Tolna Megyei Népújság, 1979. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 5. szám
1979. január 7. Képújság 7 Újat keresi, fáradhatatlan, „öreg" és mérges emberek Tulajdonképpen az volna a találó, ha címül ezt adom: Több hasznosítású tsz-parasz- tok. Takács József, Péter Mihály, Törköly István, Légrádi Mihály olyan „tényező” ugyanis a sióagárdi tsz-ben, amelyre mint potenciális munkaerőre mindig kell figyelni. Arra is, ha mérgesek, ha idegesek. Most azonban nyugodt a- helyzet. Takács Józsefet lakásán kerestük, menye és a mama tartózkodik a szép és nagy házban, no meg a kis- unoka. Takácsért Mária szalad el kerékpáron, de apósa nem tud jönni. „Azt kéri, menjenek oda, nem ér rá hazajönni, mert fontos szállítást készítenek elő.” Az utat ismerjük, a telepet nem. így aztán bekiáltunk néhány magtárajtón, huzat csap arcul bennünket, a gépműhely felé megyünk, s akkor látjuk, hogy csak a legszélső magtárban van mozgás. Három ember daráló gépet tol-nyom-hóruk- kol előre, el az útból, mert ez a kukorica jön legközelebb fogyasztásra. Légrádi nincs itt, az olajkályhát szereli, hogy dél körül legalább legyen egy kicsi meleg. Mert mondani sem szükséges, mínusz tíz fokot mutathatna itt a hőmérő, a telep kihalt. Csak ez a négy ember ügyködik. Bundasapka, pufajka, csizma, sál — téli öltözet. Kesztyű egyik ember kezén sincs. Örökké szabadban vannak, hozzászokott bőrük, tüdejük a friss ájerhoz. Mégis, most valami csöndesebb helyre igyekszünk. Takács megy elöl mutatandó az utat, s mi mögötte bukdácsolunk. Mert a helyzet az, hogy iszonyúan nagy a rendetlenség — útviszonyok tekintetében. Ez a telep amilyen modern gépek szempontjából, olyan rosszak az utak. Egy kicsinyke betoncsík jön ide, de csak akkora, hogy a tehergépkocsi fordulás nélkül dönthesse terhét a szárító garatjába. Meg az is jó, hogy volt csapadék bőségesen, s most a víz minden kátyút ellepett, s a jégréteg elbírja az embert. Még az autót is. Jó erős rigli, fényes fogantyúja utal arra, itt gyakrabban járnak a munkások, mint a raktárakban. Az ide szolgáló lakat is fényes, ketten dolgoznak itt: egy asszony, meg egy férfi. A tákarmá- nyosok. A napi adagot mé- dik... Ez az épület a kisebbik szárítónak meg a rostának ad helyet. És a négy különleges embernek is: itt van egy elkerített valami, amely öltöző, étkezde is. Meg itt vannak a műszerek, amelyek a szárítóüzemkor szükségesek: fajsúlymérő, nedvességmérő. A kályhát nem sikerült megcsinálni, így a hideg itt még nagyobb, mint kint a szabadban. Nem is ülünk le. A falat-ajtót támasztó beszélgetés kezdődik. — Azért vagyunk mindenre alkalmas emberek, mert kezdjük a munkát, a silózást például, mert az is a mi feladatunk — és csak a végén tudjuk meg, mennyiért dolgoztunk. így van aztán a szénánál is. Sokszor annyit ígérnek a vezetők, hogy az ember kezdi azt hinni, hogy nincs itt fej fölöttünk. Pedig van. Gyakorta jönnek ellenőrizni a szárítóüzembe, az öntözéshez is, mindenhova. Csakhogy jelen esetben olyan mindenre fogható négy emberről van szó, akiknek az nem elég. — Nézze, itt van ez a könyv, ebben minden benne van. Az is, hogy mit tudtunk volna egyik-másik műszakban jobban csinálni, de kevés hasznosul belőle. Csak egyet említek: a szárítók üzembe indítása mindig sok cirkusz- szál megy. Hiszen az első termény annyira nyers, hogy a berendezés nem tud tökéletesen elindulni. Amikor a szezont kezdjük — mondtuk már régen — kellene legalább másfél vagon száraz termény, azt átengedni és utána folyatni az újat, addig a gép bejá- ródik. Hát vannak ilyen gondok. — A mienkéről beszélünk! — emeli fel hangját Takács József brigádvezető. — És nem mindenki ilyen ideges, munkát kereső, újat vállaló a sióagárdi szövetkezetben? No ez megint olyan kérdés, ami jobb, ha nem hangzik el. Mert most meg a fiatalok kerülnek szóba. Kevés bennük a vállalkozói szellem, a nagy munkára való alkalmasság, a hit, meg a lelkesedés. — Majd a fiatalok — biztatom a négy szövetkezeti parasztot — lázongó lelkűket hoznám közelebb a mai fiatalokhoz, akik nem akarnak istrángot szaggatni a munkában, de azért a dolgukat megteszik. — Meg?! Ha van benne sok pénz, akkor igen. Anélkül nem. Szóval nem sikerül megjavítani a kályhát, kétségem van afelől, hogy lesz ebből az olajkályhából valami, de szerencsére a beszélgetés fölmelegített bennünket, úgyannyi- ra, hogy Takács József kis- kabátra vetkőzik, úgy mutatja be a pillanat tört része alatt a nedvességértéket adó műszert, mintha örök életében csak ezt kezelte volna, pedig volt már minden, dolgozott mindenütt, ahol csak munka akadt, és mindig a nehezét választotta a dolognak, mert abban volt fantázia, a nehézség legyőzése mindig férfit, okos és erős embert kívánt. Most is ott áll ez a négy ember. Készen minden föladat elvégzésére, hiszen alkalmasak a legkülönfélébb dolgokra is, lévén olyan különleges brigád, amely több hasznosítású... PALKOVACS JENŐ Fotó: Bakó Jenő Újat és mindig nehéz munkát kereső „öregek” mindent megcsinálunk. Nekünk olyant nem tudnak mondani, amit ne csinálnánk meg. Takács vélekedik így. a brigádvezető, s egyben a legrégibb dolgozó is a szárítóüzemben: tíz évet tudhat mögötte, annak előtte: „Minden voltam, mindent kipróbáltam, — soroljam? — voltam kertészetben, növénytermesztésben, kondás, csordás, minden — mindig ahova kellett, oda mentem. Ez úgy látszik végleges poszt.” Péter Mihály mondja-: — Nyáron nedvesítjük, télen szárítjuk a mezőgazdaságot. Ugyanis ők a felelősek az öntözésért is. — Légrádi tett ilyen vizsgát, mi meg apró tanfolyamon voltunk. így tudunk öntözni. Gépdket jószerint nem is kezelünk, hiszen a fürtről, nem a saját szivattyúról kapjuk a vizet. Bekötjük az önjárót, telepítjük, aztán megy a víz. A cukorrépát öntözték. Közben megkezdődött a szénaszezon. Először a réti széna adott munkát, két nagy kazal van belőle, s maradt a lucerna, ez öt kazallal lett. Közbeváltott a búza, a gabona, azt szárították. Majd jött a napraforgó és a kukorica. Két álló hónapig egyfolytában dolgozott ez a négy ember, ök szolgálták ki a szárítót. Ketten éjjel, ketten nappal. Takácsékhoz adtak mindig egy tpattorost is, aki betolta a garatba a nyers kukoricát. Légrádi tud traktort vezetni, ők ezért nem kaptak külön embert, csak a gépet, tehát ketten három ember munkáját csinálták meg. — A pénzt is így kapták — szólok nagy bölcsen közbe. — A fenét — Péter Mihály azt mondja, ez a pénz társát illeti... Megkapta? Hát erre nem válaszolnak, csak így: majd elrendeződik ez is... — És még mi? No, ezt nem kellett volna kérdezni. De ha már fölvetődött, akkor soroljuk: „Tudja, a jármű hiánya miatt, itt olyan pocsékolás volt, ment a szárító, leállítani nem szabad, mert az újraindítás még többe kerül, mint leállni, félnegyed teljesítménnyel mentünk. Legalább háromszáz- ezer forintot költöttek el pocsékba, olajra. Ez így nem jó. Meg nézze ezt a telepet! Hát itt pocsékban van minden. Itt van ez a szállítószalag, a kicsi vedrekkel. Hetekkel ezelőtt ide hozták, elkezdték a gumira fölrakni. Negyed része veder összelapítva, itt van ebek harmincadján. Nézze meg a gépeket! A műtrágyát! Szabad ennek így lenni?!” — És amikor ezt látják, akkor nagyon idegesek? Négyen egyszerre mondják, hogy mennyire, ízelítőül még előveszik azokat a káromkodásokat is, amikor egy-egy rossz feladat meghatározásakor, annak teljesítése során mondtak. Mert, amit mondanak, azt meg kell csinálni. Leszárították a szép termést, nyolcvan mázsához közel volt a hektáronkénti átlag és hatszáz vagonnyi termést tartanak olyan körülmények között, hogy... — Maguk is eljutottak oda, mint más korszerű gazdaságok, hogy megtermelik a nagy termést búzából, kukoricából, de a tárolásra már nem futotta a pénzből, csak kombájnra, meg Bábolnára, s a mag ilyen félig fészer, félig magtár valamiben tárolódik... És ha valahol beesik az eső? — Valóban nem jut mindenre. Egy ilyen jó gazdaság is, mint a miénk, sok gonddal küzd. Ismerjük minden gondunkat, bajunkat. Mégis mérgesek vagyunk, a pénz hiánya miatt valahol kár ér bennünket... Törköly István tizenöt évig volt a szövetkezetben rakodó- munkás, nem bírja már a nagy zsákot úgy mint húszéves korában. Kérte, helyezzék Takácshoz. Rövid brigádtagsága idején is nyitott szemmel jár, és úgy gondolkodik, mint felelőse a munkának, annak amit rábíznak, — Vagy itt van ez a nedvességmeghatározás. Amikor dolgozunk a szárítóval, az a jó, ha minél gyakrabban mérjük a kukoricát, mert jobban működik akkor a szárító — de amikor 38, meg negyven- százalékos kukoricát hordtak ide, az ember félóránként rohangált a szárítótól ide, ahol most vagyunk, mérni a nedvességet. Egy műszakban tízhúsz mérés, az mindig kétszáz méter, két kilométer lótás-futás. A brigádvezető ezek után ismét azt kezdi feszegetni, hogy nincsenek megbecsülve. — Úgy ötvenszázalékosán, csak — mondják mind a négyen. — Előfordul, hogy megEz a felvétel még a nyáron készült, Takács József a bábolnai szárító vezérlőpultjánál A könyv, amely mindent tartalmaz
