Tolna Megyei Népújság, 1979. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-07 / 5. szám

lO^fePÜJSÄG

1979. január 7.

WEÖRES SÁNDOR: mw

Őszi séta

Hullt lomb illatával esti szellő játszik. Fenyőág-íveken egy csillag átlátszik. Föntebb a hegykúpok párát eregetnek, jóidig ereszkedő ködöt teregetnek.

A csillag eltűnik fehér lepedőben, tán ki se villan már az óesztendőben.

A nagy nyirkosságot holdsarló hasítja, majd a viharfelhő azt is beborítja.

Erdő sűrűjében vaksötétben állunk, elindulunk lassan, tán utat találunk.

Fázunk, a közelgő mennydörgésbe veszve — itt az ismert ösvény, nem megyünk már messze.

ALEKSZANDR MEZS1ROV: • •

Öreg ég

Életünk alattad öreg ég, a gyökerünk a földben, mi adjuk a nép kenyerét, és ázunk az esőben, de föltámadt a napos ég, valahol itt a porba, a mindennapok kenyerét — uram — add meg nekünk ma.

Kit éltetett a sík mező, az megbékélhet evvel, elég egy ásónyi erő, hogy megéljen az ember.

Oláh János fordítása

Makrisz Agamemnon szobra

Válaszok boltja*

— Jó napot kívánok.

— Jó napot.

— Ez a válaszok boltja?

— Eltalálta — mondja a pult mögött ülő alkalmazott és tárgyilagos szűkszavúsággal nyomban hozzáteszi: — öt forint.

— Hogyan?

Az egyenruhás alkalmazott jobb keze a műszerek, szabályzók, kapcsológombok színes rendje fölé emelkedik, középső ujja jelentéktelen mozdulattal megérint egy billentyűt.

— Ez is öt. Az összesen tíz.

Az ember, aki kérdezni

jött, a kitűnő látószögben elhelyezett monitoron is felfedezi az összeget. A kijelzett szám sürgetőén viliódzik a képernyőn.

— Nem értem.

— Veszem észre — mondja az alkalmazott. Vizes, érdektelen tekintete átnéz az előtte álló emberen. — Nézze, egyáltalán nem volna kötelességem figyelmeztetni, de kivételesen megteszem. Jó, ha tudja, hogy ez nem vásári bazár vagy pályaudvari információs iroda: itt minden kérdés, illetve, hogy pontos legyek, mindert válasz pénzbe kerül.

— Hálás köszönet.

Az alkalmazott lapos, flegma mozdulattal egy nagyalakú, vaskos tájékoztatót lök oda. Az árjegyzék témakörökre osztva közli a betűjelekkel és kódszámokkal ellátott kérdéseket. A lista élén a politika áll, ezen belül is a belpolitikai válaszok kerülnek a legtöbbe. Rögtön ezután a szexuális tárgykör következik. A kínálat — vagy stílusosan: a választék — gazdag, szerteágazó, sokrétű, mint maga az összetett és reménytelenül bonyolult világ. A filozófiától, közgazdaságtantól az esztétikán, történelmen, pszichológián át a logikáig, nyelvészetig, állattanig minden tudományág megtalálható.

— Térjünk a tárgyra!

Az alkalmazott keményen, hűvösen mondja. Ez úgy hat, mint amikor súlyos fémtárgyat meglöknek egy üveglapon. Pincebogár formájú, cse- nevész férfi, közönséges szabványarccal, alattomosan keskeny szájjal és simára nyalt ritkás hajzattal, amelynek fakó, vörhenyes színe van, mintha eredménytelen festési kísérletek nyomait viselné. Sat- nyaságához képest meglepően mély zengésű a hangja, érthetetlen, honnan csalogatja elő. Ez az iskolázatlan, pökhendi bariton, a beosztás különlegessége és a fémesen csillogó anyagból készült zárt egyenruha ingerlőén magabiztossá teszi. A vezérlőpultra könyökölve, hidegen várja a kérdést. Ujjai a beépített írógép billentyűzetén terpesz- pednek, készen arra, hogy betáplálják a kódot és működésbe hozzák a szekrényfal nagyságú számítógépet, amely aztán pillanatok alatt téved- hetetlenül kikeresi a megfelelő mágneses jeleket, komplikált áttételekkel érthető, rövid, csak a lényeget közlő szavakra fordítja őket és az érdeklődő elé vetíti az egyetlen érvényes választ, a fizetendő összeggel együtt.

— Na, nem tudjuk, mit akarunk?

— Kis türelmet — mondja az ember, aki kérdezni jött. — Elvégre meg kell gondolnom, hogy mire adom ki a pénzem.

— Ahhoz joga van — állapítja meg az egyenruhás alkalmazott metsző mosollyal, és az egyszerű mondat végén kiejtetlenül is hangsúlyosan ott lóg, hogy „sajnos”. Sajnos, ilyen ez a nehéz megbízatás, ilyen ez a speciális bizalmi munka. Sajnos, bárki bepofátlankodhat ide. negyedórákig nyálazhatja az ismertetőt, tökölődhet, fontoskodhat, hogy végül verejtékezve kibökjön valami egészen olcsó, idétlen, blőd vagy éppenséggel primitív kérdést, amiért egyenesen kár a pazar gépet megindítani. — Csak nézelődjön — veti oda epésen —, az nem kerül pénzbe.

Az ember bólint. Köszöni a felvilágosítást, így gondolta ő is: ilyen árak mellett legalább az ingyenes válogatáshoz legyen joga. Tanácstala- *

*A Központi Sajtószolgálat 1978. évi novellapályázatának 3. díjat nyert alkotása.

nul keresgél tovább a tájékoztató betűrendes mutatójában, nehézkesen, félszeg, ügyetlen módon lapozgat, nem tudja eldönteni, mivel kezdje, melyik legyen az első kérdés; ezt fontosnak tartja, mert az első választól reméli, hogy fogódzót, támpontot ad, egy némileg biztos pontot, ahonnan talán el tud indulni. Szívesen leülne a krómozott fémtalpon álló üveglapú asztalok valamelyikéhez, de erre nem kapott felhatalmazást, érdeklődni pedig nem akar, a rövid idő alatt szerzett tapasztalatok óvatossá tették, vigyáznia kell a kérdésekkel, nincs annyi pénze, hogy megfontolatlanul szórja. Ügyefo- gyottnak, tehetetlennek és nagyon kiszolgáltatottnak érzi magát ebben az idegen környezetben, amely voltaképpen kellemes, mégis személytelenséget, rideg szabályosságot, gépies közönyt áraszt. A helyiségben minden tárgy, minden eszköz szép, formás, célszerű, arra hivatott, hogy hasznosan szolgálja a felleng- zősség nélkül nemesnek, humánusnak mondható ügyet, mégis mintha a modern tárgyak és eszközök összessége ugyanakkor meghatározhatatlan módon a hiábavalóságra is figyelmeztetne, és hozzájárulna ahhoz, hogy a kérdező emberben felkeltse, felerősítse a kínos, szégyellni való gátlásokat. Képtelen ellentmondás, hogy a hely vonzó és egyben riasztó is, a szegényes gondossággal öltözött fiatal férfira mégis ez a bizonytalan kettős benyomás nehezedik, amitől még esetlegesebbé, szétszórtabbá válik a gondolatok rendje.

— Ha nem lát jól, adhatok egy nagyítót — szólal meg most az alkalmazott, szemte- lenkedő, ironikus gondossággal.

De a férfi nem tart igényt rá. Igazán hálás a figyelmességért. kissé talán meg is hatja. Szinte bocsánatkérően mondja, hogy szerencsére jók a szemei, s itt kitűnő a világítás. És ez tagadhatatlan. A földig érő óriási ablakok nem engedik be ugyan kintről a fényt, de éppen kellő erejű az a helyiséget elárasztó egyenletes, tiszta sugárzás, amely a rejtett mesterséges rendszertől ered.

— Ami a kérdéseket illeti, abban is tudnék segíteni — folytatja nyeglén, siettetőn az alkalmazott. — Nem tartozik az előírt feladataim közé, de hát némely esetben csak a problémák előpiszkálása használ. A tudományos analizálás. Értjük, mire gondolok... Van benne tapasztalatom. És megvan hozzá a képzettségem.

— Köszönöm. Magam szeretnék boldogulni — feleli az ember.

És csökönyösen, csak azért is egyedül akar zöld ágra vergődni, közben pedig egyre inkább úrrá lesz rajta a této- vaság. Elfogódottan, megszé- gyenülten ácsorog, háttal a bejáratnak, elvágva, elszigetelve a láthatatlan külső télies világtól, amelyet ezekben a pillanatokban minden ki- ismerhetetlenségével, minden nyakra hurkolódó, fojtogató kérdőjelével együtt barátságosabb és biztonságosabb helynek érez, mint ezt a jól temperált boltot, ahol a tévedhetetlenséghez, tökéletességhez illő rend, szervezettség, kiszámítottság uralkodik. Az ember, aki kérdezni jött, félszegen támaszkodik az enyhén íves, fémborítású pult elejénél, az érdeklődők részére kialakított négyzetméternyi helyen, kapkodva forgatja a lapokat, a homlokán kiüt az izzadság, mint a bajba keveredett ártatlanokon általában, és ingerülten, restelkedve tapasztalja, hogy remeg a

keze. Minek kellett idejönnie? Talán teljesen értelmetlenül, feleslegesen teszi ki magát ennek az utálatos tortúrának, hiszen könnyen elképzelhető, hogy az ő dilemmáira nincs is válasz. A tájékoztatóban legalábbis nincsenek rá kérdések. Még csak hasonlók, rokonértelműek sem. És anélkül, hogy tudatosan akarná, tompa ujjaival elmerülten, morfondírozva megütögeti a szétnyitott jegyzéket.

— Hiányos — mondja félhangosan, inkább csak magának.

— Mi van? — Az alkalmazott rugómozdulattal, sértődötten kapja fel a fejét, amúgy is keskeny ajka kés- pengényi vonallá préselődik. — A katalógus tökéletes. Ami nincs benne, az nem is fontos. — Most már fogytán lehet a türelme, merev érzéketlenséggel méri végig a férfit. — Tán volna szíves végre elméséin' hogy mit keres.

A nyegle, arrogáns bariton közvetítésében ez nem hat éppen mértéktelenül szívélyesnek. Az ember, ott a pult előtt, akár utolsó felszólításnak is veheti. Időre van szükség ahhoz, hogy mérlegelje, megfontolja az ajánlatot. Egyelőre nem mond semmit, válaszul csak egy barátságtalan pillantást vet az egészségtelenül fehér arcra. Korcs pincebogár. Vagy még az sem: egy névtelen rovar üres váza, amit a cég flancos egyenruhája tart össze. Ennek fogalmazzon meg érzéseket? Élő beszédhangra alakítsa a belső zilált, szétszóródott monológokat? Az élet visszake- reshetetlen csomópontjai és az élet jól jelzett csomópontjai körül kóválygó esetlen tűnődéseit kellene szabatosan előadni. Mintha egy kaptafának magyarázná a magas hőmérsékletű plazma tulajdonságait. Ezt a plazmadolgot a jegyzék egyik kérdésében látja. A kód: SP—2463. „Milyen tulajdonságokat, mutat a magas hőmérsékletű plazma?” A definíció 35 forintba kerül. Nem is drága. Főleg annak, aki ebben a témában utazik és épp erre kíváncsi. Ha akarná. másodperceken belül megérkezne a pontos, hibátlan felvilágosítás. Bemondja az öttagú jelzést, az alkalmazott pedig rutinosan megindítja a mechanizmust. Ez a dolga. Végtére is azért van itt, hogv kiszolgáljon. Hogy tegye, amit kell. Beosztott csak. A bolt személyzetéhez tartozik. Kezelője csupán a nagy, közös gépnek, amelyet azért állítottak fel, hogy az emberek könnyen és gyorsan megtalálják a maguk válaszait. Ez a helyzet... S ekkor ismét odaszúr egy hegyes, figyelmeztető pillantást. Tudomására kell hoznia, hogy tisztában van a körülményekkel.

— Gondolom, leülhetek — mondja váratlan hirtelenséggel.

Ez most nem szelíd érdeklődés vagy engedélykérés, az ember, aki kérdezni jött, határozott kijelentőmódban veti oda, mint aki biztos a dolgában. A lábai azonban nem engedelmeskednek azonnal, elfogódottan szögletes és dróton rángatott a járása, amikor a hínárzöld, tükröző mű- anyag padlón elindul. Úgy mpgy, olyan lámpalázasan, mintha kamerák kísérnék és kamerák rögzítenék minden lényeges mozdulatát. Végre ott van. A testét melegen körülfogó szivacspuhaságú fotel mélyéről most a folytatás már egyszerűbbnek látszik. Szinte magától értetődőnek, logikusnak, nyilvánvalónak.

— Tisztázni szeretnék valamit — közli higgadtan.

Az alkalmazott nehezen tér magához. Úgy néz, mint aki nem akar a saját szemének és fülének hinni.

— Csak tessék.

— Akkor mondom.

— Arra várok.

Az ember, aki kérdezni jött, körülményes lassúsággal tapogatja végig a prospektus elején felfedezett használati utasítás szövegét.

— Itt az áll, hogy „...az esetleges egyedi, intern, illetve extrém témakörökben az egy szóval meghatározott fogalom keresése a számítógép különleges memóriaegységének igénybevételével történik.”.

— Ahogy mondani méltóz- tatik — hagyja helyben az alkalmazott és epésen hozzáteszi: — Felemelt díjért, természetesen. — Fásult, vizes szabványtekintetében egyszerre valami halvány érdeklődés jelenik meg. — És melyik témakör lenne az?

CSALÁD

Révész Napsugár rajza

Most itt a pillanat, amikor az embernek vallania kell. Az arca megkeményedik, elszántan krákog, két keze ökölbe szorul az asztalon.

— A boldogságról akarok tudni valamit.

Az alkalmazotton a meghökkenés szabálytalan vonásai mutatkoznak. — „Boldogság.:.” — mondja kelletlenül, fintorogva, mintha légy ment volna a szájába. — Ezt még senki sem kérte.

— Akkor én vagyok az egyetlen, aki kíváncsi rá.

Az alkalmazott vállat von.

— Nekem nem probléma.

— A gépre vagyok kíváncsi! — szól rá az ember.

— Arról beszélek — feleli az alkalmazott. — Felőlem mindegy, mit kérdeznek, csak kifizessék a taksát.

— Legyen nyugodt.

— Szóval, boldogság...

A pincebogár nyálasán vigyorog, miközben a különleges memóriaegység üzembe

helyezéséhez szükséges műveleteket végzi, és az elektromos írógépen lekopogja a regiszteres keresés kódját és a fogalom kilenc betűjét.

— Egy százasba kerül — jegyzi meg kárörömmel.

Szinte még el sem engedi a kapcsolót, a monitoron máris X-jelek tűnnek fel; az X- ekből álló kéken lüktető sor a képernyő széléig fut.

— Nem ismeri. Nem érti, mi ez — mondja az ember és elégedetten elmosolyodik, mint aki igazolva látja magát, hiszen az történt, amire számított.

'Az alkalmazott sértetten kiegyenesedik, valami elérhetetlen, fenyegető magasságból szól le a hangja:

— A gép mindenre ismeri a választ.

— Akkor maga hibázott el valamit.

— Nem volna csoda — morogja nyersen az alkalmazott.

— Nekem is vannak idegeim.

— Próbálja meg újra!

Ezúttal a monitor másodpercekig üresen vibrál, a törhetetlen üveglapok mögött hangtalanul forognak a mágneses tekercsek, szinte érzékelhető, hogy a gép feszülten kutatja a megfelelő értelmezést. Talán negyed perc az egész, de ezt a csekély időt most képtelenül soknak, rosz- szat ígérőn hosszúnak találják. Mintha visszatartott, elhasznált levegővel a tüdejükben, a víz alól buknának fel végre, úgy megkönnyebbülnek, amikor a képernyőre hirtelen rávetítődik, ráfröccsen a szöveg.

Az ember gúnyosra húzott, lassan mozgó szájjal, hangosan olvas:

— „Jobb feküdni, mint ülni; jobb ülni, mint állni; jobb állni, mint menni; jobb menni, mint sietni; jobb sietni, mint futni...”

Amikor a végére ér, legyűr- hetetlen, vad nevetés tör ki belőle. A felszabadult, őszinte, érdes hangok szokatlanul visszhangzanak a fegyelmezett helyiségben, a tárgyias- ság mindenhatóságára, a tökéletes, kifinomult berendezések tiszteletére figyelmeztető falak között.

— Nem arénázunk! — hördül fel végül az alkalmazott.

— Tessék ettől tartózkodni.

— És ütődött, béna testtartásban és lehűtve és megmerevedve ül a helyén, mintha ez az illetlen, érthetetlen nevetés jéggel fagyasztotta volna körül — Szeretném tudni, mi olyan vicces...

— A hülye válaszuk — feleli az ember, aki kérdezni jött.

— A válasz kielégítő — jelenti ki a másik indulatosan.

— A gép ehhez nem ért — mondja az ember. Most az önbizalom és a beérkezés könnyű félmosolyával, lazán, kényelmesen feláll a fotelból, nyugodtan ballag, s a tájékoztatót két kezéből lassan leereszti az alkalmazott elé. — A gépük még nem egészen tökéletes. Én erről a dologról többet tudok. Elhiszi? Sokkal, de sokkal többet! — mondja vidáman. — Most pedig kérem a számlát...

Az ember mögött már régen becsukódott a puhán, zajtalanul járó fémszűrős üvegajtó, de az alkalmazott még mindig az üres fotelt bámulja.

— Barmok — morogja. — Nem lehet kiismerni őket.

Vetkőző