Tolna Megyei Népújság, 1979. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-18 / 41. szám
U WÉPÜJSÁG 1979. február 18. Diákétkeztetés restiben és palotában Kívülről is vonzó Gyermekétterem Az autóbuszra, vonatra várók sokaságában itt-ott tizenéves fiúk, lányok tűnnek fel. A vasúti vendéglő vastag cigarettafüstbe burkolódzott termében szabad asztalt keresnek. Ha sikerül leülniük, a hangos lármában csendesen kanalazzák levesüket. Iskolások. A tamási általános iskola diákjai. — Soha nem látott, hirtelen változás történt itt Tamásiban az elmúlt néhány évben — mondja az általános iskola igazgatója, Rudas György. — Robbanásszerűen nőtt meg a gyerekek száma és hirtelen megszaporodtak a nőket foglalkoztató üzemek is. Ezzel a két tényezővel magyarázom, hogy az előző évekhez viszonyítva többszörös a napközit igénylő tanulók száma. Hiába van új konyhánk és étkezőnk, az idén is nyolcvan gyerek napközikérelmét kellett elutasítani. — Hol ebédelnek ezek a gyerekek? — Sokan esznek a szülők munkahelyén, néhányan a Dám étteremben, vagy a vasútállomáson. Aki Siófok felől halad át a nagyközségen, el sem kerülheti a látványt. A modern vonalú, színeiben is ízléses, új általános iskolai konyha és ebédlő a hatvanötös út felett magára vonja az utas tekintetét. Bent az éttermet diákok csivitelése tölti be. A világos, nagy ablakokon ömlik be a februárban ritka napfény. A fal mellett hosszú, fegyelmezett sorban várják az ebédet a diákok. Aki előbb érkezett, már nyugodtan kanalazza a levest, eszi az ottjártunkkor ebédre felszolgált fánkot. „Ez már nem is napközi — gyermekétterem” — gondolom. Igaz, nincs a nagy éttermekben megszokott füst, nincs zene, de nem is hiányzik. Boldog, aki itt kaphat ebédet. És talán kétszeresen boldogtalan, aki itt halad el naponta, hogy a vasúti étteremben ebédeljen. — Több mint három évvel ezelőtt — 1975-ben — építettük az általános iskola új konyháját és ebédlőjét — mondja Schiszler Istvánná, a járási hivatal művelődésügyi osztályának vezetője. — A régi konyhából sok konyhai gépet, felszerelést átvittünk az újba. A területi és kapacitásbeli bővítésnek köszönhető, hogy az új konyha indításakor tizennégyre emelhettük a napközis csoportok számát. Közel négyszáz óvodásnak és az iskolásoknak ott most majdnem ezer adag ételt készítenek naponta. Ezt a nagy számot is csak úgy tudtuk elérni, hogy a régi kétszáz literes főzőüstöket három-négyszáz literesekre cseréltük ki. Az igényeket azonban még így sem tudjuk kielégíteni. Ebben a konyhában képtelenség még többet főzni. — Ezek szerint tartós ez az állapot, hogy közel száz gyerek, később esetleg még több is ott eszik, ahol tud? — Nem. Többféle elképzelésünk is van. Lehet, hogy a vásártéri óvoda konyháját bővítjük, de az is elképzelhető, hogy az iskola régi konyháját — ami most úttörőszoba — újra beindítjuk. — Hol vannak a leszerelt kétszáz literes főzőüstök? — Jelenleg a raktárban állnak. Ha sikerül új konyhát indítani, akkor újra felhasználjuk, de ahhoz más egyéb is kell. Helyiség, személyzet, konyhai berendezések, szóval sok minden. Tervek, elképzelések, amiből a konkrétum csak a vasúti étteremben ebédelő gyermeksereg. Diákétkezést nyomozó őrjáratunk következő állomása a nagyközségi tanács. Dr. Mózes György tanácselnök mondja: — Idén január elsejétől külön választottuk az általános iskolát és az óvodákat, önálló óvodai igazgatóságot hoztunk létre. A diákétkeztetés kérdésével a megyei tanács illetékeseinek bevonásával többször is foglalkoztunk. A végső megoldás még az idén megszületik. Az a tervünk, hogy újra beindítjuk az általános iskola régi konyháját és ott csak az óvodásoknak fognak főzni körülbelül napi négyszázötven adag ételt. Ha az új konyháról nem kell az óvodásokat ellátni, akkor a jelenleg elutasított nyolcvan gyerek is ott étkezhet, sőt lehetőség van újabb jelentkezők napközis felvételére is. Az új fűtőberendezések, a főzőüstök szerelését a közeljövőben elkezdjük, úgyhogy az új tanévtől semmi akadálya nem lehet a régi konyha újbóli üzembe állításának. TAMÁSI JÁNOS Papp Zoltán: A taxit John halássza elő az autóáradat forgatagából a nyugati Negyvenhatodik utcában. — Most már csak az a kérdés, hajlandó-e odáig elmenni... Mert ezek... Kitép egy lapot jegyzetfüzetéből: a motorháztetőre hajolva skiccet rajzol az esti félhomályban. A sofőr töpreng. Arcán kétségek. Csak nagysokára bólint. — Oké — mondja John. — Vállalta. Elöl ülök, ahogy megbeszéltük. A taxi lestrapált Ford, az ötvenes évek derekáról. Kopott, sivár, kényelmetlen. A műszerfalon a sofőr kartotékja. A fényképen mintha fiatalabb- nak látszana... James Webb. Született 1922-ben Seattle-ban, Washington állam. Arca öreg, elgyötört. Queens-be igyekszünk. A Ford lihegve küzdi magát előre a kocsiáradatban. Előbb ki kell kevergődzni Manhattan utcaszövevényéből, aztán áthajtani az East Riveren: ahol hirtelen lejteni kezd az úttest, ez már a Queens-Midtown Tunnel, egy istentelenül hosszú alagút, fala fehér csempével kirakva, akár egy kórházi műtőé. Torkolatánál, mikor a kocsi fékez, előírásszerűén odaadom a sofőrnek a három darab huszonöt centest. James Webb megkönnyebbülten bólint, majd beletapos a gázpedálba. Megy ez, akár a karikacsapás. Előtte John tüzetesen elmagyarázta a részleteket: itt az utas fizeti az alagútvámot, és az nincs benne a viteldíjban... De ha nem, akkor ezek... Rövidesen újra feltűnnek a város fényei. Ez itt most éppen a határvonal. Jobbról Brooklyn fénypontokkal átlyugga- tott sötét masszája, balról Queens. A hátul ülők felvihognak. Dezső éppen viccet mesél. — Amikor Móricka... — Hangja csúfondárosan vontatott. Fél tizenegy múlt hét perccel. Már több mint negyedórája tart az út, és még legalább ugyanennyi van hátra. Itt, mélyen bent Queens rengetegében már erősen megcsappant a forgalom. A járdákra kékes fényt csurgatnak ^ reklámok, a beugrókban töksötét, és sehol egy járókelő, csak autók, autók, autók. Jó előre elterveztem magamban a fizetés pillanatát. Átnyújtom a két tízdollárost. A taxis előbb két huszonöt centest ad vissza, aztán egy tízcentest. Majd kézbe számolja a pypír- dollárokat: egy, kettő,... öt, hat... Összesen tehát tizenhárom dollár negyven cent a fuvardíj... Kiemelek egyet a papírpénzek közül. A sofőr megenyhül. Alig van idő körülnézni, a Ford pillanatok alatt felszívódik a félhomályban. Széles, rosszul világított út, körös-körül — a félhomályban lapulva — földszintes, egyemeletes házak, oldalt fényárban úszó, autószervizzel összekombinált benzinkút. — Erre, erre! — kiáltja John a túloldalról. csönd, elhagyottnak tűnő autók, rácsos kapuk, magas kerítések és előkertek mögé húzódott villák. Itt aztán kiabálhatnék, ha valaki oldalamhoz feszítené a késpengét. John mintha olvasna gondolataimban. — Még elég jó a környék. De már kezd romlani. Nem nagyon ugyan, ám bizonyos jelek... Ilyenkor az jár jól, aki időben szimatot fog. Már árulják is a házat, hatvanötezerért. A ház különben fából ácsolt, a pincével együtt három- szintes, beosztásában angolos. Nyikorgó lépcső vezet föl az emeletre, de egyelőre megállapodunk a földszinten. — A pincében van a bár. Majd megmutatom — folytatja John. — Ott szoktak lenni a partyk. o — Még elég jó a környék — mondja aztán. Nekem nem tetszik annyira. Kutyaugatással cifrázott Tulajdonképpen ez is party, csak már nem volt elég idő rá, hogy összetrombitálják a megszokott társaságot. Tom, az üzlettárs, néha már keresgéli emlékezetében az otthonról hozott szavakat és a nyelvtan váza is kezd szétesni benne. — Hozzam elő a fegyverek? — kérdi. John bólint. Kinyitja a díszes, belül bársonyozott tokot. A nagy forgópisztoly ékszerként csillog. — Medvét is lehetne ölni*vele... Johnnak hobbija a fegyver. Fogom a forgópisztolyt, megpróbálom egy képzeletbeli célra tartani, ujjam a ravaszon. Oldalt elmozdítom. Most így éppen a színes tévé képernyőjére ásít rá a cső. A képernyőn csinos görlök, fürdőruhában. Egy-két-há, egy-két-há... Csuklóm elzsibbadt, a fegyvercső már remeg, mintha villanyáramot eresztettek volna belé, ide-oda imbolyog a célgömb. De még nincs vége. Puskákból is nagy a választék. Egycsövű, kétcsövű. Golyós, sörétes. Fényesre csutakolt csőbarázdák, hideg tapintású tusák, fém-, olaj-, kenőzsírszag. — Errefelé igyekszik mindenki jól fölszerelni magát — mondja John, miközben kibiztosította a kétcsövűt. — Nálunk a fegyver... Könnyed mozdulattal meghúzza a ravaszt. Halk csettenés. Az asszonyok sikkantanak, arcuk elé kapják kezüket. — John mosolyog: — Aki csak valamelyest is ért a fegyverhez,. azzal soha nem fordulhat elő, hogy... Mi is mosolygunk. Leteszi a puskát, kiemeli a tokból újra a medveölőt. Hüvelykujjával megpörgeti a forgodobot. Kát, kát, kát... — mondj a fémhenger. — Egyszer egy éjjel kimentem az udvarra, kilőttem egy egész dobbal. Csak úgy bele a vakvilágba... Mint az ágyú... Körös-körül a szomszédok azonban... De ez még nem itt történt. Hanem... Végül a finn kés. A puha bőrtokból halkan csúszik ki és kékesen villog a penge. Széles, kissé görbült. És az éle... — A világ legjobb kése. Ezzel még a... Belevág vele a levegőbe. Csak egy villanás az egész. Mint amikor a vaku gombját megnyomják. — No, még egy koktél?... o Itt kezd romlani a környék. New Jerseyben már épül az új ház. Csak áthajt az ember a Hudson alatt a Lincoln- alagúton. Még öt percbe se telik... És röhögni kell: az már egy egészen más világ. Más adó, más törvények. Amit szabad New York-ban, az ott tilos. Ami meg... Újabb koktélt tölt, Tom meg lemezt tesz fel. — Valahol persze el kellett kezdeni. Alul a fenében. És nem megragadni, sehol. Menni tovább, egyik állásból a másikba... Ebből a respekt... Eleinte még éjszaka ráhúztam: taxiskodtam... Tom erősít a zenén. — ...Aztán lassan kezdett kialakulni az egész. Most már ismernek bennünket. Tom remekül ért a tapétázáshoz, meg mindenféle berendezési munkához, csak hát ő... Tárgyalni mindig én megyek. Mi is csak ismert embereknek dolgozunk: írók, művészek, bankárok... Fifth Avenue, Park Avenue, Madison Avenue... Central Park South... Elegánsnak kell lenni. Kézbe venni, megsimogatni az idős hölgy kutyáját, elismerő pillantást vetni a hölgy briliánsgyűrűire... És beszélni, beszélni, beszélni: eléönteni az elképzeléseket. Minél többet... Végül hozzávetőleges árat mondani, persze a valóságos kalkuláció ötszörösét. Aki itt olcsó, azzal többé szóba se állnak... Hat munkásunk van, négerek. Tudják a dolgukat, értenek a szemvillanásból is, nem kell nekik mindent elmagyarázni... Ja, van egy ügynökünk a tőzsdén is... Igaz, csak kicsiben... Idetelefonál például, hogy megy fel a cukor ára... S már intézkedik is... Ezzel is meg lehet keresni egy évben körülbelül... o Éjfél utón fél kettő. Reggel hétkor indulnánk Washingtonba. A lemezjátszó egyre bömböl, és Tom újabb koktélokat hoz. Az asszonyokat táncra invitálják. Csak úgy reng a ház az Ugrabugrától. Számban kesernyés ízek. Napok óta alig aludtam valamennyit. Arcom gyűrött, szemem alatt sötét karikák. Már képtelen vagyok udvariaskodni. — Gyerünk! Kint újra ugatnak a kutyák, vékony törzsű fák hajiadóznak a feltámadt szélben. John előáll az 1977-es Oldsmobile-lal. Csak akkor riadok fel, amikor már az East Riveren hajtunk ót. A Queensboro Bridge ívén túlról idelátszik a Wefare- sziget keskenyen sötétlő csíkja. A kocsi lágyan ringatódzik, a motor halkan duruzsol, a műszerfal akár egy elfektetett sok fényű karácsonyfa. Rendőrautó húz el mellettünk, tetején villog a fény, közben szakadatlanul sugározza vészjeleit, melyek elektronikus puttyogáshoz hasonlítanak. Annyira már ébren vagyok, hogy észrevegyem: a két jel nincs szinkronban egymással. Egy puttyogás éppen két felvillanás közé esik. Hajtunk a rendőrautó nyomában, csak a Central Park sarkánál fordulunk délnek, a Fifth Avenue-n. Innen már csupán néhány utca: ötvenhét, ötvenhat, Ötvenöt... A Times Square fényárban úszik. A Negyvenhatodik utca sarkán, az önkiszolgáló étterem előtt sötétlő tömeg, rendőrautók gyűrűjében. — Fényképész is van — mondja John. — Ha fényképészt is hoznak, akkor gyilkosság történt. — Hangja kissé rekedt. Majd gázt ad az Oldsmobile-nak.
