérsejtek számlálásával----------. . i -c T ÍZ ÉV A MÉRLEGEN gPgsi szakmatörténeti kiállí- Mp tás egyik-másik tár- gya díszére lehetne iMiál akár az Orvostörténeti Múzeumnak is. Pedig anyagát a tanulók gyűjtötték, hordták össze, és ebben segítségükre voltak olyan egészségügyiek, akik a szakma néhány tárgyi emlékét féltve őrizték eddig, s merőben más igénytől indíttatva, mint azok, akik évekkel ezelőtt divatba hozták a réz1979. február 4. téssel rendelkező — jól felkészült pedagógusokból áll, akik szívesen tanítanak itt. Ezenkívül jó tanulmányi átlaggal indulnak az új évfolyamok. Olykor erősebbel, mint egy- egy gimnáziumi osztály ... Három és fél évvel az egészségügyi szakközépiskola évnyitása után riportot készítettem az első végzős osztály néhány tanulójával. Az érdekelt, hogy az iskola- választásban megnyilvánuló elkötelezettségük miben módosult, ki, merre veszi az útját. Akkor találkoztam egy kislánnyal, aki társai legnagyobb derűjére kijelentette, hogy nem bánta meg a választást, de mert a családjában sok az erdész, ő is erdész kíván lenni. Mint később megtudtam: lett is. Két hivatás közül a rokoni vonatkozások miatt kedvesebbet választotta. De ugye nem kétséges, hogy ennek a fiatal nőnek egészség- ügyi kulturáltsága minőségében tér el jelenlegi munkatársainak kulturáltságától? Viszonylag sokan vannak, akik két év, három év elteltével úgy döntenek, hogy az érettségi után továbbtanulnak majd főiskolán vagy egyetemen Azt hinné az ember, hogy az eddigi továbblépők zöme orvosi diplomát szerzett, vagy arra törekszik. Tévedés! A pedagóguspálya vonzása a nagyobb. Megalapítása évében például a szekszárdi tanítóképző főiskolára 'tizennégyen jelentkeztek és felvételt nyertek 9-en. Tavaly 10 ide pályázó közül hatan tettek sikeres felvételit. Véleményem szerint az, aki a felsőoktatás Valamely pedagógusképző intézményébe innen indul, kitűnő útravalót kap; nem kell meggyőzni az egészséges életmódra nevelés szükségességéről. De a munkába állókat sem arról, hogy munkájukkal gyarapítani kötelesek azt az elismerést, amit „kisnővérként” a gyakorlatok során kaptak és kapnak a kórház-rendelőintézet egyes osztályain. LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: KOMÁROMI Z. ÁRON szeretett kerthelyiségekben üldögélni: ott nyíltan figyelhette az emberek arcát. De legjobban az utcára kinyúló teraszos kávézókat szerette. Pár könnyű műanyag asztal, szék, egy formás combú pincérlány, jelképnyi kerítés a forgalmas járdán, enyhe délutáni napsütés, friss, habos sör, mégiscsak egy csöppnyi szabadosság. Az a nap nyugodt, sokat ígérő nap volt. Áron szinte bódultán iszogatta a sörét, elmerült a forgatag szemlélésében: annyi érdekes és szép ember jött-ment a kávézó előtt. Nyári ruhában lányok sétáltak a Duna-part felé. (Nagy szemű katonasrácok kísérték őket, illő távolságból.) A szomszéd asztalnál pedig negyvenévesek konyakoztak. Keményen, ittak. Nem engedték elvinni a kiürült poharakat a pincérlánynak, inkább halomba rakták maguk előtt az asztalon. Mind a négy férfinak vastag, arany pecsétgyűrű fénylett a kezén, Áron elgondolta, valószínűleg osztályvezetők vagy üzletkötők lehetnek valami igen elegáns helyen. A járókelők kavargásából kivált egy középkorú házaspár, tízévesforma, nagy fülű gyerekükkel, és beléptek a teraszra. A bejárat melletti legelső asztalhoz ültek le. Öltözékükben, vonulásukban volt valami kifejezetten szegényemberes és megindító. Miután leültek, a mama észrevette, hogy beljebb, egy jobb helyen is lehetne, és szaporán próbálta rábeszélni párját, hogy üljenek át oda. De a pincérlány már elindult feléjük. így a férfi pár dühös pillantással elhallgattatta a nőt, és rideg, felelős arccal két kávét és egy jaffát rendelt. Áron hátradőlt a széken, és mint aki finom csemegét kapott, várta, hogy a nagy fülű kisfiú mikor kapja meg az első pofonját. Nem kellett sokáig várnia. Mire a pincérlány kihozta a rendelést, a csemete már megdorgáltatott. A pofont természetesen a mamától kapta. A papa egyelőre a tekintetével fegyelmezett. De érezhető volt, hogy a komolyabb veréseket ő szokta adni. A kisfiú itta a jaffáját, rugdosta sebhelyes lábával az asztalt, és szemlátomást készen állt bármi, korához illő rosszaság elkövetésére. Arca nagyon hasonlított az apjára. „Verni fogja az öreget. Pár év múlva ipari tanulónak adják, elkezd annyit enni, mint egy fuvarosló, verébfej nagyságú pattanásai nőnek, és kisebb lelki válság után elveri az öreget, úgy tizenhat éves korában”... Áron hitt abban, hogy ki-ki a maga neveltetése szerint törleszt később. Hiszen ha úgy tanulta ... Hirtelen az ütemes jövés-menés elakadt az utcán. Odafordult. Fehér kisautóban szőke kisfiú zakatolt elő. A járókelők utat engedtek neki, és megcsodálták. Ügyesen bepedá- lozott a teraszra, kiszállt az autójából, alaposan körülnézett, és nem messze Áron asztalától, helyet foglalt. A hozzá tartozó két szülő is megérkezett. Mindhárman egyforma színű és szabású farmeröltönyt viseltek. Talán ezért is gondolta Áron a papáról, hogy olyan, mint egy nagyranőtt kiscserkész. Nyílt, és mindig üde. A kisfiú (valószínűleg a szerencsés választásért) puszit kapott. A cigarettát a mama vette elő az övébe tűzött marlborós dobozból, a kisfiú pedig tüzet adott mindkettőjüknek a gázöngyújtóval. Áron elgondolkodott azon, vajon van-e olyan dolog a világon, amiért ez a kisfiú nyaklevest kaphat. Vagy hátbavágást, mint a nagyfülű az imént, amit azzal érdemelt ki, hogy nyilvánvalóan és egészen megfordulva bámulta a kisautót, valamint az újonnan jöttek minden mozdulatát. Mózes tajos: §iétwéi|IXf: |||^ történet; fjjjjf A kisautó a maga nemében tökéletes volt. Ezt Áron is kénytelen volt elismerni. Minden volt rajta, ami a felnőtt kocsikon megtalálható. Duda, volán, fényszórók, lökhárító. Az oldala és a hátulja tele volt ragasztva szebbnél szebb matricákkal. CASCO, SZIA, a Flinstone-família teljes létszámban, valamint piros-fehér-zöld alapon nagy H-betű jelezte, hogy gazdája magyar ember. Egyébként vakítóan fehér volt, látszott rajta, gyakran mossák. Biztosan, amikor a papa is a sajátját. A szép combú pincérlány hamar kihozta a három dzsúszt nekik, és iszogatták. Áron is kortyolgatta a sörét. Jól érezte magát. Figyelhette az embereket, sütött rá a kora délutáni nap. Egy idő után a kisfiú (jó egyetértésben a szüleivel) kipedálozott a kávézó elé. Ügyesen vezetett. A járókelők kitértek előle, pedig nem is dudált sokat. Megnézték, és némelyek nyájasan megmosolyogták. Körbe-körbe pedálozott, időnként összenevetett a szüleivel. A nagy fülű kisfiú is izgatott lett. — Nem mész sehova! — hallatszott fojtottan, szenvedélyesen. A kávézó minden vendége az autózó kisfiút figyelte. A negyvenévesek jóindulatúan mosolyogtak, a kávéfőzőnő is kiszaladt egy percre — olyan cuki! — mondta érzéssel, nyújtottam aztán erőt vett magán és visszament a félhomályba. A magányos, Turf-lapot böngésző öregember, az addig összeborult és hevesen csókolódzó fiatal párocska, a pincérlány. szóval mindenki csak őt nézte. A közös jókedv és jóakarat kiült az arcukra. „Ha most vetődne erre egy kolduló cigánygyerek, milyen jó fogást csinálhatna” — tűnődött Áron. De nem jött senki, aki a szép alkalmat leszüretelte volna. És a tragédia bekövetkezett. A nagyfülű megszökött. Édesanyja sem tudta megakadályozni, pedig utánakapott. Az apa csak dermedten ült. Á kisfiú kirohant a kávézóból, ott termett a járdán, szaladt a kiskocsi mellett, körbe-körbe, ahogy az haladt. Nevetett és ugrándozott. Áron mély részvétet érzett a döbbenten és vörösen kuporgó szülők iránt. Igazolva látta előbbi sejtését: ez a kisfiú tényleg verni fogja az apját. A mamán látszott, hogy majd elsüly- lyed a szégyentől, de legalábbis jó néven venné, ha ez bekövetkezne. A másik papa azonban igazi kiscserkész volt. Felállt (és mint aki éppen arra sétál) azt mondta: hadd játsz- szanak a gyerekek, ugye? Kedvesen mosolygott, ellenállhatatlanul. Mosolyváltás következett és bólogatás, de szerencsére nem fajult a kézfogásig. Az anyák is egymásra mosolyogtak, amennyire tőlük tellett. A fiatal apuka kisétált a kávézó elé. A kisautó megállt előtte. — Add át egy kicsit, kisfiam — mondta szelíden. Megsimogatta a fejét. A kisfiú kiszállt. Egy cseppet sem látszott irigynek. Megmutatta, hogyan működnek a szerkezetek. A másik izgatottan figyelte, minduntalan be akart szállni, de várnia kellett a szakszerű előadás végéig. Amikor végre beülhetett, azonnal pedálozni kezdett. A járókelők előle is kitértek. A papa. kézenfogva kisfiát, visszaindult az asztalukhoz. Közben még egyet mosolyogtak a másik papával. Aztán leültek, és nem figyelték különösebben a boldogan autózót. Körbe-körbe pedálozott, néha dudált is. De nem nézett senkire sem, magányos öröme teljesen lefoglalta. Ügy öt perc múlva, amikor már megitta a dzsúszt, a szőke gyerek felállt, és nyugodtan kisétált a kávézó elé. A másik fiú szemlátomást önként megállt, átadta a kocsit. A szőke nem ült be azonnal, még megvizsgálta a hátsó matricákat, hátha valami bajuk esett, míg nem ő használta a kocsit. Miután elindult, akkor látszott, mennyire ért a vezetéshez. Nyolcasokat csinált, és kis kerülőket. Pedig néha csak félkézzel fogta a volánt. Arcát nézve Áron megértette: ez hasznos dolog. Hiszen ha most jól megtanul vezetni, akkor később kevesebb esélye lesz annak, hogy tapasztalatlanságból elüsse Áront valahol, valamikor tíz év múlva. A mutatványok nagyon jól sikerültek. Ismét mindenki őket nézte. Mert a nagyfülű nem ment vissza a szüleihez, ott maradt, sőt ismét futott a kocsi mellett, lelkesedve, nevetve, gesztikulálva. Aztán a kocsi elé került hirtelen, és az összeütközés erejétől a járdára zuhant. Nagyot koppant a feje az aszfalton. Az autó azonnal megállt. A két apa felugrott a helyéről. Az autós kisfiú is kinn termett a kocsiból. Lehajolt hozzá. Az megmozdult, nehezen bár. de felállt. Nézték egymást. És hirtelen mindketten bőgni kezdtek. Hangosan, keservesen, igazán. Visszarohantak, ki-ki a maga asztalához. Áron felállt, és kifelé indult. Nem baj, majd megszokjátok, majd tíz év múlva nem lesz ekkora tragédia — gondolta, míg elsétált az elárvult fehér kiskocsi mellett. — Pedig milyen jó reklámfilm lehetett volna, ha . nem rontják el a végét...
